05.17. 19:58, kimenete: 05.18. 21:14 
129 éve, 1887. július 7-én született Marc Chagall, a modern festészet egyik kiemelkedő alakja, a párizsi iskola tagja.
Sajátos, azonnal felismerhető stílusát a képzőművészeti modernitás számos irányzata ihlette, ő volt „az európai modernitás első nemzedékének utolsó túlélője”, ugyanakkor egy a modernitás előtti, vagy annak ideig-óráig ellenálló, zárt világ folklórja jelenik meg a képein.
Moishe Segal 1887-ben a mai Fehéroroszország területén található Vityebszk közelében, született kilencgyermekes ortodox zsidó családba. A város néhány tízezres lakossága születése idején fele részben zsidó volt. Édesapja egy heringkereskedő alkalmazottjaként dolgozott látástól vakulásig, édesanyja fűszeres volt. Mint mondta, a hal-motívumokat a képein részben édesapja előtti tisztelgésnek szánta.
„Apán nap-nap után, télen és nyáron, reggel hatkor felkelt és ment a zsinagógába. Elmondta szokásos imáit… visszafelé jövet megfőzte a teát a szamovárban, ivott és indult végezni rémes rabszolgamunkáját” – emlékezett vissza.
A kelet-európai zsidó tömegek „hétköznapi misztikája”, a hászidizmus közege neveli fel, formálja ki stílusának „népi szürrealizmusát”.
Édesanyja annak ellenére is bejuttatta az orosz középiskolába, hogy zsidóként nem látogathatta volna és életrajzából tudjuk, hogy itt látta meg egy társát rajzolgatni. Sosem látott még ilyet addigi környezetében és szinte megvilágosodásként hatott rá ez a tapasztalat. Gyorsan eldöntötte, hogy ezzel szeretne foglalkozni egész életében.
Korai tanulmányai után fiatalemberként Szentpétervárra kerül, itt kezdi igazán felfedezni a modern művészetet és innen érkezik meg 1910-ben Párizsba, ahol talán először Guillaume Apollinaire fedezi fel (alighanem ő és Charlie Chaplin voltak a legközelebbi rokonai). Szívvel-lélekkel veti bele magát az avantgarde kísérletekbe és mozgalmakba, figyel és az inspirációkat elsajátítva megalkotja azt a sajátos stílust, azt a poétikus, figuratív, kissé konzervatív modernséget, a jellegzetes motívumvilágot, amely olyan kivételessé tette a képzőművészeti modernizmus történetében művét. Honvágyát a nagy létszámú párizsi orosz művész-emigráció tartotta szinten szívében és a képein, amelyeknek vágyódó álomszerűsége a szürrealizmust idézte.
1914-ben átmeneti hazatérést tervez, hogy feleségül vegye szerelmét, de az első világháború közbejön és radikálisan átalakítja a programját: megházasodik otthon, lánya születik és elismert művésszé válik, a forradalom után megalakítja saját művészeti iskoláját, ahol együtt dolgozik – például – Kazimir Malevich-csel is, majd 9 év után, 1923-ban visszatér Párizsba.
1931-ben látogat el a jisuvba, a későbbi Izraelbe két hónapra, hogy ihletet merítsen a héber Biblia illusztrációihoz és ismét otthon volt a jiddis és az orosz nyelv közegében, lelkesítette a kibucnyikok elszántsága: „a Bibliát és önmagam egy részét találtam meg ott” – mondja. Már a megszállás után hagyja el Franciaországot, a legutolsó pillanatban, 1941-ben.
Amíg, hét éven át, Amerikában élt, a nácik megszállva tartották és megalázták ifjúkori festői eszmélkedése városát, Párizst és szinte megsemmisítették az örök ihletést jelentő szülőföldet, Vityebszket. A hét száműzetésben töltött év alatt Amerikában, bár voltak sikerei és meg is szerette valamelyest az országot, újfent csak a new-yorki Lower East Side-on, a szegény kelet-európai zsidó bevándorlók között érezte jól, vagyis otthon magát.
Az amerikai években veszíti el feleségét, aztán 1948-ban visszatér egy immár másik Európába és még négy évtizedet él, ennyivel éli túl gyermekkora világának pusztulását. A már életében szinte nyomtalanul eltűnt, hatalmas és gazdag kelet-európai zsidó világ alakjai, motívumai tűnnek fel képein már álomszerű elmosódottságukban, ugyanakkor kivételes érzékletességgel.
Bejárta a Földet Ázsiától Amerikáig, de képzet és képzeletvilága örökre Vityebszkhez kötötte: föld és ég között lebegő közvetítő volt 98 éves aggastyánként is képzelet és földközeliség, tradíció és modernizmus között. Jól látja, vásznain valóban „nem egy nép álmai mutatkoznak meg, hanem az egész emberiségé”.
Képei időtlenné tették és megőrizték számunkra ezt az enyhén baljós, szorongató képzeteket keltő, mégis folyvást Isten felé emelkedő, nyomorúságában is leírhatatlanul gazdag és vonzó hászid édenkertet. Ebben a kabbalista vízióban látjuk már őket örökké, elhagyva a Földet, az Egyetlen felé közeledve, lebegve a levegőben: körülöttük vidáman zenél a magasban híres, a musicalt is ihlető figurája: a hegedűs a háztetőn.
