Boldog-szomorú zsidó történetek: zsinagógák feltámadása

2018. November 27. / 11:54


Boldog-szomorú zsidó történetek: zsinagógák feltámadása

Egy háznak kezdetben kevés szerepe volt: védelmeznie kellett az embert (és kicsinyeit, öregjeit) a hideg és az eső ellen. A – szükség esetén – védett helyen tartózkodás igénye mellett aztán megjelent a védett helyen munkálkodás, a védett - és saját - helyen „élés” – a funkció – helyigénye, majd egy idő után természetes elvárás lett az együttlét (itt az együttes tanulás, tanítás, imádkozás) helyigénye is.


A közeli területeken élők közötti egyenlőség (illetve máshol a hierarchia) egész csoportokat egységbe (később éppen ezért különbözőségbe) alakító hite a „jelentéstartalmat” is fontossá, egyes esetekben alapcéllá tette.

Ahogy a „védelmet igénylő” egyes ember, mint építtető és egyben építő tevékenységét egyre inkább átvette a család, leszármazottai, az azonos hitűek közössége stb., majd később még szélesebb és összetételükben változó csoportok, a házaknak is egyre hosszabban kellett élniük, jóval hosszabban, mint a tulajdonosaiknak.

Az alkalmazott, a természetből vett anyagok (a fa, a kő, később a tégla stb.) alkalmasak voltak a használó ember, a benne és környezetében tevékenykedő, vagy „csak” élő embercsoport élettartamánál hosszabb időre fennmaradni. Ez a helyzet alapvetően változtatta meg az életünket és a közegét, amelyben éljük. Az építményeknek életét, életszakaszaikat „épülő”, „megépült” és „leépülő” szakaszokra osztotta. A változó igények, a lakók változó életkora és lehetőségei más-más funkciókat hívnak életre.

A ház – miközben eredetileg a kiindulás-kori elvárások szerint, az állandóságnak épül, folyamatosan alakulni, romlani, változni, aktualizálódni kénytelen. Ilyen egy zsinagóga élete is.

A zsinagógaépületek továbbéltetésének feladatai többfélék lehetnek. Ezek közül a „legegyszerűbb” a – megfelelő kutatások után szükségesnek látszó – tartó- és épületszerkezeti, felületkezelési és díszítményi „hibák” kijavítása, a rehabilitáció.

Időnként egyes megsemmisült, eltűnt, átépítés miatt korábban elbontott, de ismét szükségessé, előnyössé váló épületrészek, berendezések, burkolatok újrakészítése, ismét megépítése, a rekonstrukció is szóba kerülhet. És van úgy, hogy a történelem furcsa csavart vesz, egy funkció, közösség nélkül maradt épületre hirtelen új igény mutatkozhat, visszatérhet a történelembe. Ilyenkor újra kell indítani az épület működését, feltámasztani a tetszhalálból, ez a revitalizáció.

Az ilyen „feltámasztás” különleges – és talán vitatható, de mindenképpen érdekes – példája egy meg sem született zsinagóga rekonstruálása lenne, egy olyané, amely csak tervként létezett építész „szülei” emlékezetében. Ilyen volna pl. Lajta (akkor még Leitersdorfer) Béla „Lipótvárosi nagyzsinagóga” tervének megvalósítása.

(Ezt a tervet Málnai Béla – aki szintén nem volt „akárki” – még 1925-ben is úgy említette, hogy ez az, „amire vágytunk, amire áhítoztunk, amit kerestünk”.

A másik véglet az egyszerű felújítás. (Ez a leggyakoribb.)

Baumhorn Lipót, a nagy zsinagógaépítő talán legszebb háza a szegedi „Új Zsinagóga”. Ez az épület szerencsére folyamatosan működőképes, mindazonáltal – mint minden épületet – karban kell tartani, időnként felújításra szorul. Ennek a felújításnak az első szakasza, a tető- és homlokzat-felújítás idén fejeződött be itt, gyönyörű lett. Előbb-utóbb a belső is sorra kerül.

Már korábban alapvető funkcióváltáson esett át az esztergomi zsinagóga.

A zsinagógaként már régóta nem működő épület életében már – az újonnan készített, jelenleg is érvényes átalakítási elképzelések szerint – ezt az új, kulturális funkciót „korszerűsítenénk”.

