Boldog-szomorú zsidó történetek: zsinagógák feltámadása

Egy háznak kezdetben kevés szerepe volt: védelmeznie kellett az embert (és kicsinyeit, öregjeit) a hideg és az eső ellen. A – szükség esetén – védett helyen tartózkodás igénye mellett aztán megjelent a védett helyen munkálkodás, a védett - és saját - helyen „élés” – a funkció – helyigénye, majd egy idő után természetes elvárás lett az együttlét (itt az együttes tanulás, tanítás, imádkozás) helyigénye is.

A közeli területeken élők közötti egyenlőség (illetve máshol a hierarchia) egész csoportokat egységbe (később éppen ezért különbözőségbe) alakító hite a „jelentéstartalmat” is fontossá, egyes esetekben alapcéllá tette.

Ahogy a „védelmet igénylő” egyes ember, mint építtető és egyben építő tevékenységét egyre inkább átvette a család, leszármazottai, az azonos hitűek közössége stb., majd később még szélesebb és összetételükben változó csoportok, a házaknak is egyre hosszabban kellett élniük, jóval hosszabban, mint a tulajdonosaiknak.

Az alkalmazott, a természetből vett anyagok (a fa, a kő, később a tégla stb.) alkalmasak voltak a használó ember, a benne és környezetében tevékenykedő, vagy „csak” élő embercsoport élettartamánál hosszabb időre fennmaradni. Ez a helyzet alapvetően változtatta meg az életünket és a közegét, amelyben éljük. Az építményeknek életét, életszakaszaikat „épülő”, „megépült” és „leépülő” szakaszokra osztotta. A változó igények, a lakók változó életkora és lehetőségei más-más funkciókat hívnak életre.

A ház – miközben eredetileg a kiindulás-kori elvárások szerint, az állandóságnak épül, folyamatosan alakulni, romlani, változni, aktualizálódni kénytelen. Ilyen egy zsinagóga élete is.

A zsinagógaépületek továbbéltetésének feladatai többfélék lehetnek. Ezek közül a „legegyszerűbb” a – megfelelő kutatások után szükségesnek látszó – tartó- és épületszerkezeti, felületkezelési és díszítményi „hibák” kijavítása, a rehabilitáció.

Időnként egyes megsemmisült, eltűnt, átépítés miatt korábban elbontott, de ismét szükségessé, előnyössé váló épületrészek, berendezések, burkolatok újrakészítése, ismét megépítése, a rekonstrukció is szóba kerülhet. És van úgy, hogy a történelem furcsa csavart vesz, egy funkció, közösség nélkül maradt épületre hirtelen új igény mutatkozhat, visszatérhet a történelembe. Ilyenkor újra kell indítani az épület működését, feltámasztani a tetszhalálból, ez a revitalizáció.

Az ilyen „feltámasztás” különleges – és talán vitatható, de mindenképpen érdekes – példája egy meg sem született zsinagóga rekonstruálása lenne, egy olyané, amely csak tervként létezett építész „szülei” emlékezetében. Ilyen volna pl. Lajta (akkor még Leitersdorfer) Béla „Lipótvárosi nagyzsinagóga” tervének megvalósítása.

(Ezt a tervet Málnai Béla – aki szintén nem volt „akárki” – még 1925-ben is úgy említette, hogy ez az, „amire vágytunk, amire áhítoztunk, amit kerestünk”.

A másik véglet az egyszerű felújítás. (Ez a leggyakoribb.)

Baumhorn Lipót, a nagy zsinagógaépítő talán legszebb háza a szegedi „Új Zsinagóga”. Ez az épület szerencsére folyamatosan működőképes, mindazonáltal – mint minden épületet – karban kell tartani, időnként felújításra szorul. Ennek a felújításnak az első szakasza, a tető- és homlokzat-felújítás idén fejeződött be itt, gyönyörű lett. Előbb-utóbb a belső is sorra kerül.

Már korábban alapvető funkcióváltáson esett át az esztergomi zsinagóga.

A zsinagógaként már régóta nem működő épület életében már – az újonnan készített, jelenleg is érvényes átalakítási elképzelések szerint – ezt az új, kulturális funkciót „korszerűsítenénk”.

