Merjünk nagyot csúsztatni

Molnár Judit / Élet és Irodalom

„Szénszünet” van az egyetemen december 21. óta. Gondoltam, a kényszerű szünetben – amikor nem a diákok okos vagy oktalan feleleteit kell hallgatnom, dolgozataikat olvasnom – bekapcsolom a rádiót, s közben megírom Zsidók és csendőrök a gettókban, gyűjtőtáborokban 1944-ben című tanulmányomat.

De Hantó Zsuzsa történész-szociológus és Domonkos László közíró közbeszólt. „Egy példátlan akcióról” beszélgettek, amely 1944 júliusában történt Budapesten. (Kossuth Rádió, Embermentő történetek, 2013. dec. 26., 15:04–15:30)1 Horthy kormányzó az esztergomi páncélosokat Koszorús Ferenc ezredessel az élen lehívatta a fővárosba, ezzel megmentve a – Hantó becslése szerint – 250–300 ezer főnyi pesti zsidó életét. Mindebben szerinte Lázár Jánosnak (érdekes elszólás, valójában Lázár Károly altábornagynak), a testőrség parancsnokának is jelentős szerepe volt. Az egyetemen, a kollokviumi dolgozatban ez csak egy pont veszteség a hallgatónak. Persze kollégának is lehet rossz névmemóriája. De ettől a pillanattól – határidős tanulmányom rovására – figyelmesebben kezdtem hallgatni a „zseniális”-nak nevezett Koszorús történetét. Tények összemosását és csúsztatások tömegét hallhattam közel fél órán keresztül a közrádióból. Az irányelvet az ilyen jellegű „szakvéleményekhez” már megfogalmazták 2011 tavaszán Magyarország Alaptörvényében: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszítette állami önrendelkezését.”

Horthy le akarta állíttatni a zsidók 1944 májusában kezdődött deportálását, de nem tudta azt 1944 júniusáig megtenni – mondja Hantó –, mert Hitler figyelmeztette, hogy bármilyen ellenállás esetén a német csapatok mellett a régi kisantant államok csapatait is bevonják a magyarok ellen. Mindazonáltal megszületett májusban a döntés. Arra az alkalomra vártak, amikor lehozható a páncélos ezred. Domonkos megjegyzi, hogy Horthynak csak hihetünk, és ő a visszaemlékezésében megírta, hogy amikor megkapta az ún. auschwitzi jegyzőkönyvet, amelyből megtudta, mi történik a zsidókkal, meghozta döntését. A közíró és történész egymásnak helyesel. Nem tűnik föl nekik, hogy Hantó a májusi döntésről beszél, a Domonkos által hivatkozott Horthy-visszaemlékezésben pedig július eleje szerepel.2 Pedig a két időpont között közel 440 ezer embert deportáltak az auschwitz-birkenaui haláltáborba.

Bálint István szerkesztő csodálkozva teszi fel a kérdést: Hogyan lehet, hogy nem történt összetűzés a csendőrökkel és a németekkel? Hantó rávágja: „a németek olyan erővel szembesültek, amivel nem vállalták a harcot”. Sőt, „Eichmannt Hor­thy kitiltotta Budapestről. Eichmann elmondja a jeruzsálemi perben, hogy egyszerűen nem hitte el, amikor Budapest határában leállították, hogy Lakatos Géza miniszterelnök parancsára őt kitiltják Budapestről. Azt mondta, hogy ez vicc.” A történész-szociológus eszerint nem tudja, hogy július 6-án történt a budapesti zsidók deportálásának leállítása, Lakatos pedig augusztus 29-én tette le a miniszterelnöki esküt. Közben augusztusban Horthy ismételten engedélyezte a deportálást, melynek kezdő időpontjaként augusztus 25-ét tűzték ki. Az augusztus 23-i román átállásnak köszönhető, hogy mégsem folytatódott a vagonírozás. A kormányzó másnap magához kérette Edmund Veesenmayert, a birodalom teljhatalmú megbízottját, és közölte vele, hogy „néhány napon belül megkezdi a zsidók eltávolítását Budapestről, akiket a városon kívül fekvő táborokban gyűjtenek össze”. De lelkiismeretével nem egyeztethető össze, hogy a birodalomba való deportáláshoz hozzájáruljon.3 Eichmann ekkor, nem lévén munkája, összepakolt, és elhagyta Magyarországot. Augusztus 24-én az RSHA-nak (Birodalmi Biztonsági Főhivatal) készített jelentésében ő javasolta, „hogy miután itt [ti. Magyarországon] feleslegessé vált, különítményével együtt rendeljék vissza”.4 Sőt, az SS birodalmi vezetője, Heinrich Himmler is „azonnali hatállyal legszigorúbban megtiltja magyar zsidók bárminő deportálását a birodalomba”.5

