Csak a hegedű, csak a csoda – Születésnapi beszélgetés Korcsolán Orsolyával

Korcsolán Orsolya mindössze 12 éves volt, amikor fölvették a Zeneakadémia Különleges Tehetségek Osztályába. A hegedűművész azóta nem akármilyen rangot szerzett magának a nemzetközi zenei világban: bejárta a legjelentősebb hangversenytermeket, s olyan világsztárokkal lépett színpadra, mint Zubin Mehta, Vlerij Gergijev és Lorin Maazel. A zsidó zenei kultúra gyermekkora óta az élete része: igyekszik olyan darabokat műsorra tűzni. amelyek zsidó témára íródtak, s repertoárján szerepelnek a Holokausztban meggyilkolt zeneszerzők művei. Korcsolán Orsolyával a pályájáról, a művészetről, kedvenc zeneszerzőiről, a zsidóságáról beszélgettünk. Írásunkkal kívánunk boldog születésnapot a művésznőnek!

Korcsolan_3a.jpg
Fotó: Titkos Bernadett

Mikor dőlt el, hogy a hegedű lesz a hangszere? Ön választotta, vagy családi indíttatás segített a döntésben?

Ez fura történet, az óvodában kezdődött minden. Ha jól emlékszem, az egyik óvónéni behozta a hegedűjét megmutatni a gyerekeknek, és engem ez teljesen megbabonázott. Minden tiltás ellenére odasomfordáltam és kézbe vettem a hangszert, talán még a húrokat is megpengethettem, de erre már nem nagyon emlékszem, lényeg az, hogy ebből óriási botrány és szigorú büntetés lett. Mert ugye ilyet nem lehet, nem szabad. Már csak dacból is csak ezt akartam csinálni. Anyukám – aki Kobayashi és 'Áházé' szerelmes volt – zongorára szánt volna, de a gyerek a kispárnát az álla alá szorítva egy hurkapálca-vonóval húzta egész délután. El is telt így néhány év, gondolták, hátha megjön az eszem, mert a pianínó ott foglalta a legnagyobb kisszobánk egyharmadát. Azt hiszem, végül beletörődtek, hogy akkor legyen a hegedű, zenét is muszáj tanulni. Azért mondom, hogy „is”, mert akkor már nagyon eredményes voltam műkorcsolyában, ugyan picivel mindig a későbbi európai ezüstérmes és csodálatos Czakó Kriszta mögött végeztem a magyar bajnokságon, de le nem lehetett engem szedni a jégről a sportcsarnokban. Egészen addig, amíg meg nem kaptam az első hegedűmet.

Hol és mikor végezte zenei tanulmányait?

Először egy zeneiskolába jártam, s onnan elég gyorsan, tizenkét évesen a Zeneakadémia Különleges Tehetségek Osztályába penderítettek, jobban mondva felvettek Kovács Dénes tanácsára. Ez a penderítés is pici magyarázatra szorul, ugyanis engem a zeneiskola kirúgott, mert nem akarták, hogy felvételizzek a Zeneakadémiára. Volt egy goromba hegedűtanár-nénim, meg egy morcos igazgató bácsi, akik behívattak Anyukámmal, és ünnepélyesen kiraktak engem, minket. Amikor a kafkai jelenetnek vége volt, Anyukám megköszönte az előadást és közölte, hogy Orsit tegnap felvette a Zeneakadémia. És az nekem maga volt a csoda. Minden pillanata, minden szeglete inspirált, legszívesebben beköltöztem volna az alagsori gondnok-lakásba Irénke néniék mellé, akik – Kovács Dénes akkor éppen már nyugalmazott rektor úr, világhírű hegedűvirtuóz szerint – a világ legjobb feketéjét készítették. Rettentő sokat tanultam Kovács Dénestől, csakúgy, mint Vermes Máriától, Perényi Esztertől, Rados Ferenctől, Németh Gézától és Kapás Gézától. Tizenegy, minden küzdelmével együtt csodálatos évet tölthettem az Akadémián, ahol azután az első diplomámat szereztem. Még alig tizenhat évesen, a legfiatalabb résztvevőként felvettek a Schleswig-Holsteini Zenei Fesztiválra, ahol egymást váltották a jobbnál jobb karmesterek. Gergijev, Szemjon Bichkov és aztán jött Sir Georg Solti. Bemutattak neki, a magyar kislányt. Előjátszottam. Tetszett neki, meghívott magukhoz, beszélgettünk a feleségével, csajos dolgokról a lányával, ő pedig csak mesélt. Zenéről, életről, Mozartról, Ravelről, Bartókról. És akkor egyszer csak azt mondta, hogy nekem a Zeneakadémia után a Juilliardon New York-ban kéne folytatni. Erről addig persze csak a legvadabb álmaimban lehetett szó. Évekkel később, amikor ő már nem lehetett velünk, felvételiztem és fel is vett teljes ösztöndíjjal a „sztártanár” Dorothy DeLay, az akkori tanársegédjével, Itzhak Perlmannal együtt. New York-ban lett azután a második diploma, az már a 21. században.

