Van az a pillanat, amikor Feleki Kamill, vagyis Glauziusz bácsi, az öreg könyvelő unokája bölcsőjénél belekezd a sztálinista agitprop-dalnak szánt nótába, hogy bár ő szolga volt egész életében, de „szolga nem lesz ez a kislegény”, hanem „ember lesz az én kis unokám”. Ebből a dalból érthetjük, mit remélhettek olyan sokan a szocializmustól és miben kellett újra csalódniuk.
Részlet az Állami áruház című filmből (Gábor Miklós, Feleki Kamill, Latabár Kálmán)
Ugyanez történik, a jövő ígérete jelenik meg egy elmondhatatlanul sokat szenvedett országban a fiatal Gábor Miklós és Petress Zsuzsa kettősében, akik úgy tudják, mikor egymásra találnak, hogy „értünk szép ez a város”. A jövő mindenki, minden egyes magyar ember személyes, családi és közös jövője is: „igaz boldogság”, ami vár itt ránk, mert a kizsákmányolás, a szolgaság és elnyomás viszonyainak helyébe, amelyek eddig egymáshoz kapcsolták az embereket, a szerelem lép ezentúl. A szocializmusnak éppen ilyennek kellett volna lennie és nagyon nem ilyen lett, de ez a kétségtelenül zseniálisan kiszámított propagandamunka azért maradt nézhető, mert egy őszinte, valóságos reménykedésről beszélt, valamint azért, mert az utolsó sarokban is zseniális színészek bújtak meg benne. Itt tűnt fel például, a szünet nélküli társas öröm egyik legfontosabb állomásán, egy Duna-parti csónakházban „a kis Kabos” jóformán először a vásznon egy az ő saját testméretét mintegy kétszer meghaladó csónakot cipelve egy villanásra, miközben magasan szárnyalt a dal és száz fiatal éneke vígan szállt. A dalszövegeket, mit tesz Isten, Darvas Szilárd és Szenes Iván írta, Darvas a forgatókönyv írásában is részt vett, a rendező munkatársa a pályakezdő Makk Károly volt.
A történet bugyuta és sematikus, csak hát, mondjuk, Latabár Kálmán minden gesztusán sírni kell ma is a röhögéstől: neki annyiban még szerencséje is volt, hogy a reakciós, bár alapvetően jóravaló polgári elemet kellett kritikailag ábrázolnia, aki minden vackot rásóz a vevőre, mert, ugye, nem a felszabadult Embert látja benne, csak a fogyasztót, úgyhogy szabadon lehet ömaga, nyugodtan lehet hiteles és fergeteges.
Talán ez a könnyed kis agit-prop remekmű a tegnap 115 éve született Gertler Viktor legismertebb munkája, amely ma is érvényes és érdekes, miközben a förtelmes korszak, amelyet reklámoznia kellett már, Istennek hála, régen lidérces emlék csupán.
De csinált azért mást is bőven a bankvtisztviselőből színésszé, majd filmessé váló Gertler. Megrendezte, rögtön az Állami Áruház utáni évben, az Én és a nagyapám című filmet Gózon Gyulával, akit az Állami Áruházból vitt magával. Aztán jött a Dollárpapa Gábor Andor ihlette társadalmi szatírája, a Felfelé a lejtőn, amelynek forgatókönyvén Darvas Szilárd mellett Királyhegyi Pál dolgozik, de Mikszáth Kálmánnal és Móricz Zsigmonddal is „együttműködik” Gertler, amikor az Úri muri-t viszi színre és A Noszty fiú esetét Tóth Marival.
A 90 éves Makk Károlyon kívül mindenki, akiről fentebb olvashattak –legtöbbjük időtlen idők óta – halott már, Gertler Viktor több mint 47 éve. De él és most is fiatal Petress Zsuzsa és Gábor Miklós kettőse és él a dal háttere, közös szerelemvallásuk tárgya, a film titkos főszereplője, a város, amelyet rommá lőttek és szétbombáztak, de feltámadt poraiból: él az a Budapest, amelynek ’50-es évekbeli filmes képét és így emlékét jórészt az Állami áruház határozza meg.
