Jó író volt, ragaszkodott a hazájához és senkinek se kellett. Mindenkinek el akart mondani mindent, és jóformán senki sem figyelt rá. Szerény volt, tapintatos, halk volt és pontos. Így, úgy látszik, már nem lehet. Elhunyt Bárdos Pál, és még csak észre sem vették. Túlélte a deportálást, de nem tudott utána 70 éven át hazajönni, igazán haza.
Sok szép könyvet írt, és egy igazán nagy regényt, a Stan és Pant. Olvassák el, és meg fog változni az életük. Fájdalmas lesz, de megéri. Senki nem tud róla. Egy olvasók nélküli nagyregény. Önökre vár.
Tavaly, a 80. születésnapján felköszöntöttük Bárdos Pált, most ezzel az írással és nehéz szívvel búcsúzunk Tőle.
Legyen áldás az emléke, és ne felejtsék el. Forgassák a könyveit ennek a visszahúzódó, komoly és igazi magyar zsidó írónak. Mindig itthon akart lenni Magyarországon, szerette ezt az országot, de nem fogadtuk be, nem fogaduk vissza.
***
Bárdos Pál 1936-ban született Makón. A Szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar–történelem szakának elvégzése után, a szegedi Ságvári Gyakorló Gimnázium tanára volt, később pedig az egyetem irodalomtörténeti tanszékének az adjunktusa. Budapestre költözése után a Magyar Rádió főmunkatársa, a Rádiószínház dramaturgja volt. Felesége Fenákel Judit írónő.
A Makói vasútállomás / 1900 körül (illusztráció)
Teherkocsi. Közel laktunk a makói Nagyállomáshoz. Kijártam vonatokat nézni. Leültem a peronon a függő muskátlik alá és bámultam a forgalmat. Számon tartottam, milyen mozdonyok, teher- és motorvonatok közlekedtek, örültem, ha a mozdonyfordító használatát megbámulhattam. Tisztelettel köszöntem a piros sapkás állomásfőnök bácsinak, aki megszokta, hogy ott szemlélődöm, egyszer meg is szólított. Látod, öcsi, mekkorát késett a Mezőhegyesi? Ilyesmit mondott.
A deportálásról szóló tanulmányokban, tankönyvekben, önéletírásokban egyre másra olvasom, hogy a zsidókat „marhavagonban” szállították. Ez igaz. De némi árnyalással. Ha az a makói kisfiú jól emlékszik, az állatokat főként olyan teherkocsiban utaztatták, amelynek oldallécei nem zártak, 4-5 centis nyílás volt közöttük. (Próbáltam az interneten megkeresni a képüket, de nem találtam.) Azokat levegő járta át, mi ilyen luxust nem érdemeltünk. A bennünket szállító teherkocsik teljesen zártak voltak, elöl és végükön kis berácsozott, bedrótozott ablakokkal. Jobb és bal oldalukon középen tolóajtó, amit ránk lakatoltak. Ezeket csakugyan marhavagonnak hívták, az első világégésben ezekben szállították a katonákat, s mert akkor még volt szerepe a könnyűlovasságnak; felírás volt a kocsi bárcáján: „6 ló, vagy 40 ember.” Ilyen, a történelemben és fotográfiákban nyomot hagyó teherkocsiba vertek bennünket az újvárosi állomáson, még a tehéntrágya száradt darabkáit se takarították ki belőlük. És nem negyven embert, inkább nyolcvanat, kilencvent. Úgy szólt a parancs: „Lehet, akár a szardíniát.”
Ennek a „marhavagonnak” minden változata megtekinthető az interneten.
Viszont hiába kerestem azt a típust, amelyik a szegedi Rókus pályaudvarról vitt bennünket az ismeretlen cél felé. Mert másféle volt. Felfelé szélesedett, nem volt két ablaka, csak egy, és még kisebb, szűkebb, mint a „marhavagonnak”. Akire rácsukták, azt a kripta zárta magába. Úgy vélem, a szerelvény, amely az úgynevezett második transzportot vitte Szegedről (vagy legalább néhány teherkocsi, amelyben bennünket szállítottak,) gabonát, szemes terméket fuvarozó vagonokból állt.
A makói állomáson ámuldozva töltött órák másik hozadéka, hogy el tudom mondani, miféle vonaton döcögtünk visszafelé Makóra.