Ki vagy kik voltak a legnagyobb hatással önre a zeneszerzők, és kik a hegedűművészek közül?

Imádtam Perlmant, minden szülinapomra vagy tőle, vagy Anne-Sophie Muttertől kértem bakelitlemezeket. Azután a New York-i évek alatt elkezdtem kutatni és megtaláltam magamnak a bársonyos hangzásvilágú, orosz származású zsidó hegedűst, Mischa Elmant, a fiatalon életének véget vető zseniális Michael Rubint, és Apukám kedvencét, Zino Francescattit. Persze ők mind csak kiragadott példák, most gyorsan ez jut az eszembe. Próbálok nyitott füllel és szívvel hallgatni. A zeneszerzőkkel még nehezebb a helyzet, mindig az van rám a legnagyobb hatással, akivel éppen intenzíven foglalkozom. Ilyenkor az ember beleássa magát a darabba, kutatja a szerzőt, próbál belehelyezkedni a világába. A legutóbbi Deutsche Grammophon lemez Kuti Sándor műveivel pontosan ilyen eset volt: Kutit és korát, kortársait évekig kutattam, folyamatosan játszottam. Természetesen ilyenkor – már csak a munka intenzitása miatt is – óriási hatással van az emberre a komponista és a világa, világszemlélete.

IMG_0312.JPG
Fotó: Erdőháti Áron

Hogyan alakult a karrierje a tanulmányai befejezése után?

Ha őszinte akarok lenni, akkor úgy, ahogy soha el sem tudtam volna képzelni. Az, hogy nekem a Deutsche Grammofonnál jelenjen meg lemezem, hogy a Londoni Filharmonikus Zenekarral játszhassak szólistaként, hogy megalapíthassam a saját zeneiskolámat Bécs szívében, és hogy lehetőségem legyen megvalósítani az eddig csak az álmaimban létező projekteket… Erre még gondolni sem mertem volna a Zeneakadémia, de még a Juilliard után sem.

Milyen volt a közös munka olyan sztárokkal, mint Zubin Mehta, Valerij Gergijev vagy Lorin Maazel?

Zubin Mehta nagyon szigorú a próbák alatt, és nagyon kedves a koncerten, olyan, mint egy tábornok, aki tudja, hogy miként lehet kihozni a legjobbat a legjobbakból egy adott napon. Gergijev kiszámíthatatlan, mágikus varázsló, egy Raszputyin. Elérhetetlen, igazából megközelíthetetlen és kiismerhetetlen. Minden nap más darab születik a keze alatt, pedig már egy hete Sztravinszkijt játszotok. Mindig belevisz olyan útvesztőbe, ahonnan csak ő tudja a kiutat. Lorin Maazel rettentően könnyeden, humorosan és eredményesen próbált, hamar meg tudott haragudni, de hamar fel is lehetett oldozni. Mindent kotta nélkül próbált, még azt is tudta, hogy a második fuvolának melyik oldalon, melyik sorban milyen hangra mit írt a zeneszerző. Azután a koncerten mintha egy másik Maazel állt volna a pódiumon, átélte, megélte, hihetetlen időzítésekkel a legmélyebb érzelmekkel tudta megtölteni a darabot, amit technikailag előzőleg a tökéletességig bepróbált.

Miért éppen Bécsben telepedtek le a férjével?

