Borbély Szilárd, a testi szenvedés költője, aki újra zsidóvá tette Jézust

Így imádkoznak énekelve a jámbor kis zsidók, így terjed szét könyörgésük az éterben, miután füstté váltak az auschwitzi krematóriumban: mindenhol ott vannak immár, szólítják az Örökkévalót és hívják reményük szikláját, a Messiást.

"Míg a füstben eltemetve,
szállunk délre és keletre,
mindenütt, hol szél forog:
Messiás, ránk várakozz!
Jer, kísérjük, jó barát,/
Szombatot, a szép arát”.
(Borbély Szilárd: Zmirot-dal)

Borbély Szilárd a nincstelenség néma mélyéből érkezett és végül is oda is zuhant vissza alig 50 évesen. Szüleit 2000-ben, Szenteste éjjelén ölték meg, ő pedig összekapcsolta a holokausztot Jézus szenvedésével, a születést a halállal, a Karácsonyt a Húsvéttal, a teremtményiség kiszolgáltatottságát valami minden reményen túli reménnyel. A temetőjárás idejében, mindenszentek napján született.

Egy családi legenda szerint édesapja házasságon kívüli gyerek és igazi nagyapja egy később elhurcolt zsidóember volt – sosem tudjuk meg, így volt-e valóban, de mindenképpen elég volt hozzá ez a mese, hogy Borbély gyermekkorát az alig elgondolható mértékű szegénység, a megfosztottság nyomorúsága mellett még a kitaszítottság stigmája is megjelölje. A „zsidóság” bélyege és valamiféle zsidó hagyomány távoli, csökevényes emléke, gyertyagyújtás pénteken és konok ragaszkodás valami fájdalmas ismeretlenhez.

Borbély Szilárd a zsidóság, a hászidizmus iránt szenvedélyesen érdeklődő szabálytalan katolikus volt: az áldozatiság foglalkoztatta, az, hogy Jézus hite szerint testté vált, hogy osztozzon a kiszolgáltatott test fájdalmaiban. És testté válva, emberként zsidó volt, abból a népből való, amellyel aztán megtörtént a holokauszt.

„A csecsemő is szenvedi, ha szül a nő” – írja József Attila, akitől Borbély Szilárd is sokat tanult. A születés misztériuma, ha fizikailag nézzük, vér és fájdalom és éppen ebben, brutálisan testi mivoltában mutatkozik meg a szentsége. Borbély nem hitt az egyén önállóságának, korlátozhatatlan autonómiájának tézisében, mert tudta, hogy a test alapvető élménye a kiszolgáltatottság. Másokra ráutalva születünk, növünk fel, így öregszünk és így halunk meg, ha szerencsénk van, ha megadatik nekünk mások féltő közelsége. Az, ami az embert emberré teszi, a testi fájdalom, a fizikai kiszolgáltatottság – ez volt az álláspontja költőként. A történelem pedig nem más, mint a szenvedő, a meggyilkolt, meggyalázott, megkínzott test fájdalmas kiáltása a Messiásért, akinek a figurája mindennél jobban foglalkoztatta Borbély Szilárdot. Néha úgy tűnt neki, hogy már el is ment, hogy már utána vagyunk, minden remény mögöttünk van.

Erről szól, a legvégső magárahagyottságról, egy jog, igazság és nyelv alatti világról, egy Magyarországról régen levált vidékről Az olaszliszkai című darabja, amely egybekapcsolja Szögi Lajos tanár irtózatos meglincselését a liszkai csodarabbi kísértő emlékének megidézésével, az utolsó emlékkel, amely még benne tartja ezt a térséget a történelemben: amíg él valamiféle emlékezet, addig él valamiféle remény is talán.

Az édesanyja karácsony esti meggyilkolásától (édesapja valamivel túlélte a rablótámadást) ”ihletett”, a barokk irodalmához visszanyúló Halotti pompa egyik önálló része a Hászid-szekvenciák című sorozat, amelyben a kállói Rebbe, Eizik Taub alakja tűnik fel, a „Szól a kakas már” rabbijáé. A hászidizmus Borbély számára a mindenütt, minden együttérzést érdemlő szenvedésben jelenlévő Istenről szóló tanítás elsősorban. A velünk szenvedő Istenről, arról az Istenről, aki, ahogy Röhrig Géza mondta, minden kis zsidónak fogta a kezét Auschwitzban a gázkamra felé menet.

Zavarba ejtően nagy költőként tűnt fel, pedig voltaképpen csak eltűnni akart, egy idő után csak az eltűnés kegyelmében hitt és – mindennek ellenére – talán a Megváltáséban. De a maga útját bejárta, történetét lezárta 50 évesen, 2014 februárjában, Debrecenben. Nem tudta tovább viselni kivételesen fájdalmas életét és úgy döntött, elengedi a testet, amely addig cipelte. Halála mintha megijesztette volna a fogékony közvéleményt: mintha valami baljóslatút jelentett volna előre Magyarország közeljövőjével kapcsolatban is.

Az olaszliszkai lincselésnek most volt tíz éve, a magyar „válságrégiók” reménytelensége már hosszú évtizedek óta tart. Most úgy tűnhet, hogy messze még a remény, de az a jó hír, amely igazán számít, úgyis mindig a belátható horizonton túlról érkezik. Várjuk tehát hétről-hétre a Szombat Királynőjét és a Messiást. Jöjjön el minél előbb, még a mi napjainkban.