Badenben szabadultunk föl. Mindenféle náció – franciák, hollandok, belgák, csehek, lengyelek −, tehát népek és nemzetek zsúfolódtak ott össze. Volt, akikért jöttek repülővel, kórházvonattal, mentőautó-konvojjal, mire körülnéztünk, mi, magyar hontalanok maradtunk ott, magunkban. Baden nagyon szép város, az első világháborúban ott tanyázott a monarchia vezérkara, kaszinója világhírű, s nem holmi vidéki fészek, villamos vonal köti össze Béccsel. Mégis rohantunk volna onnan. Szétszakadtak a családok, és a szerencsések, akiket ausztriai munkatáborokba vetettek a nácik, nem sejthették, mi történt a rokonaikkal, vagy a munkaszolgálaton meghalt férjeikkel. Úgy hittük, „otthon” várnak bennünket. (Évek teltek el, míg a pusztulás méreteit megsejtették-sejtettük, de egyesek még akkor is boldog befejezésben, hadifogoly-táborból hazakerülő férjben, testvérben bizakodtak. Senki se gondolhatta ott Badenben, hogy az apai családomat például mind egy szálig kiirtották.) Így aztán a frissen szabadult haftlingek minden követ megmozgattak, hogy elindulhassanak. Hiába. A kutya se törődött velünk.
Végül jelentkezett egy feltűnően csinos fiatal nő, aki a tizenegy hónapos éhezésben és robotban is megőrizte gömbölyű formáját. Azt mondta, hajlandó lefeküdni az orosz állomásparancsnokkal, ha ad üres kocsit Magyarország felé induló szerelvényben. (Suttogva tárgyalták anyám és nagyszüleim. Bosszankodtak, mikor tudomást szereztem az alkuról. Nem lett volna szabad erkölcstelenséget az orromra kötni. Talán nevetséges, de családom maradéka tapasztalataink után, és viszonyaink közt, még őrizte a polgári jó erkölcs könyörtelen szabályait és értelmetlen ítéleteit. Na, de ilyet csak a rossz nők csinálnak. Méltatlankodott nagyanyám.)
Az alku megköttetett. Az aktus megtörtént. A nővel senki szóba se állt többet, miután a szerelvényen elhelyezkedtünk. Szabályosan kiközösítették.
Hanem a ruszki nem volt gavallér. Pőrekocsit adott. Annak nincs oldala, békében teherautót, traktort, háborúban tankot, nagyobb méretű lövegeket szállítanak rajta.
Szédülősöknek, mint anyánk, és sajtkukacoknak, mint a testvérkém, nem ajánlott szállítóeszköz. Ha a vonat rohan, akár lepotyoghattunk volna, például álmunkban. Na, de ahogy abban a háború utáni időben haladt egy tehervonat. Nappal főleg álldogáltunk, félretolva valamelyik külső vágányon. Éjjel aztán nekilódultunk, de hol itt, hol ott, utat kellett adnunk a szembe jövő szerelvényeknek. Valahol a határ táján aztán végkép lerobbantunk. A mozdony elment vizet, szenet vételezni, néztük, ahogy egy ideig tolatott összevissza, aztán kipöfögött az állomásról és sose láttuk többet.
Hamar elfogyott a türelem. Jött egy teherszerelvény üresen, éppen mellettünk állt meg. Próba, szerencse. Leugráltunk a pőrekocsiról, és uzsgyi, föl egy nyitott, tehát tető nélküli tehervagonba. Ilyenben szállították az esőre nem kényes portékát, például a szenet vagy a követ. Legfőbb ideje, morgolódott nagyanyám. Azon az áron szerzett szállítóeszközön nem lehetett áldás.
Döcögtünk és álldogáltunk hát a viszonylag biztonságos tehervagonon. Ha kibámultunk a tájra, az állomásokra, legalább támaszkodhattunk az oldalfalba. Tankokkal, ágyúkkal megrakott szerelvények jöttek minduntalan szembe. Egyszer épp a mellettünk futó vágányon állt egy. Szemközt géppisztolyos orosz katona. Bámult át, aztán lehajolt, fölvett egy teljes kenyeret, és valami „Gyétyi, kalpci, hleba”-t kiabálva áthajította. Öcsém, aki a focikapusnak képzelte magát, a kenyér után vetődött és elkapta. Hanem velünk együtt utazott sok ismeretlen ember, a kenyeret kirántották öcsikém kezéből, és szét kell osztani, szét kell osztani, kiáltásokkal fölszeletelték. Nekünk nem adtak belőle. Anyánk sóhajtott, és azt mondta: „Nem baj, penészes”. Az orosz látta, mi történt, rázta az öklét és „gyetyi, gyeti” kiáltásokkal fölemelt egy másik kenyeret és átdobta. Most Öcsike elvétette a védést, a vekni anyám ölében landolt, de durván meglökve őt, tőle is elvették és bennünket kihagyva szétporciózták úti társaink. „Ez is száraz vacak. Penészes.” Nyugtatott bennünket anyánk. Az orosz a mellettünk álló teherkocsiban már őrjöngött a dühtől. Hosszan üvöltözött, nem lehetett kétségünk, hogy káromkodik. Aztán újra lehajolt, de mielőtt a következő kenyeret átdobta volna, egyenesen anyánk kezébe, lekapta hátáról a géppisztolyt és úti társaink felé fordította. Anyánk a kenyeret, amely még friss, meleg volt, öt felé törte a térdén (nem volt könnyű), és szétosztotta közöttünk. Gyorsan befaltuk, nehogy azt is elvegyék. Az ellenvonat mozdonya sípolt, a szerelvény megrándult, az orosz katona még mindig ordítozott és a géppisztolyt útitársainkra irányozta. Aztán koccantak az ütközők, az ellenvonat lassan elindult és csak a katona ordítozását hallottuk egy ideig, míg el nem nyelte a kerekek csattogása. Anyám a kényszerű úti társaink felé fordult, és azt mondta. „Na, kellett ez maguknak?”