Ezt Gergő, a férjem – aki a Wiener Symphoniker kürtöse – úgy meséli, hogy Kuala Lumpúrban, ahol majdnem hat évig éltünk Ázsia mámorában, én egy csütörtök reggel felültem az ágyban és azt mondtam: „Gergő, megyünk Bécsbe!”. És mentünk. Bécs a klasszikus, komoly – vagy nem is tudom, hogyan illik nevezni – zenénk fővárosa. Létrehoztam a Pálffy-palotában a zeneiskolámat, Budapest egy ugrásra van, a repülőtér pedig nem egészen tizenöt perc a belvárosból. Ha Budapest olyan messze lenne csak, mint Schwechat, akkor már tökéletes lenne.

Lemezfelvétel előtt hány hónapig gyakorol egy darabot, hogy a stúdióban biztos kézzel dolgozhasson?

Ez mindig változó, de valóban hónapokban mérhető a munka mennyisége. Decemberben a Londoni Filharmonikusokkal vettem fel Miguel Kertsman hegedűversenyét, ez talán még nagyobb kihívás volt, mint a korábbi munkák. Első látásra a szólam technikailag tűnt nagyon nehéznek, Miguel majdnem mindent beleírt, ami a hangszeren lehetséges, néha komolyan feszegetve a fizikai határokat. Azután amikor találkoztunk, még jóval London előtt, lefestette, hogy hogyan képzeli el, mennyire könnyed, légies stílusban, sokszor éteri, máskor szenvedélyes hangon. Akkor az teljesen lehetetlennek tűnt, de decemberre összeállt a kép. Fontos, hogy legyen elég idő felkészülni, nagyon előre tervezek, és a szokásos napi rutingyakorlás, rutinrepertoár mellett minden nap kézbe veszem az adott feladatot. Most például már nem csak az Tavaszi Fesztiválra, és a Deutsche Grammophon Kuti lemezbemutatóra, de Kondor Ádám nagyzenekari hegedűversenyére is készülök, centizgetem a naptáramat az őszi bécsi ősbemutatóig.

Igen termékeny művész: legutóbb Londonban vett föl lemezt, tavaly ősszel pedig az említett Kuti Sándor műveiből állított össze egy korongot. Hogyan orientálódik egy-egy életmű felé, milyen hatások alapján választ ki egy-egy szerzőt? Ha konkrétan Kuti Sándorról beszélünk, benne mi ragadta meg?

Kuti Sándorról még Solti György mesélt nekem, hiszen együtt végeztek zeneszerzést a Zeneakadémián. Karmesterséget is együtt tanultak, Solti elment, Kuti maradt. Solti a század egyik legnagyobb tehetségének tartotta Kutit, aki makacsul itthon akart maradni, magyar zeneszerző akart maradni. ’44-ben vitték munkaszolgálatra, egy keretlegénnyel küldte haza a Pesten bujkáló terhes feleségének az utolsó fennmaradt kompozícióját, egy varázslatos szólószonátát hegedűre. Ez a könnyfakasztó történet és ez a csodálatos darab lett a Kuti lemez lelke, innen indult nekem a történet. Számomra több éves kutatás eredménye, hogy megszülethetett.

Mikor láthatjuk, hallhatjuk koncerten Budapesten idén?

Legközelebb legnagyobb örömömre a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, az Uránia Nemzeti Filmszínházban, és annak lenyűgöző nagytermében április 11-én mutatom be a Kuti lemez anyagát. Ezt követi majd augusztus végén a Zsidó Kulturális Fesztivál, de ennek a programja maradjon még titok és meglepetés!

Egy interjúban olvastam, hogy a kisfiát Nátánnak hívják. Ez nagyon szép zsidó név, következtethetek arra belőle, hogy önnek és férjének fontos a zsidóság?

Természetesen tudatos volt a választás, tudatos minden asszociáció Lessingre, a zsidóságra, a zsidóságunkra, a tradícióinkra, a gyökereinkre. Nátán négy éves kora óta széken állva énekli a Má nishtana-t a Schőner Alfréd főrabbi által vezetett gyönyörű széder estéken. Igyekszünk tartani az ünnepeket. Amikor csak lehet, köszönteni és gyertyagyújtással beengedni a Szombatot, ami persze ilyen zenész családban nem könnyű. Ültünk már Peszachot barátokkal az Egyenlítő tőszomszédságában, és amikor megszólalt a müezzin a közeli mecsetben, akkor tudtuk, hogy nekünk is bejött az ünnep…

Kácsor Zsolt