Márai Sándor a Sztójay-kormány lemondását (augusztus 29.) követően írta Naplójába: „Az a rablógyilkos társaság, mely március 19. után magyar királyi kormánynak nevezte magát, lemondott. [...] Az ország elmerült a bűnben. Hírét, becsületét nemzedékek sem tudják visszaszerezni. S még csak azt sem mondhatjuk, hogy mindezt végső, idegen kényszer alatt cselekedtük; a kényszer itt volt, de készségesen és spontán hozzájárult az ország népe ahhoz, hogy a gyalázatból történelmi felelősség legyen.”6

Szó sincs arról tehát, hogy „a magyar zsidóság több mint három és fél hónapot kapott” július 6. után, ahogy azt Hantó állítja, majd hozzáteszi: „itt közel 300 ezer embert a nyilas hatalomátvételig bújtatni kellett, élelmezni, ruházni, egyik házból a másikba vinni. Micsoda összefogásra volt itt szükség! A Magyar Függetlenségi Mozgalom tagjai ezt szervezték civilekkel, hogy ez megvalósulhasson. [...] Ezért nagyon fontos, hogy a Koszorús-akció a nemzeti közgondolkodás és köztudat részévé váljon.” Valójában a talán 200 ezer főnyi fővárosi zsidó június közepe óta közel kétezer csillagos házba kényszerítve élte életét, továbbra is rettegve a deportálástól. Közben saját ruhájukat magukra véve, 10×10 cm-es sárga csillaggal megjelölve változatlanul saját pénzből (ha volt még) bevásárolhattak a nap meghatározott szakában, és élelmezhették magukat, vagy a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével szervezte élelmezésüket a Zsidó Tanács, illetve a cionisták Budapesti Mentőbizottsága. Igaz, a belügyminiszter a zsidó őszi ünnepek alkalmából (összesen kilenc napról van szó) az istentiszteletek zavartalan megtartása érdekében meghosszabbította a kijárási időt reggel és este két-két órával.7 Az MFM fő feladatának a háborúból való kiválás előkészítését tekintette, nem a zsidók bújtatását (ki elől?), élelmezését és ruházását (miből?).

Hantó szerint Horthy májustól tervezte a deportálás leállítását, amit júliusban Koszorús segítségével meg is tett, amint megtudta az auschwitzi jegyzőkönyvből, hogy mi történik az elszállítottakkal. Láthattuk, ez nem igaz!

Horthynak egyébként már 1942 óta pontos információi voltak, hogy mi a sorsuk a birodalomba szállított zsidóknak a csecsemőktől az aggokig. 1944. március 19-én Klessheimből hazatérve, a német megszállás pillanataiban megtartott koronatanácsi ülésen mondta, hogy „Hitler azt is kifogásolta [előző nap 18-án] előttem, hogy a zsidókkal szemben nem teszi meg Magyarország a szükséges intézkedéseket. Bűnünk tehát, hogy Hitler kívánságát nem teljesítettem, és nem engedem a zsidók lemészárlását.”8 Ekkor azonban kinevezett két olyan BM-államtitkárt (Baky László, Endre László), akitől bizton számíthatott a zsidókérdés német mintára történő megoldására. Bakyval a kinevezése utáni napokban közölte: ki akarják vinni az országból [ti. a németek] a zsidókat, ezt nem bánja, s szó szerint a következőket mondotta: „Utálom a kommunista és galíciai zsidókat, ki velük az országból, ki, ki... De Te is belátod Baky hogy itt is vannak ugyanolyan jó magyarok a zsidók között, mint Te meg én. Például itt van a kis Korin [sic!] és a Vida, hát ezek csak jó magyarok, az ilyeneket csak nem engedhetem? A többit, azt csak vigyék. [...]”9 Tehát már ekkor egyértelműen hozzájárult a deportáláshoz.