Valamelyik állomáson egy vasutas végigjárta a szerelvényünket és azt kiabálta, a vonat visszafelé indul, aki Budapestre készül, fölszállhat a mellettünk állóra. Ez marhavagonokból állt. Azzal a különbséggel, hogy nyitva maradt az ajtaja menet közben. Le-leszállhattunk róla vizet vételezni, valahányszor mellékvágányon vesztegelt. Anyánk rájött, hogy a kis víztornyoknak, ahol a mozdony vizet vett föl, van alul csapja. Csak ez hiányzott, nekiállt a fiait csutakolni a hideg vízben.
Valamelyik falusi megállóhelyen három sebesült magyar katona próbált fölszállni a teherkocsinkra. Ordítozás, veszekedés. Az egyik mankóval járt, a másiknak sebkötöző turbán a fején, a harmadik alig látszott ki az átvérzett gézkötések alól. Fölszálltak volna, de az utasok ordítottak, lökdösték őket, ütötték a kezüket, ide ne jöjjenek, ne hozzák ránk a tetűt. (Amit mi a lágerben szerencsésen elkerültünk.)
Anyámból kitört a hisztéria, amelyet oly sokáig elfojtani kényszerült. Nem csak ordított („Őket is anya szülte! Hazavárják őket! Mindenkinek van anyja, ha rájuk nincsenek, legalább az anyjukra legyenek tekintettel”), de verekedett is, agyba-főbe verte utastársainkat. Öcsi bőgött, nagyanyám rángatta anyánk karját, na, de Bözsi! Nagyapám fejét csóválta és igyekezett úgy tenni, mint ha nem is az ő lánya őrjöngene. Anyánk visszakézből osztogatta a pofonokat, ettől a többi utas megrémült és utat engedett a nyomorult katonáknak, akik nagy hálálkodások közepette fölszálltak és a közelünkben letelepedtek a koszos padlóra.
(Jótett helyébe tetűt várj, kaptam is tőlük. A tetűtől flekktífuszt, aminek majdnem száz százalékos volt a mortalitása. Május elsejétől kilencedikéig kómában feküdtem, akkor a szirénák bőgésétől megrémülve kiestem a kórházi ágyból, azt hittem, légiriadó van. Pedig a háború végét ünnepelték. Meghalt az angyali jóságú, csupa szeplő apáca, aki ápolt, mert megfertőztem. Sokáig meg se mondták nekem a halálhírét. Azonkívül elhalálozott mindenki, akivel egy kórteremben feküdtem. Ők tőlem függetlenül fertőződtek.)
Sok álldogálás után elvergődtünk a Kelenföldi pályaudvarra, majd onnan a Bethlen térre, gyalog. Ott volt a deportáltakat gondozó alap, a Degob. Keresztülmentünk a szétbombázott, tönkrelőtt városon… Láttunk cifra dolgokat, például a porig bombázott, Wiener-neustadtot, ahol csak falmaradvány, egy-egy kémény meredezett ki a romtengerből, de ez idegen város volt, inkább elégtétellel néztük, mint szánalommal.
A Bethlen téren nyilvántartásba vettek bennünket, kaptunk fejenként húsz pengőt és egy darab mosószappant. Azzal baktattunk a Nyugati pályaudvarra, ahol személyvonatra… valódi személyvonatra szálltunk. A kocsink harmadosztály, de a termes részen kívül, ahol mi letelepedtünk, „pullman” volt a másik fele. Vagyis hat utas magára húzhatta az ajtót, és haragudtam nagyapámra, aki a termes részen foglalt helyet a családnak.
Egész napos döcögés után, ezzel a vonattal jutottunk el Szegedig. Húsz pengők és a mosószappanok nélkül, mert a szerelvényt Ceglédbercelen megállították és kirabolták. Utastársaink sírtak, káromkodtak, jajveszékeltek holmi jegygyűrűk, és egyéb hívságaik után, nagyapám csak kiköpött az ablakon az oroszok? magyarok? románok? felé.
Nyomorultak, koldusok, kifosztott senkik voltunk. Mégis lehetett rabolni tőlünk. Erre talán kicsit büszke voltam. Arra is, hogy marhavagonban indultunk, de olyan személykocsival tértünk meg, amelyen másodosztályú pullman fülkék is voltak.
Ennyit a marhavagonról.
| Bárdos Pál most közölt írása a Remény – zsidó társadalmi, közéleti, kulturális folyóirat – 2016 első számában jelenik meg. |
