04.25. 19:29, kimenete: 04.26. 20:39 
Szántó Judit
Ketten voltak. Egy Wehrmacht-tiszt, egy SS-szakértő. Wilm Hosenfeldnek hívták az egyiket, Kurt Gersteinnek a másikat.
Wilm Hosenfeld mélyen vallásos tanító volt, tagja a nemzetiszocialista tanítók szövetségének, majd a náci pártnak is. Később a keleti fronton szolgált (gyenge egészsége miatt csak adminisztratív beosztásokban; többnyire sport- és kulturális foglalkozásokat szervezett a Wehrmacht tagjainak.). Nyitott szemmel és egyre növekvő undorral. „Néha szégyellem, hogy német katona vagyok” – írta feleségének 1940-ben.
Felháborította a szovjet hadifoglyokkal való bánásmód: „Ez az eljárás olyan visszataszító, embertelen és ugyanakkor naivul ostoba, hogy csak mélységes szégyent hozhat ránk.” (Úgy látszik, Hosenfeldet beosztása miatt megkímélte a cenzúra; mégis a fejével játszott.) A varsói gettó lakóinak a haláltáborba való deportálása még inkább megrázta: „Hogy egy teljes népet, férfiakat, nőket, gyerekeket a XX. században egyszerűen lemészároljanak, s minden nép közül éppen mi, akik keresztes hadjáratot vívunk a bolsevizmus ellen, olyan rémületes vérbűn, hogy az ember legszívesebben a föld alá süllyedne...” – szól a levele 1942-ből, egy évvel később már a kétségbeesés fűti: „Az egész gettó égő romhalmaz. Hát így akarjuk megnyerni a háborút. Ó, ezek a vadállatok. Eltörölhetetlen gyalázatot idéztünk magunkra, átkot, amely soha fel nem oldható. Nem érdemlünk kegyelmet; mindnyájan bűnösök vagyunk.” Egy újabb év, s már a rendszerrel való végső leszámolásig jut el. „Az egész rendszer szükségképp nyugszik hazugságokon és erőszakon. Logikus, hogy egyre nagyobb gaztettek kövessék egymást. És az egész német népnek, amely nem irtotta ki idejekorán ezt a fekélyt, el kell pusztulnia. Ezek a gazemberek feláldoztak minket.”
A főleg Varsóban állomásozó Hosenfeld nemcsak háborgott, de segített is, ahol csak tudott. „Annyi embert mentettem már meg – írta feleségének 1944-ben –, hogy nem olyan rossz a lelkiismeretem, és nem kell félnem megtorlástól.” Ekkor botlott bele a gettó egy éhező, lepusztult túlélőjébe, akit, mint biztos helyen, egy német parancsnoksági épület padlásán rejtett el, és ruházott-élelmezett a felszabadulásig. A nyomorult gettólakó Władysław Szpilman, a híres zongoraművész volt, a nálunk is játszott megrendítő film, A zongorista főszereplője, aki csak az ötvenes években tudta meg, kinek köszönheti az életét.
És mégis: Wilm Hosenfeld hiába reménykedett méltányos megítélésben. Szovjet fogságba került, és mint a varsói német helyőrség tagját, perbe fogták. Kétségbeesésében az általa megmentett lengyelekhez és zsidókhoz fordult, akik akciót is indítottak kiszabadítására; háborús bűnök címén mégis huszonöt év fogságra ítélték. 1952-ben a börtöntáborban érte a második, a halálos agyvérzés. Dokumentumértékű harctéri leveleit később Megpróbálom címen kiadták; könyvsiker, sőt forrásmunka lett belőle.
A másik pályaív hasonlóan tragikus, bár még végletesebb, még élesebb helyzetből született; megélőjét nem hiába választotta Rolf Hochhuth, a kiváló német drámaíró A helytartó című emblematikus műve egyik hőséül. Kurt Gersteint, a Waffen-SS Higiéniai Intézetének fertőtlenítési szakértőjét 1942 nyarán Lublinba küldték, hogy 100 kiló Zyklon-B gázt továbbítson meg nem nevezett célra, és Belzecben szemtanúja lett egy szállítmány lvovi zsidó elgázosításának; megfigyelése szerint az áldozatok haláltusája nem kevesebb, mint harminckét percig tartott. A szintén mélyen vallásos férfi elszörnyedésében mindent feltárt egy, a vonaton vele utazó, Göran von Otten nevű svéd diplomatának, aki jelentette a hallottakat külügyminisztériumának – a jelentést a háború végéig bolygatatlan hevertették, nehogy megsértsék a németeket. Gerstein azonban nem nyugodott. Folyamatosan zaklatta a pápai nunciust, a protestáns egyházi vezetőket, valamint a svájci nagykövetséget szörnyű elbeszélésével – a címzettek magukba temették a titkot. Gerstein sajátos módon nem lépett ki állásából, áthelyezését sem kérte: továbbra is kísérte Lengyelországba a gázszállítmányokat, és az időközben megtudott újabb adatokat továbbra is bő jelentésekben terjesztette; valószínűleg így értelmezte a maga misszióját. A háború végén aztán az egész dossziét átadta az amerikaiaknak. Háborús bűnök gyanújával tartóztatták le, ő pedig 1945 júliusában cellájában felakasztotta magát, amiben közrejátszhatott a kudarca miatti elkeseredés vagy éppen bűntudat is.
Hosenfeld is, Gerstein is éveken át istenkísértő módon kockáztatta az életét. Az lett volna a logikus, ha a Gestapo leplezi le őket és végez velük, úgy mártíriumukhoz sem férne kétség; mint ahogy az 1944. július 20-i összeesküvés brutálisan kivégzett résztvevőinek múltját sem szokás bolygatni, Stauffenberg ezredestől, a merénylőtől Popitz aktív pénzügyminiszteren át Canaris kémelhárító főnökig. Hosenfeld és Gerstein sorsának tragikus, ambivalens iróniája, hogy a végzet szerepét a felszabadítók játszották, akiktől más, legalábbis differenciáltabb elbánást érdemeltek volna. Mert természetesen azt sem hallgathatjuk el, hogy tevékenységüknek lehettek homályban maradt, vitatható vagy éppen elítélendő mozzanatai is.
A legutolsó mű, amelyben sorsukkal, csak a pozitívumokat és a végső tragikumot felvillantó ábrázolásukkal olvasóként és fordítóként találkoztam, Richard J. Evans részben már megjelent, részben megjelenés előtt álló kiváló nemzetiszocializmus-trilógiája volt. Ennek nyomán éreztem úgy, hogy talán nemcsak pillanatnyi érdekességű, ha ezt a két, tipikusnak korántsem mondható pályát kiemelem és bemutatom azok számára, akik – velem együtt – a nácizmus tizenkét éve fölött, amíg élnek, nem tudnak napirendre térni.
Az írás eredetileg a Sófár XVI/5. számában (sofar-ujsag.hu) jelent meg
