Mai születésnapos: David Ben Gurion, az államalapító

Nagyon-nagyon kevés embernek adatik olyan élet, amely megváltoztatja a történelem menetét. Ő ezek közé tartozott.

David Grün néven született a későbbi Lengyelország területén 1886-ban. Alighanem már születése pillanatától kezdve vezető volt és nagyon hamar eldőlt, melyik ügynek szenteli az életét. Már 14 évesen már klubot alapít két barátjával, amelynek célja, hogy meggyőzze a zsidókat, emigráljanak a Szentföldre.

Az egyetemen csatlakozik a baloldali cionista Poalei Cion mozgalomhoz és 22 évesen, 1906-ban maga is megérkezik a még török uralom alatt lévő későbbi Izraelbe. Hangsúlyozza, hogy őt nem az antiszemitizmus készteti holmi menekülésre, őt nem bántotta senki zsidósága miatt: „nem negatív okokból emigráltunk, hanem azért, hogy hazát teremtsünk magunknak”.

Mezőgazdasági munkás lesz egy galileai kibucban, aztán Isztambulba megy jogot tanulni: először úgy látja, az általa elképzelt ország sorsa Törökországon múlik, később, az angolok Balfour-nyilatkozata után viszont ellenük fordul, önkéntesként harcol a törökök ellen a brit hadsereg Zsidó Légiójában.

Ahogy egyik legnagyobb felfedezettje, Simon Peresz is megmutatja róla írott életrajzában, egyszerre volt látnok és politikai pragmatista. Párhuzamosan kellett küzdenie a cionisták radikális baloldalával és a jobboldali, revizionista szélsőségesekkel reálpolitikusként végig az állam megalakulásához vezető évtizedekben, ez az erős kezű, két irányú küzdelem és céltudatosság tette a jisuv vezetőjévé, a zsidó közösség első emberévé még jóval az állam megalakulása előtt, pontosabban azt megelőzően, hogy ő maga 1948-ban „megalakította” volna. A harmincas évek elejétől a cionista mozgalom domináns, mérsékelt baloldali pártja, a későbbi Izraelt majd hosszan uraló Mapai vezetője.

A második világháború alatt is végig „két fronton harcolt”, arra bíztatta a jisuv lakosságát – és nagyon nagy számban hallgattak rá -, hogy segítsék a britek nácik elleni háborús erőfeszítéseit és ugyanakkor lépjenek fel a palesztinai brit mandátumterületre irányuló zsidó emigráció súlyos korlátozásával szemben is. Segítette a zsidók illegális bevándorlását és az angolok harcát is a nácizmus ellen, felépítette egy leendő, egységes izraeli haderő bázisát. „Úgy segítsétek a briteket a háborúban, mintha nem lenne érvényben a korlátozás és úgy harcoljatok a korlátozás ellen, mintha nem lenne háború”- mondta. A háború utáni időkben, ha kellett, akkor a jobboldali cionistákkal szemben erőszakot is alkalmazva, létrehozta a születő állam egységes hadseregét, az Izraeli Véderőt.

Ő vezette az országot a Függetlenségi Háborúban és ő volt – kis megszakítással 15 éven keresztül – az első miniszterelnöke.

Noha maga egyáltalán nem volt híve az ortodoxiának (úgy látta, ez az életforma a diaszpórához tartozik és az Izraelben újjászülető zsidó nép igényeit nem elégítheti ki), mégis kiegyezett a vallási pártokkal és ez a megegyezés máig hatóan határozta meg Izraelben az állam és az „egyház” kapcsolatát, élhetővé, működővé téve az országot és sok tekintetben jócskán meg is terhelve. Az ő nagy álma volt a sivatag, a Negev termővé tétele is, visszavonulása utáni, utolsó éveit egy sivatagi kibucban, Sde Bokerben élte le, itt áll a sírhelye is, együtt nyugszik a feleségével és nem a Herzl Hegyen, az állami hódolat közegében. . Nem sokkal a jankiperi háború után ment el, 87 évesen.

Simon Peresz szerint az teszi alakját kivételessé, hogy olyan vezető volt, akinek volt víziója és éppen ez adott neki az erőt és bátorságot, hogy ennek érdekében akár fontos, szívének kedves célokról is le tudjon mondani. A pragmatikus hatalomtechnika ehhez önmagában nem elég. Tudnunk kell, hová akarunk eljutni és csak ennek tudatában mérlegelhetjük: milyen áron. A reálpolitika víziók nélkül fabatkát sem ér: ez az, amit Peresz szerint David Ben Gurion tudott és attól félt, hogy Izrael aktuális vezetői, az alapítók utáni nemzedék tagjai talán majd elfelejtenek éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség volna rá.