Mai születésnapos: Elias Canetti, a második szefárd zsidó irodalmi Nobel-díjas

Az Oszmán Birodalom utolsó éveiben születik Bulgária területén, Ruszcsukban, Spanyolországból száműzött szefárd zsidó család gyermekeként, de Angliában élt élete nagy részében és németül írt. Élete és műve maga a zsidó multikulturalizmus.

„A megőrzött nyelv”, ez első, gyermekkoráról beszámoló életrajzi regényének címe: anyanyelve a ladino volt és a bolgár egyszerre. Ruszcsuk, ahol első éveit tölti, számtalan nyelv és kultúra otthona és metszéspontja. Innen kerül el Angliába, majd Bécsbe, Svájcba és Németországba, ezeken a helyeken tanulja meg élete további nagy nyelveit.

Természettudományokat tanul és nyitott szemmel utazza be fiatalemberként a korabeli Európát, fordítani kezd és megházasodik: az apai ágon (igen, magyar zsidó vonatkozás) magyar zsidó családból származó Veza Tauber-Calderon lesz a felesége, aki maga is bíztatóan induló író volt, amíg az osztrák fasizálódás évei, majd az Anschluss ketté nem törték karrierjét, amely aztán Angliában már nem folytatódhatott. Számos jel utal arra, hogy házasságuk nem volt egészen kiegyensúlyozott és boldog Canettivel.

Canetti első és szigorúan véve egyetlen szabályos regénye, a kafkai erejű Káprázat a múlt század európai prózájának egyik legfontosabb darabja lett, ennek párja jelentőségben és problémafelvetésben is a Tömeg és hatalom című, a hatalom természetrajzáról meditáló nagyesszé: mindkettő a kultúra hanyatlásának reális veszélyével kalkuláló, súlyosan kultúrpesszimista alapmű.

Mindezek hozzáférhetőek magyarul is, ám igazán népszerűvé itthon is esszéisztikus hangvételű életrajzai tették, amelyek egyetlen élet és családtörténetet számtalan nyelvi és kulturális hatás „csomópontjaként” képesek elénk állítani, amely végső soron azt bizonyítja, hogy a zsidó néphez tartozni önmagában is multikulturális tapasztalat, hogy aki valóban és átélten zsidó, az aligha lehet a multikulturalizmus ellensége. 76 éves, amikor megkapja a Nobel-díjat és a 90. évébe lépve hal meg 1994 augusztusában.

Már minden szereplő aránylag régen halott volt tehát, amikor 2003-ban Párizsban rábukkantak a Canetti elismert orvos öccse, Georges, a Pasteur Intézet egyik igazgatója, illetve az író és felesége, Veza Canetti közötti, másfél évtizedes levelezés anyagára, amelyből roppant bonyolult hármas érzelmi képletek rajzolódnak ki, egy sajátos szeretet-háromszög vonalai.

Veza és Georges, sógor és sógornő imádták egymást és a házaspár mindkét tagja párhuzamosan panaszkodott a súlyosan tüdőbeteg és meleg Georges-nak házastársáról. Amikor öccse aránylag korán meghal, Elias Canetti elégeti levelezését férfi-szerelmével, talán a családi botránytól tartva: sokak szerint mindezt még baljósabbá teszi, hogy regénye végén a szobatudós főhős is felgyújtja saját könyvtárát a Canetti-féle kultúrpesszimizmus beteljesítőjeként – az író később megbánja döntését.

Canetti, aki évtizedekkel élte túl első feleségét, csak élete legvégén tesz kísérletet arra, hogy kiadassa az asszony kéziratban maradt irodalmi munkáit – sokan gondolják úgy, hogy Veza Canetti írói pályafutását részben, persze, a történelem törte ketté, de azért férje, a méltán Nobel-díjas, nagy író is besegíthetett kicsit. Ebben az egy vonatkozásban azonban a történelem legalább valamelyest helyre is hozta utólag, amit elkövetett Elias Canetti tettestársaként: Veza Canettit az utóbbi években felfedezte Ausztria, még ha csak halálában is. A hosszú életű, Veza elveszítése után újranősülő Elias Canetti pedig a második szefárd zsidó volt Borisz Paszternak után, aki megkapta az irodalmi Nobel-díjat 1981-ben. Őket követte tavalyelőtt a francia Patrick Modiano.

Elias Canetti mulasztásaiból és vétkeiből is sokat lehet tanulni és még annál is többet az írásaiból, különös tekintettel a lebilincselő önéletrajzokra.