04.22. 19:25, kimenete: 04.24. 20:36 
Napjaink egyik legjelentősebb fotóművésze, a hazai zsidóság mindennapjait és ünnepeit több mint ötven éve fényképező Villányi András a producere annak a Régi kántordallamok című filmnek, amelynek premierje 2017. szeptember 10-én, délután 3 órakor lesz a Spinoza-házban. A művésszel ebből az alkalomból beszélgettünk.
A Spinoza-ház honlapján olvasható ismertető szerint a Régi kántordallamok című alkotásban két főkántor mesél a zsidó közösségek életéről: Kardos Péter főkántor, főrabbi többek között a rabbiszeminárium 1956 utáni történetét mondja el, míg az idén januárban elhunyt Tóth Emil főkántor a zsidó dallamok eredetéről, fejlődéstörténetéről, valamint arról beszél, hogy a 19. századi zsidó zenében még Beethoven és Mozart hatását is megtaláljuk.
Arra a kérdésünkre, hogy honnét származik a film alapötlete, Villányi András elmondta: pár éve a feleségével, Villányi Zsuzsannával Milánóban látott egy olasz filmet, amely Heller Ágnes filozófust, s rajta keresztül a második világháború előtti Budapestet, a főváros zsidó kultúráját mutatta be.
A film megtekintése után egymásra néztünk a feleségemmel – emlékezett vissza a fotóművész –, s mindkettőnkben ugyanaz a kérdés fogalmazódott meg: ha egy fiatal római filmrendező képes egy magyarországi zsidó vonatkozású mozifilmet csinálni, akkor mi miért nem készítettünk még filmet a nagy öregekről, az idős, hetven év fölötti kántorainkról? Hiszen ezeken az embereken és az általuk énekelt dallamokon keresztül be lehet mutatni azt az otthonos zsidó világot, amelyben mi gyerekeskedtünk. Meggyőződésem ugyanis, hogy mélyebben éli meg a zsidóságát, aki kisgyerekkora óta vallásos világban él, hiszen a mozdulatban, ahogyan az ember a barheszt megtöri, ott van az ősei öröksége.
Brisz Győrben / Villányi András fotója
Villányi András a film producereként profikat nyert meg az ügynek, az öt részes sorozat stábjában ott találjuk Belovári Tibor hangmérnököt, Benedek István Gábor írót, Fazekas Lajos rendezőt, Nádorfi Lajos operatőr-vágó, valamint szerkesztőként Villányi Zsuzsannát.
A megszólaltatott kántorok: Doff Imre, Fekete László, Kardos Péter (a Zuglói Zsinagóga rabbijs és az Új Élet főszerkesztője), és a már említett Tóth Emil (aki halála előtt a kórházban még láthatta a róla készült alkotást), és a négy kántoron kívül készült film Lisznyai Máriáról, a Dohány utcai zsinagóga orgonistájáról.
A kántorokról szóló filmsorozatot Villányi András saját fotóival illusztrálták, hiszen a fotóművész eddigi életműve igazi kincses bánya, kimeríthetetlen gazdagságú kordokumentum-gyűjtemény. Rajta kívül nincs más zsidó fotóművész, aki a hozzá hasonló aprólékossággal fényképezte volna a hazai zsidóság életét. A képei azonban nem csak a szó technikai értelmében vett fotográfiák, hanem – hadd nevezzem így – filozofikus mélységű és szociális ihletettségű fotóesszék. A műveiről ő maga ezt vallja:
Számomra az a kérdés, hogy a fotóim képesek-e gondolkodtatni és tanítani. Az a tétje a munkámnak, hogy ha egy néző megáll valamelyik képem előtt, akkor megmozdul-e a lelkében valami? A kép világa vajon a nézőben is előhív-e bizonyos világokat és képeket? Esetleg olyan emlékeket, amelyeket igyekezett elnyomni magában? Be kell, hogy valljam, ez sajnos sokak számára teher. Sokaknak teher az is, hogy én itt vagyok és emlékeztetek, mert az apámhoz hasonlóan következetesen független vagyok. Ezt tőle tanultam, apám ugyanis nem adta el magát egyetlen hatalomnak sem, pedig a háború után magas állami beosztást is kaphatott volna. Én is ilyen vagyok: nem állok be a sorba senki mögé, hanem teszem a dolgom mindentől és mindenkitől függetlenül, és ha kell, teljesen egyedül.
