Szipál Márton halálára

Szipál Márton, a legendás fotóművész 92 éves korában, a tegnapi napon meghalt. Kevés olyan szerencsés és kiteljesedett, derűs és szép kelet-európai zsidó életet tett lehetővé a XX. század, amilyen az övé volt. Joggal tudta úgy, hogy Isten kegyeltje volt.

Az apja állítólag Kun Bélával együtt volt hadifogoly, ’19-ben úgy kellett elmenekülnie előle, nehogy beszervezze a Tanácsköztársaságba. Apja áll élettörténete centrumában. Utálta és szégyellte gyerekként, legalábbis a visszaemlékezései szerint, mániákusságát, különcségét, azt, hogy állandóan oktatni akarta, ugyanakkor tőle tanult állítása szerint mindent, amit a fényképezésről tudott, miatta lehetett azzá, akivé lett.

Nem utolsósorban miatta élte túl a holokausztot sértetlenül, az általa szerzett hamis papírok segítségével tisztiiskolában tanulhatott repülősnek a háborúban. A hadifogságból aránylag gyorsan hazakeveredik („a doktornő belém szeretett” – mesélte a Szombatnak), ’56-ban pedig, jó érzékkel, távozik az Egyesült Államokba.

A helyére kerül, Hollywood hosszú évtizedeken keresztül foglalkoztatja, 41 évvel később, 1997-ben tér vissza Magyarországra.

Szabályosnak és áttekinthetőnek látta, gépe lencséjén keresztül és szabad szemmel is, a világot erinte a “ a művészet nem más, mint matematika, a világ matematikája, mert az egész világ matematika (). A matematika absztraktsága a világban geometriaként mutatkozik meg és ez az, amit a fényképek szerinte megmutathatnak nekünk.

Alighanem azért tűnt így neki, mert úgy érezte, hogy „Isten már előre elrendezte a dolgokat” és ez, az isteni terv mutatkozhat meg, lepleződhet a jól eltalált fényképen.

Az figyelje képeit és olvassa nyilatkozatait, aki a boldogságról, a boldog életről kíván ezt-azt megtudni. Nyugodjon békében.

Itt olvasható a Szombatnak adott interjúja