Ennek a háznak úgy alakult a sorsa, mint több hasonló, sajnos „szükségtelenné vált” épületnek: a hetvenes években a női karzat síkjába épített vasbeton födémmel vízszintesen kettévágták, teljes egészében kétszintesre alakították. (Itt legalább az eredeti szellemiséghez közelebb esik az új üzem, szemben például a budapesti, Dózsa György úti zsinagógával, melyből ugyanilyen módon kétszintes vívóterem lett. A továbbépítés során a működéshez mindenképpen szükséges kis helyiségcellák önálló, a meglévőhöz csak üvegszerkezetekkel csatlakozó, annak a hegyoldal felé „hátteret képző”, önálló tömegbe kerülnének, a hajdani zsinagógatér – az eredetihez hasonló – karzatos rendezvénytérré „tisztulna”.

A rehabilitáció-rekonstrukcvió-revitalizáció hármas jellemző szintézisének tekinthető a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga jelenleg zajló felújítása. (A befejezés jövőre várható.) A feladat az előzetes tervek szerint,„kulturális célra is használható zsinagóga” kialakítása.

Így a híres bécsi építész, Otto Wagner egyetlen budapesti, egy keskeny utca zártsorú beépítésben álló, tehát kívülről csak az utcai homlokzatát – azt is erős rövidülésben – mutató, évtizedek óta nem működő ház a belváros egyik „legizgalmasabb” középületévé válhat.

Az utcai traktusban - állandó kiállításra és időszaki rendezvényekre is alkalmas - múzeum alakul ki, melynek legfontosabb „kiállítási tárgya” maga a teljes egészében újjászülető és a karzatról mindig látható, többszáz fős, gyönyörűen díszített, középkupolás zsinagógatér. Az „újrakészítés” nem csak a felületképzésekre, burkolatokra, a terazzo padlóra és az egyéb beépített anyagokra vonatkozik, hanem az eredetivel mindenben megegyező tóraszekrényre, és a tér közepén állt Tóraolvasó-állványra is. Ebben a térben – a rugalmas használhatóság - a „kulturális célnak” való megfelelés csak két módosulást eredményez.

A többcélú használhatóság érdekében az összes ülőhely mobil lesz, vagyis az aktuális program alapján egymáshoz rögzített széksorok száma és iránya szabadon választható. Ugyancsak a sokoldalú igénybevételt szolgálja a szintén a korábbival mindenben megegyező, újrakészített bima padlóba-süllyeszthetősége. A tér középszimmetrikus, a centrális kupola miatt akusztikája már keletkezésekor is – a Status Quo irányzat követelményeinek megfelelően – középre „szerkesztett”.

Ebből is következik, hogy sok olyan rendezvény tartható majd itt, ahol a nézők, hallgatók a közép felé ülnek, ennek a használati módnak az emelvényével, korlátjaival, olvasópultjával és sarok-kandelábereivel együtt visszaépített bima nagyon „útjában lenne”, ezért a kialakítása olyan, hogy a teljes egység, minden elemével együtt, külön vezérlésre (természetesen nem szombaton) a padlóba csúsztatható, így a helyére szintén mobil pódium kerülhet. Tehát a felújítás után a rehabilitált zsinagógatér a minden részében rekonstruált Tóra-szekrénnyel és Tóraolvasó-állvánnyal, az utcai traktusába kerülő, a belsőt kiegészítő múzeummal együtt újra működővé, revitalizálttá válik. Feltámad.

Természetes folyamat, hogy az épületet használó emberrel együtt, az emberi igényekkel és a felhasznált anyagok adta lehetőségekkel, a körülötte lévő település folyamatosan zajló életével együtt változik.

Az idő is részt vesz az építészeti projektekben, nem csak a ház, de a környezete alakításával is, mindannyiunk legfőbb alkotótársaként, ha együttműködünk vele, kegyes lesz hozzánk és a zsinagógaépületek és a közösségek túlélhetik az egyes generációkat.

Mint Paul Claudel írja, a nagy katolikus költő. „ Mielőtt a világot tökéletesre alakítanánk, talán fontosabb lenne előbb nem tönkretenni”. Ehhez járul hozzá a zsinagógaépületek – és persze felhasználóik – születése, élete, illetve továbbéltetésük is.

Kőnig Tamás DLA,
építész