Június elején írt Sztójaynak, hogy nem tetszik neki a kegyetlenkedés, értesülései szerint „számos vonatkozásban több történt nálunk, mint maguknál a németeknél”, különösen brutalitás tekintetében.10 Június 26-án, a koronatanácson határozott kívánságának adott hangot, miszerint „Endre László haladéktalanul elmozdíttassék a zsidó ügyek irányításától, Baky László pedig államtitkári tisztétől felmentessék” a kegyetlenkedések miatt, de nincs szó a deportálás leállításáról.11 Közben naponta robogott kettő-négy, időnként öt szerelvény, vonatonként átlagosan 3000–3500 fővel az auschwitzi megsemmisítő táborba.12 Június végén, július elején sorban érkeztek a tiltakozó jegyzékek Horthyhoz a pápától, a svéd királytól, Nagy-Britanniából, az Amerikai Egyesült Államokból stb.13 Mégis a menetrendnek megfelelően és a deportáló értekezleteken elhangzottak értelmében a Budapest környéki és a fővárosi zsidók deportálásának végrehajtására június 26-tól kezdve 3000–4000 csendőr érkezett a fővárosba.14 Csak július 5-én, délután, amikor olyan híresztelések terjedtek el, hogy Baky puccsot akar végrehajtani, akkor ezt Hor­thy elhitte, és állomáshelyeikre visszarendelte Budapestről a csendőr zászlóaljakat, és Lázár Károlyt kinevezte egységes karhatalmi parancsnokká.15 A csendőrök a parancsot végrehajtották, és elhagyták Budapestet. (Ebben igaza van Hantónak: „A csendőrnek, ha utasítják, akkor végre kell hajtania.”) De maradtak a Pest környéki akció végrehajtására. Horthyt elsősorban a hatalma izgatta, Koszorúsnak, Lázárnak pedig eszébe sem jutott megkérdezni, hogy mit csinálnak Pest határában a csendőrök július 6. és 8. között. Nos, Ferenczy László csendőr alezredes, a csendőrség összekötő tisztje az Eichmann-kommandónál a megszokott módon jelentette feletteseinek július 9-én, hogy „A fenti területről összegyűjtött zsidóknak elszállítása július hó 6-án kezdődött meg és már július hó 8-án befejezést is nyert. Összesen 8 vonattal 24.128 zsidófajú személy szállíttatott el.”16 Egyébként Veesenmayer július 7-én Sztójay Dömétől azt a tájékoztatást kapta, hogy Horthy „Baky és a csendőrség közös puccsától tart [...] és ezért a budapesti helyőrséget átmenetileg riadókészültségbe helyeztette. Időközben ezt már megszüntették.”17

Horthy egy hónappal később, augusztus elején ismételten hozzájárult a budapesti zsidók részleges deportálásához. Ferenczynek, aki ezekben a napokban jutott be először – egyébként a Zsidó Tanács segítségével – hozzá, szinte szó szerint azt mondta, amit korábban Bakynak: „...nem bánom én akárhova viszik a kis zsidókat, csak a gazdag és értékes zsidókat nem engedem kivinni!” Rövidesen már a munkaszolgálatosok kiszállításához is hozzájárult, a kormány pedig elhatározta, hogy valamennyi zsidót kitelepíti.18

Márai keserűen írta Naplójába: „Menteni, magyarázni nem tudjuk, ami történt; de bevallani, elmondani igen. S e nemzedéknek ez lesz a feladata.”19

Domonkos László azonban a Kossuth Rádióban más következtetésre jut. Kilép a hős Koszorús történetéből, és nagyívűen kifejti, hogy az embermentés „a folytatás révén érdekes, tudniillik több olyan ember kerül vezető pozícióba 1945 után a megmentettek közül, hogy úgy mondjam, függőségi viszonyba kerültek a megmentettek és megmentők. [...] A megmentők jelentős része 1945 után osztályidegenné, netán osztályellenséggé vált. [...] az általa megmentetthez volt kénytelen fordulni.”Hangsúlyosan kiemeli, hogy aki Apró Antalt és családját mentette, hiába fordult Apróhoz. Utóbbi próbált ugyan érdekében lépést tenni, de sikertelenül. „A hála nem politikai kategória” – jegyzi meg. Majd hozzáfűzi: „Ez olyan elképesztő – nyugodtan mondhatom azt – gazemberség, hogy talán ezeket kellene felidézni akkor, amikor újra és újra ránk, a fejünkre próbálják olvasni egészen aljas módon az antiszemitizmusnak és hasonlóknak a vádjait, mert isten igazából ezek azok a jelentős történetek, amik megmutatják, hogy mi volt a valóság ilyen téren Apró elvtárs és a többiek révén.” Tekintsünk el attól, hogy Apró Antal a legrosszabb indulattal és egyetlen zsidótörvény értelmében sem nevezhető zsidónak. Bujkálnia nem származása miatt kellett, hanem azért, mert antifasiszta, kommunista ellenálló volt. Mégis, ha Domonkos a folytatást fontosnak tartja, akkor folytassuk a történetet. Mester Miklós, a Sztójay-, majd a Lakatos-kormány vallás- és közoktatásügyi államtitkára nem nevezhető sem a Rákosi-, sem a Kádár-korszak hívének. 1971-es naplójában Apró politikusi tevékenységét határozottan bírálja.

