Kol Nidré 2011 – 5772

2011. Október 07. / 13:06


Kol Nidré 2011 – 5772

Schőner Alfréd főrabbi, az OR-ZSE rektora


...Várj madár, várj, Te csak mindig várj ...!
- szól a chászidisztikus ének, és benne a jövőbe, a holnapba vetett hit, annak bizodalma, hogy nemcsak jelenünk, hanem vallásunk és meggyőződésünk szerint holnapunk is van, van jövőnk.



Kol Nidré óráján szerte a világon, minden földrészen összegyűlnek a valláshoz kötődő hittestvérek, és közösen, együttesen fohászkodunk az Egek Urához, hogy bocsássa meg az ellene és embertársaink ellen elkövetett bűneinket, és hisszük és reméljük, hogy megszólal a magasságokból a Mindenható szava száláchti kidvárechá, azaz megbocsátok néktek, ahogy ígértem.

134. esztendeje, hogy a Rabbiképző zsinagógájában felcsendül a Kol Nidré. E több mint 130 év viharos, megpróbáltatásokkal teli történelméből szeretnék kiemelni hármat.

Az első ünnep 1944, a második világháború talán legszörnyűbb esztendeje. Távol a hontól, munkaszolgálatban, Auschwitzban a krematóriumok felé haladnak a vagonok. Egy viszonylag fiatalokból álló század eljut egészen a Don partjáig, és ott a mintegy kétszáz ember a csillagos ég felé néz és imádkozik. Van közöttük egy, aki gyönyörűen tudja a Kol Nidrét. Nem más ő, mint az érsekújvári főkántor fia. Miközben csapattársai a mélyben ássák a gödröt, a kántor a magasságok felé énekel Kol Nidré veeszoré, Mindenható Istenünk nézz le reánk! Mindenki meghalt, aki akkor ott volt a Don kanyarban ezen a Kol Nidrén, egyetlen ember maradt csak meg, a hírmondó, aki azóta is emlékezik, s aki itt van közöttünk. Ő hallotta, ahogy mondották azon a helyen akkor. Hitte, hogy lesz holnap, holnapután, s talán felmerült valahol legbelül, hogy évtizedek múlva is lesz, aki emlékezik azokra, akik ottmaradtak, akik csendben hallgatták az érsekújvári kántor fiának imáját a puskaporos levegőben. Akkor még nem tudta sem ő, sem a többiek, hogy hat millióan nem jönnek vissza, hatszáz ezer magyarországi zsidó nem tér vissza. Akkor még talán nem volt nyilas hatalomátvétel, akkor még talán nem voltak árpád sávos zászlók, amelyek ma ijesztenek, igyekeznek megfélemlíteni, de mi hatvan év távlatából már nem félünk. A magasságok felé, Isten felé nézünk, és azt mondjuk Kol Nidré veeszoré azoknak az emlékére, akik nem jöttek vissza a Don folyótól. Az ő emlékükre is összejövünk minden esztendőben és e csendes fohásszal érettük is imádkozunk.

Az első Kol Nidré apáink története, a második Jom Kipur már a saját generációmé. Az időpont 1973. Gyönyörű évnek tűnt. Álomszép volt az ősz, tele fénnyel, napsugárral, és akkor ott a Tisza partján a fiatal szegedi rabbi imádkozott istenhez és elmondta a Kol Nidré imát azzal, hogy talán Jom Kipurkor meghallgattatik az imádság és békénk lesz nekünk is és a világ minden egyes zsidójának. A világon mindenütt nyugalomért, csendért, békéért fohászkodtunk, azokért a fogalmakért, melyek számunkra a legdrágábbak. S nem kellett hozzá tizenkét óra, hogy a Lőw által megálmodott és a Baumhorn Lipót által megépített gyönyörű zsinagóga tele legyen zsivajjal. Zsongott a templom. A rabbi a Löwök szószékén állt és nem értett semmit. Nem tudta mi ez a zaj Jom Kipurkor, amikor áhítattal, csendben imádkozunk. Majd a sámesz bácsi halkan a fülembe súgott egy mondatot, amit nem akartam elhinni. Egyiptom megtámadta Izraelt. Elfoglalták a Bár Lév vonalat, s úgy néz ki, hogy Izrael elpusztult. Így gondolta a samesz bácsi. Joga volt ezt hinni, ő ugyanis megjárta Auschwitzot, majd az 50-es években ki is telepítették. Szinte felfogni nem lehetett. Kitört a háború. Gyengülő, dadogó szavakkal mondtam az imádságot:

Ávinu Málkénu, Mennyei Atyánk Cur jiszráél vegoálo, Izrael Szirtje és Megváltója Báréch et Medinát Jiszráél résit szmichát geuláténu, Uram, mentsd meg a mi népünket, mentsd meg Izraelt!

