„Kultúrzsidóvá lettem” – György Péter új könyve a hitközség történetéről is szól

György Péter: „az Ismeretlen nyelv” című legfrissebb könyvében elsősorban azt vizsgálja, hogyan kényszerítette rá magyar-zsidó személyekre, csoportokra és a korabeli hitközségre saját „haladáselvű”, bolsevik beszédmódját a hatalom és hogy hogyan alakította át mindez máig hatóan a magyar zsidóság önképét.

Mazsihisz.hu: Aki az Ön pályáját figyelemmel kísérte az elmúlt évtizedekben, az nem feltétlenül látta meg ebben a pályaívben ezt a jórészt tulajdonképpen a hitközség történetével, az ’50-es kongresszussal és az ’56 utáni évekkel, Sós Endre elnökségével foglalkozó könyve. Mi vezette el végül a Magyar Zsidó Levéltárba? Egyenes volt az út?

György Péter: Nem, nem láttam magam előtt ezt az utat, hazugság volna, ha ezt mondanám. A lányom pár éve, némileg nyersebben, mint Ön, azt kérdezte tőlem, hogy de mégis, mi ez a zsidó vircsaft hirtelen? Ez eddig nem volt.

Nem lettem a szó belső értelmében zsidó, nem a hetiszakaszok és a micvák tagolják és rendezik be az életem, de annyiban zsidó lettem, hogy nagyon érzékeny vagyok arra, milyen az, amikor elmozdul egy identitás belső struktúrája. Életem első évtizedeiben tudtam ugyan, természetesen, hogy van mögöttem egy zsidó családtörténet, de nem kellett ezzel foglalkozni, nem tűnt fontosnak. Varga Domokos György híres, egyfajta önkéntes, „társadalmasított” numerus clausus lehetőségét népszerűsítő Népszabadság-cikke volt az első jel 1990-ben, hogy ebben a kérdésben radikális változásokra kell elkészülni. Érdemes lenne összevetni egyszer a szövegét Csoóri Sándor Nappali holdjának nagy botrányt kiváltó passzusaival: Csoóri tudja, miről beszél, sok idegesség, gyanakvás és ellenségesség is van a szavaiban, de az, amit Varga Domokos György javasolt, távol áll tőle. Akárhogy is, ettől a pillanattól kezdve a kérdés jelen volt az életemben és egyszerűen az történt, hogy egy ponton elkezdett érdekelni ennek az identitásnak a története. Mindez nem más, mint egy nem zsidó zsidó érdeklődése az iránt, hogyan alakult ki az a kulturális identitást formáló közeg, amelynek mai, kritikus és önkéntelen örököse a magyarországi zsidó intézményesség, a MAZSIHISZ és hozzájuk kapcsolódóan a Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség is. Hogy hogyan „állították elő” a felek, kényszer hatása alatt együttműködve, a „zsidó” szó jelentését és használatát és az ezekhez kapcsolódó gyakorlatot a létező szocializmusban. Ez szenvedélyesen érdekel, de nem valamiféle magánügyként: ha tudni akarjuk, mi az, amit Magyarországnak hívunk, akkor tudnunk kell róla, hogy ez, ők, Önök és a történetük beletartoznak, a közös történet részei.

De valóban elmesélhető még ez a történet? Elválasztható például a neológokat és az ortodoxokat összekényszerítő ’50-es kongresszus felszólalásaiban a kényszer, a taktikázás és a hit abban, hogy a „felszabadító” szocializmus beteljesíti majd az emancipációt, felszámolja a fajüldözést és még a vallásgyakorlat szabadságát is biztosítja elvei szerint, minden látszat ellenére?

Persze, sok minden abból, hogy kik voltak ők, akik ezeket a döntéseket így-úgy meghozták, örökre homályba vész. De azért a választási helyzetekről, amelyekben megszólaltak, sokat elmondanak a jegyzőkönyvek, ha hagyjuk őket beszélni. Kifejezhetetlenül hálás vagyok a Magyar Zsidó Múzeum igazgatójának, Toronyi Zsuzsának, aki segített rábukkannom egy 1935-ös kongresszus jegyzőkönyveire, amelyen jelen volt, Gömbös Gyula kormányának tagjaként, Hóman Bálint kultuszminiszter. Az 1935-ös évben már nehéz volt teljesen naivnak lenni azt illetően, merre tart Európa, Németország és a hazánk, de a „végső megoldás” még a nácik fejében, legborzasztóbb képzelgéseiben sem létezett. Az ülés sok tekintetben, a kétségbeesett bizalom és alkalmazkodás nyelvi gesztusait tekintve szinte parodisztikusan rímel az 1950-esre, csak hát a kettő közötti alig 15 évben zajlott le a holokauszt. A legtöbbet egyébként éppen azok ártanak a méltatlan politikai pályát befutott tudós, Hóman Bálint tárgyilagos és méltányos megítélésének, akik a „korszellemre” hivatkozva próbálják mentegetni menthetetlen döntéseit: az ő szavaiból is világos, akárcsak a vele szemben ülőkéből, hogy egyikőjük sem tudhatta, nem tudhatta, mi az, ami felé sodródnak mindannyian. Ezért lenne érdekes megérteni őket, a neves és névtelen vagy csak szűk közösségükben eleven emlékezetű történelmi szereplők motivációit és sejtéseit. Hóman például minden valószínűség szerint, bár vétkei számosak és nyilvánvalóak, nem volt szimplán lelkiismeretlen gazember: megérteni, ítélkezés nélkül, hogy kik voltak valójában azok, akik a Síp utca termeiben üldögéltek akkor, 1935-ben és ’50-ben, vagy akik később úgy dolgoztak együtt napra-nap, egyébként a zsidósághoz valamilyen módon őszintén kötődve, hogy egymást jelentették fel a zsidó életet csendben megfojtó hatalomnál, ezt szerettem volna.