Ugyanakkor hosszan megemlékezik arról, hogy Zsindelyné Tüdős Klára, Apró Antal családjának bújtatója a nyilas korszakban, „öreg napjai­ban [...] kiváló pártfogóra talált Apró Antalban és feleségében”. Mester szerint ebből a szempontból nem az a fontos, hogy Apró 1945-től, még Rákosi idejében is a politikai élvonalban volt, hanem Apró és felesége embersége: 1945-ben elintézték, hogy Zsindely és felesége ne kerüljön a háborús és népellenes bűnösök listájára, Zsindely Ferenc halála után (1963) szereztek lakást az özvegynek, és intézkedtek, hogy tisztességes nyugdíjat kapjon.20

Domonkos tehát többszörösen csúsztat. Koszorúst a Baky-puccs híre miatt rendelték a fővárosba. Az ismert embermentések többsége a nyilas korszakban történt. Apró és családja mentésének semmi köze a zsidók üldözéséhez. Hacsak az nem, hogy megmentője zsidókat is mentett, amiért posztumusz Világ Igaza kitüntetést kapott a jeruzsálemi Yad Vashem intézettől 2001-ben. A budapesti zsidók megmenekülése és a második világháború utáni személyi kultusz között nincs ok–okozati összefüggés.

De miért is csodálkozom ezeken a „szakértői” véleményeken? Nem csodálkozom. Miért tenném? Az Alaptörvény szellemét ez kiválóan megtestesíti, s most már kormányrendelet is született egy emlékmű felállításáról a Szabadság téren Magyarország német megszállása 70. évfordulójára. S „A kormány értetlenül áll a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének” aggódó közleménye előtt.21 Nem érti, hogy a holokauszt emlékév első napján miért aggódik a Mazsihisz. Érthetetlen, hiszen 2011 óta az Alaptörvényben már benne van, hogy hazánk ekkor elvesztette önrendelkezését. Márait meg olyan kevesen olvasnak.

A kormány megtalálta „jobboldali” szakértőit. Schmidt Mária – aki szerint van jobboldali és baloldali történész – bizonyára az előbbiekkel kötött szerződést a Sorsok Háza előkészítéséhez. Velük nem kell vitatkozni sem tartalomról, sem formáról, sem címről. Mit számít, hogy „sors” vagy „zsidó sors” vagy „sorstalanság”? Ne is nyissunk vitát róla! Mit számít, hogy a Józsefvárosi pályaudvarnak semmi köze sem az 1941-es, sem az 1944-es deportálásokhoz, a német megszállás után, a Sztójay-kormány alatt? Mit számít, hogy a magyar holokauszt áldozatainak többsége ekkor vesztette életét? Minek ezekkel a részletekkel foglalkozni? Minek az állam és állampolgár felelősségével foglalkozni? Nem elég, hogy a nyilas korszakban innen indult néhány vonat? Nem elég, hogy Wallenberg legalább egyszer járt ezen a pályaudvaron, és megközelítően száz embert megmentett? Nem elég látványos, kevés, könnyen emészthető, az érzelmekre ható információval ellátni a fiatal látogatókat? S még inkább miért ne foglalkoznánk az áldozatokhoz képest kiemelten sokat az embermentőkkel (akár kaptak Világ Igaza kitüntetést, akár nem) mint pozitív példákkal, akiket ráadásul 1945 után a kommunisták üldöztek?

Látványtervek már vannak. Valódi tartalom, koncepció még nincs. A fenti ötletmorzsákat Magyarország izraeli nagykövetének rezidenciáján osztotta meg hallgatóival Schmidt Mária 2013. november 13-án. Van ugyan nemzetközi tanácsadó testület, de nem kéri tanácsukat. Van ugyan Holokauszt Emlékbizottság, de tagjai még csak tájékoztatást sem kapnak a szakértők tevékenységéről. A szakértőkre egyébként nincs is szükség, hiszen „a vészkorszak arctalan gonoszságát” (ahogyan ezt még a szeptember 12-i sajtótájékoztatón hangoztatták) be lehet mutatni felelősök nélkül. A kormány értetlenül állna, ha mégis felelőst keresnénk és találnánk.

Hantó és Domonkos érti a kormányt, érti az Alaptörvényt, ahogyan Schmidt is. Tulajdonképpen mindegy is, hogy ki a Sorsok Háza projekt irányítója. Csak értse és kövesse az üzenetet, az elvárást.

Én meg most már befejezem Zsidók és csendőrök a gettókban, gyűjtőtáborokban 1944-ben című tanulmányomat. No és a „szénszünetnek” is vége.

Az írás eredetileg az Élet és Irodalom LVIII. évfolyam, 3. szám, 2014. január 17. jelent meg, amelyet a szerző engedélyével közlünk.