Tóraadás a Hegedűs Gyula utcai zsinagógában / Villányi András fotója
Villányi András kereső, kutató, kérdező ember, akinek nem csak kérdései, hanem válaszai is vannak a zsidósággal, és annak irányzataival kapcsolatban.
Az ortodoxia és a neológia között abban a tekintetben nincs különbség, hogy akár ortodox, akár neológ az ember, a zsidóságról ugyanannyit, mégpedig a lehető legtöbbet kell tanulnia és tudnia. A különbség az, hogy az ortodox nem kérdez, hanem elfogadja a törvényeket kétkedés nélkül, a neológ zsidó azonban megkérdezi, hogy mi miért is van. Igaz, ebben az esetben az a következő, valóban nagy kérdés, hogy ezekre a miértekre vajon létezik-e egzakt válasz?
Kácsor Zsolt
| Villányi András 1948-ban született Győrben egy három gyermekes zsidó családban. 1956-ig az ortodoxiához tartoztak, oda jártak templomba, gyermekként a Talmud Tórában tanult testvéreivel. Ez a családi nyitott, vallásos légköre, a meleg otthon megtartó ereje elkísérte a művészt egész alkotói pályáján. A családot, a győriekkel együtt deportálták, ahonnan a nagyszülők nem tértek vissza. Édesapja munkaszolgálatosként élte át a holokauszt időszakát, amelynek állomásai Erdély, Szentkirályszabadja, s a komáromi-igmándi erőd voltak. Édesapjától a művész kis imakönyvet kapott emlékül, amelybe az alábbiakat jegyezte fel: „Ezen imakönyv a zubbonyom bal felső zsebében, a szívem felett volt. Többször álltam a nyilas kivégzőosztagok előtt és az imakönyv szelleme – Ne ölj! – megvédett a haláltól.” Villányi András édesanyja auschwitzi túlélő volt, egész életét végigkísérte az átélt borzalmak emléke. Háztartásbeliként nevelte a fiait. Villányi András 1973-ban kezdett a rabbiszemináriumba járni, amelynek karizmatikus személyisége, világhírű rabbija akkoriban Scheiber Sándor professzor volt. A péntek esti istentiszteletek, az ezt követő kiddusok, a zsidóságukat szabadon és természetes módon megélő fiatalok közössége számára meghatározó jelentőségű volt. A művész ugyan nem volt szeminarista, de az előadásokra bejárt és a zsidó, valamint világi tudományokat elmélyülten tanulmányozta. Első egyéni kiállítása 1981-ben volt Székesfehérváron a Pintér Károly Művelődési Házban. Zsidó embereket, gyerekeket és időseket fényképez különleges finomsággal, művészi erővel. Mikro- és makrotörténelem ez, amely személyes és egyetemes. Konkrét és elvont. Fix helyhez és időhöz kötött, továbbá speciálisan magyar és mégis zsidó. Ugyanakkor időtlen. (Forrás: Gergely Anna írása a Remeny.org portálon.) 2010-ben Villányi András egyik kiállítását a Spinoza-házban Verő Tamás főrabbi nyitotta meg, aki többek között azt mondta: "András az 1970-es évek óta fotózza az ortodox és a neológ zsidóság életét, mindennapjait, bánatait és örömeit. (...) Ez az öröm jellemzi a mai kiállítást. De ahogy most körbenézünk, sokkal többet látunk. Egy ember látásmódját, egy férfi zsidósághoz való viszonyát, kötődését. Igen, András az itt lévő képeken bemutatja azt a színességet, ami megtalálható a különböző irányzatok között, és azt, hogy mindezek ellenére ott a hasonlóság, az azonosság is. Ortodox, haszid, neológ, reform. A legvallásosabbtól a legliberálisabbig. Művészünk mindenhol otthonosan mozog, otthonra lel, és így ezért be tudja mutatni az igazi autentikus érzéseket, hangulatokat. Most önvizsgálatot tartunk, és visszatekintünk. Gazdag korszakra tekintünk vissza, sok változással teli időszakra. Holokauszt, gyász, soá rettenete, borzalom, a második világháború gyilkolással terhelt pusztítását csak egy érzés követheti. A zsidó öröm képei. A jókedv, a tánc tündöklése. András tudja ezt, mert ezt az otthonról hozott érzést, ezt éli meg nap nap után, és ezt adja tovább családjának, és nekünk, fotói nézőinek". |