S imádkoztunk valamennyien a Biblia nyelvén, héberül nem mindig értve a betűk üzenetét, de átérezve annak lényegét. Majd este, az ünnep kimenetele után kinyitva a rádiót hallottuk, hogy Izrael szerte Jom Kipurkor megfújták a sófárt. Pedig Jom Kipurkor nem szoktak sófárt fújni. Vallásosok és vallástalanok kijöttek a templomokból, és mentek, hogy védjék az országot. Több mint háromezer zsidó fiatalember esett el. Az utólagos statisztikákból megtudtuk, nyolcvan százalékuk soá túlélők gyermeke. Több mint háromezer ember, több mint háromezer lélek, több mint háromezer álom, háromezer család, és vajon hány meg nem született gyermek? De Izraelt nem lehetett elpusztítani. Izrael él, vagy ahogy eleink mondották, ám Jiszráél cháj, Izrael népe él, és bármennyire is okoltak mindig mindenért bennünket, mindezek ellenére tudjuk és mondjuk ám Jiszráél cháj.

A harmadik Jom Kipur, a harmadik történetem tulajdonképpen családi. Megkérdezhetném mindannyiatokat, mit jelent nektek a Kol Nidré. Emlékeztek otthon, családi körben, amikor még mindenki együtt volt, még érintetlen volt a család, nem szólt bele történelem, nem szólt bele politika, alig fértünk el az asztalnál. Mondjátok, most hányan ültök a böjt előtt az asztalnál? Családjaink szerte a világban, és hála Istennek családjaink itt. És a távolság ilyenkor mégis fájdalmas, még ha lélekben, érzelmeinkben együtt is vagyunk. Fogjuk egymás kezét a szó szimbolikus értelmében. Azokét, akik velünk lehetnének és azokét is, akiket már elszólított az isteni akarat. Ilyenkor, Kol Nidré estéjén mindannyian együtt vagyunk.

Egy kép rajzolódik ki előttem. Egy festmény. A XIX. század utolsó harmadában, Lengyelországban élt egy nagyon tehetséges festő. Nem nagyon ismerik, bár a modernkori művészet egyik kiemelkedő alkotója.


A Tel-Aviv-i múzeumba lépve, az aulától nem messze látható az ő monumentális 4x2 méteres Jom Kipur című olajfestménye. A festmény alkotója Morris Gottlieb. Nem volt harminc éves, mikor meghalt. Lefestette azt a kis lengyel falucskát, s benne azt a stibelet, ahonnan származott. Nők és férfiak, barázdált arcú öregek, csintalan kisgyermekek. Lent férfiak és fent nők. Mindenütt áhítat, s az arcokon megrendültség. Középen magas korú, nagyszakállú aggastyán, a rabbi, ahogy Gottlieb ábrázolja, aki a kezével, szinte szavakkal nem érzékeltethető öleléssel, szorítja magához a Tórát, a mi legszentebb könyvünket, amely a zsidóság legszentebb irata, amelyben hitünk, Istenbe vetett alázatunk, szeretetünk foglaltatik. Valamint az a szerénység, az a jóság, amellyel minden zsidó és nem zsidó embernek rendelkeznie kellene, az empátia, a megértés képessége, a kimondott szó felelőssége. Mert a szó életet adhat, erőt adhat, de a szó gyűlöletet is kelthet, szídhat, lázíthat, pánikot kelthet, félelmet okozhat.

Mi, zsidó emberek, rabbik és civilek, kohaniták, leviták és izraeliták évezredek óta szorosan fogjuk a Tórát, hitünk forrását a szó átvitt értelmében, bizonyítva önmagunknak és a külvilágnak, hogy a Tóra és Izrael elválaszthatatlan. A hit és a zsidóság összeforrt, egységet alkot, egyik a másiknak a feltétele. A hit a mi jövőnk. Őseink hite a jövő reménysége. Erre neveljük gyermekeinket, unokáinkat, a gondjainkra bízottakat, így formáljuk embertársainkat. Hogy legyen bennük felelősség, s ne legyen félelem az emberi lelkekben, hogy szeretet, nyugalom, megbékélés, alázat, egy szóval hit legyen a sokat szenvedett ember osztályrésze. Jom Kipurkor és az év összes többi napján. Holnap délelőtt felolvassuk zsinagógáinkban azt a mondatot, ami elhangzott Ros Hásáná első két napján is:

Kevákorát roe edro máávir cono táchát sifto, Mint a pásztor, aki legelteti nyáját, úgy vezeti az Örökkévaló az ő közösségét.

Számon tartja gyermekeinek sorsát, s amikor felcsendül a magyarországi zsidó folklór gyönyörű, különleges mélységgel hozzánk szóló éneke Szól a kakas már, akkor tudjuk, hogy a szó kevés, marad az ima és a zene, hiszen majd megvirrad már, holnap is lesz. Áni máámin beemuná slémá Teljes hittel hiszem, hogy az első 134 év után 134 év múlva is lesz valaki ezen a helyen, és lesznek hívek is, akik ugyanazzal a dallammal, ugyanazzal az áhítattal mondják az ősi igéket: Kol Nidré veeszoré.

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Kommentek