Az, hogy a hatalom nyelve behatol az emberek hétköznapjaiba, valóban része volt az életnek, tényleg mindennapi tapasztalata volt a szüleinknek és nagyszüleinknek? Valóban törődtek a kommunista párthalandzsával, nem csak elszállt a fejük felett?

Ez azért ennél súlyosabb kérdés, az, ahogy a hatalom nyelve nem csak a külső életfeltételeinket határozza meg, de a gondolatainkba és az érzelmeinkbe is behatol, világot teremt számunkra, sok érzékeny ember írt erről sok különböző, vitatható és láttató dolgot Victor Klemperertől Kertész Imréig. És jól látszik az ’50-es közgyűlés jegyzőkönyvéből is, hogy mennyire és hogyan hatott: voltak, akik pontosan értették, miről van szó, voltak, akik nem akarták érteni és voltak, akiknek tényleg fogalmuk sem volt, hogy kik ezek, mit hordanak össze és mit akarnak tőlük, akiknek egyetlen célja az, hogy biztosítsák jámbor vallási életük folytonosságát. Hogy itt az elnyomásról van szó tisztán és semmi másról, a rákosista Magyarország lehetséges zsidó intézményeinek és identitásainak hatalmi kijelöléséről, hogy annak, amit ők az életüknek tekintettek, vége.

De nemcsak a zsidók esetében szembesülhetünk, természetesen, ezzel a nyelvi problémával: mindenhol kirajzolódnak ezek a bonyolult értelmezési mintázatok, ahol a hatalom nem szimpla terrorral kívánt előrejutni, mert kedvezőbb volt neki az adott területen élők, dolgozók „önkritikus” megtérésnek drámai és nevelő célzatú, az új ember megszületését színre vivő, rémes előadása. Ezek a „vallomások” is szívszorítóak. A tudományos közegből vett példám erre a könyvben Sántha Kálmán elmeorvos félreállítása, kinyírása: a nyelvhasználatban megmutatkozó kiszolgáltatottság kísértetiesen hasonló módon mutatkozik meg a Magyar Tudományos Akadémián és a Síp utcai épület dísztermében. Ezek a kivételesen művelt, képzett emberek éppen úgy nem értették, vagy nem akarták, merték megérteni, mi történik velük és általuk, mint a szegény vidéki hitközségek ortodox rabbijai, akik csak azt szerették volna megtudni, hogy akkor mi lesz a szombattal, hagyják-e őket szombatot tartani.

A könyv egyik főszereplője tulajdonképpen Sós Endre hitközségi elnök, a létező szocializmus a talán legjellegzetesebb hitközségi figurája. Ki volt ő tulajdonképpen?

Furcsa, bonyolult karakter. Baloldali radikális volt, de mégsem azt az utat választotta, amelyet a múlt század más radikális zsidó értelmiségijei, hogy feladja a zsidóságát szőröstül-bőröstül az egyetemességért, amelyben hitt, nem, ő a kezdetektől a végig zsidó maradt. Számtalan karrierlehetőség állt volna nyitva előtte, nem kényszerűségből választotta a hitközséget. Nem szimpla állami ügynök volt, tényleg azt remélte, hogy lehet „modern”, vagyis rendszerhű, szocialista zsidóságot teremteni, ami fából vaskarika volt, nonszensz. Ez volt az ő borzasztó és mégis megindító, drámai kísérlete. A könyvben is szerepel egy levele, amelyet valamelyik ortodox közösségnek címzett, a zsarnoki kioktatás és a felelősségvállalás egészen zavarba ejtő keveréke. Mindig mondogatjuk, hogy a Kádár-korban eladták a zsinagógákat, hát ő adta el. Szépen belesodródott, modern zsidó vezető helyett létező szocialista csődgondnokká vált lassan. A ’30-as években ragyogó, Bálint Györgyhöz mérhető újságíró volt. A hitközséghez fűződő, lidérces vonzalmában alighanem döntő szerepe volt a holokausztnak.

A holokausztnak?

Nézzék meg Scheiber Sándor 1945-46-os írásait, amelyek mind a túlélés rettenetével foglalkoznak. A magyar zsidó közösség, a hitközség elmúlt évtizedeit a holokauszt árnyékában élte le napról-napra, nem illesztette bele a zsidó történelem tragédiáinak sorába, nem tette fájdalmas történelemmé: minden gesztusukat ez az árnyék mozgatta. Mindez azoknak, akik most válnak felnőtté, már így is-úgy is történelem lesz, része az önazonosságuknak, de a mindennapjaiknak már nem része. Egyébként éppen Scheiber lett az később, aki kilépett a kísértetkastély kapuján és eleven szellemmel töltötte meg a Rabbiképzőt, vallásos zsidók és kultúrzsidók találkozóhelyévé tette. Sádchen-rabbi volt: mászkált a városban és az embereket rábeszélte arra, hogy szeressék egymást.

Hová vezethet innen az út? Lehet-e látni bármit a magyar vallásos és kultúrzsidóság jövőjéről?

A magyar zsidóság történeti létezése a szó egy bizonyos értelmében a holokauszttal visszavonhatatlanul véget ért: mint olyan, számottevő sokaságé, amely nagyon erőteljes, néha meghatározó impulzusokkal járulhatott hozzá az ország életéhez. Minden, ami ezen túl van, bizonytalan és sok esélyes, hála Istennek. Lehet, remélem is, hogy van és lesz zsidó revival Magyarországon, mert én már azért mégsem csak egy nem zsidó zsidó vagyok valójában: én is kultúrzsidóvá lettem.