Ennek a háznak úgy alakult a sorsa, mint több hasonló, sajnos „szükségtelenné vált” épületnek: a hetvenes években a női karzat síkjába épített vasbeton födémmel vízszintesen kettévágták, teljes egészében kétszintesre alakították. (Itt legalább az eredeti szellemiséghez közelebb esik az új üzem, szemben például a budapesti, Dózsa György úti zsinagógával, melyből ugyanilyen módon kétszintes vívóterem lett. A továbbépítés során a működéshez mindenképpen szükséges kis helyiségcellák önálló, a meglévőhöz csak üvegszerkezetekkel csatlakozó, annak a hegyoldal felé „hátteret képző”, önálló tömegbe kerülnének, a hajdani zsinagógatér – az eredetihez hasonló – karzatos rendezvénytérré „tisztulna”.

A rehabilitáció-rekonstrukcvió-revitalizáció hármas jellemző szintézisének tekinthető a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga jelenleg zajló felújítása. (A befejezés jövőre várható.) A feladat az előzetes tervek szerint,„kulturális célra is használható zsinagóga” kialakítása.

Így a híres bécsi építész, Otto Wagner egyetlen budapesti, egy keskeny utca zártsorú beépítésben álló, tehát kívülről csak az utcai homlokzatát – azt is erős rövidülésben – mutató, évtizedek óta nem működő ház a belváros egyik „legizgalmasabb” középületévé válhat.

Az utcai traktusban - állandó kiállításra és időszaki rendezvényekre is alkalmas - múzeum alakul ki, melynek legfontosabb „kiállítási tárgya” maga a teljes egészében újjászülető és a karzatról mindig látható, többszáz fős, gyönyörűen díszített, középkupolás zsinagógatér. Az „újrakészítés” nem csak a felületképzésekre, burkolatokra, a terazzo padlóra és az egyéb beépített anyagokra vonatkozik, hanem az eredetivel mindenben megegyező tóraszekrényre, és a tér közepén állt Tóraolvasó-állványra is. Ebben a térben – a rugalmas használhatóság - a „kulturális célnak” való megfelelés csak két módosulást eredményez.

A többcélú használhatóság érdekében az összes ülőhely mobil lesz, vagyis az aktuális program alapján egymáshoz rögzített széksorok száma és iránya szabadon választható. Ugyancsak a sokoldalú igénybevételt szolgálja a szintén a korábbival mindenben megegyező, újrakészített bima padlóba-süllyeszthetősége. A tér középszimmetrikus, a centrális kupola miatt akusztikája már keletkezésekor is – a Status Quo irányzat követelményeinek megfelelően – középre „szerkesztett”.

Ebből is következik, hogy sok olyan rendezvény tartható majd itt, ahol a nézők, hallgatók a közép felé ülnek, ennek a használati módnak az emelvényével, korlátjaival, olvasópultjával és sarok-kandelábereivel együtt visszaépített bima nagyon „útjában lenne”, ezért a kialakítása olyan, hogy a teljes egység, minden elemével együtt, külön vezérlésre (természetesen nem szombaton) a padlóba csúsztatható, így a helyére szintén mobil pódium kerülhet. Tehát a felújítás után a rehabilitált zsinagógatér a minden részében rekonstruált Tóra-szekrénnyel és Tóraolvasó-állvánnyal, az utcai traktusába kerülő, a belsőt kiegészítő múzeummal együtt újra működővé, revitalizálttá válik. Feltámad.

Természetes folyamat, hogy az épületet használó emberrel együtt, az emberi igényekkel és a felhasznált anyagok adta lehetőségekkel, a körülötte lévő település folyamatosan zajló életével együtt változik.

Az idő is részt vesz az építészeti projektekben, nem csak a ház, de a környezete alakításával is, mindannyiunk legfőbb alkotótársaként, ha együttműködünk vele, kegyes lesz hozzánk és a zsinagógaépületek és a közösségek túlélhetik az egyes generációkat.

Mint Paul Claudel írja, a nagy katolikus költő. „ Mielőtt a világot tökéletesre alakítanánk, talán fontosabb lenne előbb nem tönkretenni”. Ehhez járul hozzá a zsinagógaépületek – és persze felhasználóik – születése, élete, illetve továbbéltetésük is.

Kőnig Tamás DLA,
építész

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Hírek, lapszemle
Merényletre készültek egy német zsinagóga ellen
Kultúra
Kaddis minden üldözöttért
2021. Augusztus 31. / 11:27

Kaddis minden üldözöttért

Zsidó világ
Szerdócz Ervin főrabbi: Hol vannak a parancsok?

Kommentek