Kepes András: Az esküvő titkai

A Libri Könykiadó gondozásában hamarosan megjelenik Kepes András: Világkép című kötete. Kepes András újságíró, író és egyetemi tanár három nyelven, Budapesten, Bejrútban, illetve Buenos Airesben végezte általános és középiskolai tanulmányait. Későbbi munkái és televíziós pályafutása (így pl. Világfalu című sorozata) során is rengeteg tapasztalatot gyűjtött a különböző kultúrák egymáshoz való viszonyával, a beilleszkedés nehézségeivel kapcsolatban. Jelen kötete egyfajta GPS-ként segít eligazodni az olvasónak zűrzavaros világunkban.

A könyv bemutatójára, 2016. október 12. (szerdán), 19:00 órakor (Az engesztelőnapi böjt vége: 18:45 óra) kerül sor az Átrium Filmszínházban (Budapest II. ker. Margit krt. 55.)

Alábbiakban a kiadványból közlünk részletet.

A különböző kultúrák értékrendjének egyik legárulkodóbb rítusa az esküvői szertartás. Feleségem 20 éves volt, én 22, amikor először nősültem. Mai szememmel nézve: gyerekek. A házasságkötő terem irodájában az anyakönyvvezető úgy is kezelt bennünket. 1971 januárját írtuk. Zsuzsa öntudatos, fiatal egyetemista lányként nem akarta felvenni a nevemet, de az anyakönyvvezető életének minden asszonyi tapasztalatát és sérelmét felsorolva győzködni kezdte. Mi lesz majd, ha néhány év múlva le kell írnia a nevét, és mindenki lesajnálja, hogy vénkisasszony? És mi lesz majd, ha a szülőszobában azt hiszik, lányanya? Hogy fognak viselkedni vele az orvosok és az ápolónők? És mi lesz majd, ha a munkahelyén kibabrálnak vele, mert úgy hiszik, nem áll mögötte erős férfi, aki megvédené? Kompromisszumos megoldás született: megmaradt Zsuzsa vezeték- és keresztneve, de elé került a szépen csengő Kepesné. Így valamivel jobban járt, mint anyám, akinek személyi igazolványa gyerekkoromban megoldhatatlan rejtély elé állított. Anyám keresztneve helyén az állt: Imréné. Semmi Katalin, Kata, Kati meg ilyesmi, ahogy szólították. Egyszerűen csak: Imréné. Imréné, kedves, töltenél egy pohár vizet? A női egó teljes felszámolása.

További feleségeimnél fel sem merült, hogy a nevemből akárcsak egy darabkát eltulajdonítsanak. Lilivel már jó tíz éve együtt éltünk, amikor Rozit kézenfogva, hasában Katával négyesben járultunk az anyakönyvvezető elé a barátokkal zsúfolt vendéglőben, miközben Dés Laci és Gőz Öcsi fújta a nászinduló jazzes változatát. A hitvesi csókra Rozi is felpipiskedett közénk. A barátok azt mondták, ilyen vidám esküvőn életükben nem voltak. Két évre rá elváltunk. Igaz, majdnem kitartott holtomiglan. Csak a rák nem bírta cérnával.

(...)

Úgy alakult az életem, hogy három hitvilág esküvőiben is érintett voltam. A saját harmadik, keresztény esküvőmet megelőzően Bori lányom hindu szertartás szerint tartott kézfogóján, és Juli lányom hagyományos zsidó esküvőjén is örömapa voltam.

Az ortodox zsidó hagyományok szerint a menyasszony és a vőlegény az esküvő előtt egy hétig nem találkozhatnak. Julit az édesanyja és Rob mamája, Robot a fiú papája és én kísértem a szertartásra, a zsinagógába. A szertartás előtt – oltalma jeléül – Rob lefátyolozta jövendő hitvesét, nekem pedig illett volna utoljára megáldani lányomat, mert az esküvő után a lány már a férjéhez tartozik. Ettől fogva péntek esténként, amikor a vallási előírás szerint az apák megáldják családjukat, Julit már Robnak illett volna megáldani. Illett volna, ha tudtunk volna héberül imádkozni. De nálunk csak Juli zsidó a családban. A papa utolsó áldása búcsú a gyerekkortól és búcsú a családtól, amit komolyabb vallási ismeretek nélkül is papa, lánya egyaránt megkönnyez. A rabbi által vezetett szertartás a jövendő otthonukat jelképező menyegzői baldachin, a hüpe alatt zajlott. Az Andokban az inkák utódainál meglepődve láttam, hogy ott is vesszőkből, gallyakból, virágokból épült, hüpe-szerű sátor alatt esküsznek. Hiába, no, messzire nyúlnak a kezei a zsidó háttérhatalomnak, vagy minek. Csak itt az építmény tetejére kantuvirággal díszített keresztet raknak, mert a kantuvirág tudvalevőleg megvédi a házat a rontástól.

Az esküvői szertartás sok kultúrában körbejárással kezdődik, ahogy a természet és az élet is állandó körforgásban van. Zsidóknál, a lány – anyjával és vőlegénye anyjával – úgy járja körül jövendő férjét, mint Föld a Napot. Hétszer, a teremtés napjainak megjelenítéseként. A hindu menyasszony és vőlegény egymást átkarolva hétszer járja körül az oltáron égő, megtisztulást jelképező tüzet. Az alkohol is szinte minden kultúrában a szertartás része. Zsidóknál, keresztényeknél a bor, japánoknál a szake, inkáknál a chicha.

A zsidó esküvőn a fiatal pár lényegében szerződést köt. A házasságlevél, a ketuba szövege évezredek óta ugyanaz, valamikor csak arámi nyelven olvasták fel, de ma már a házasulandók anyanyelvén is meghallgathatjuk. „Légy a feleségem Mózes és Izráel törvénye szerint – mondja a vőlegény. – Megadom a 200 ezüst zuzt, ami törvény szerint megillet. Általános szokás szerint gondoskodom élelmedről, szükségleteidről, és a házasélet kötelezettségeiről.” Az összeg, amit a vőlegény a házassági szerződésben – a talmudi időkben használatos pénznemben – menyasszonyának ajánl, abban az időben egy ember egyéves megélhetési költségének felelt meg. Ezt kellett a férjnek válás esetén feleségének megfizetnie, hogy az asszony ne legyen anyagi függésben tőle.

Több ezer éve a pohártörés szentesíti a kapcsolatot. A vőlegény jobb lábával rátapos a szalvétába csomagolt pohárra, abban a reményben, hogy előbb áll össze darabjaiból a porrá zúzott pohár, mint hogy a házasságnak vége szakadna. A násznép pedig „mázál tov”-ot, sok szerencsét kiált.

Juliék előbb elváltak, mintsem a pohár összeállt volna darabjaiból. De azóta boldog házasságban élnek új férjével és gyerekeikkel. Nyilván némely pohár spéttel működik.