Bálint gazda: minden ember ültessen egy fát!

Izrael állam megalapításának 70. évfordulója alkalmából a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (MAZSIHISZ) kezdeményezésére 35 fát ültettek Izraelben, míg a további 35 fát a budapesti Szent István Parkban helyezik el. Az esemény egyik vendége a jövőre 100 éves Bálint György kertészmérnök, vagyis az ország Bálint gazdája, akit a fákhoz, a természethez és Izraelhez fűződő kapcsolatáról kérdeztünk.

Régóta ismerem önt a televízióból, a rádióból, s tudom, hogy mélységesen tiszteli a természetet, azon belül az erdőket, a fákat. Hogyan alakul ki ez a mentalitás az emberben?

Nálam talán úgy, hogy számomra a fák a természet legszebb alkotásai. Ráadásul nagyon hasonlítanak az emberekre, amire hadd mondjak egy példát! Amikor a mostani házunkba költöztünk, az előző lakóktól örököltünk egy kajszibarackfát. Öreg fa volt, és sok gondom akadt vele, hogy szépen teremjen. Néhány évvel ezelőtt megifjítottam, de ez már nem járt eredménnyel, vélhetően a gyökerei sem voltak kellőképpen erőteljesek, emiatt hosszú vívódás után kivágtuk, de meghagytunk belőle egy tönköt, amin most virágot tartunk. Amikor az a régi, öreg barackfa még állt, sokszor odahúztam egy széket, leültem mellé, és bámultam, mert ő is olyan öregesen tartotta a vállát, mint én, és tele volt részben friss, részben begyógyult sebekkel. De azért tavaly októberben ültettem helyette egy másik, előnevelt kajszibarackfát.

Eléggé ritka dolog közel száz évesen még fát ültetni…

Meg vagyok róla győződve, hogy aki fát ültet, az bízik a jövőben, ez a magyarázata annak, hogy az én szememben a fák örökéletűek. Vannak olyanok, amelyek sarjakat nevelnek, hogy azok vigyék tovább az új életet. Ezért szoktam azt mondani, hogy minden ember ültessen fát. A gondolkodó ember ugyanis mindig bízik a jobb jövőben, egy olyan világban, amelyben az emberek boldogságot, békességet találnak.

A városlakó ember kevesebb gyümölcsfával találkozik, inkább városi fák között élünk. Ez utóbbiak közül melyik a kedvence?

A kőrisfa, mert ez viseli legjobban azokat a megpróbáltatásokat, amelyek a városi fákra várnak: a zajokat, a hangokat, a szennyezett levegőt, és így tovább.

A zajt és a hangot a rezgéshullámok miatt említette? Merthogy a fák a hangot hogyan is érzékelnék másképp?

Persze, a hanghullámokra, a forgalom okozta rezgésekre gondoltam. Tudni kell, hogy a fák a természetüknél fogva szeretik a csöndet, a békét, a biodiverzitást. Sőt, egymás társaságát is szeretik, akár az emberek. Egy-egy fa meghálálja, ha különböző fajokkal, bokrokkal, cserjékkel élhet együtt. A régi Magyarországon rengeteg tölgyfa volt, köztük sok juhar, kőris, nyír, vadalma, vadkörte. Úgy látom, hogy mai, az ember által uralt természetben egy erdő viseli leginkább azokat a pecsétjeleket, amelyek az annak idején még érintetlen természet jegyei.

Többször is emberekhez hasonlította a fákat. Miképpen az emberi életben, a fák között is voltak, vannak örökké emlékezetes társai?

Számomra négy fa bírt jelentőséggel az életem egy-egy szakaszában. Gyerekkoromban a kertünkben állt egy ferde törzsű, öreg kajszi, és amikor 6-7 éves voltam, már fölmászhattam rá én is. Amikor kertész lettem, talán emiatt érdekelt nagyon a kajszitermesztés. A világ számos országában megkóstoltam, hogy hol milyen a barack, és bátran kijelenthetem, hogy olyan jó barack kevés terem az egész világon, mint Magyarországon. Aztán volt az életemben még egy fa, amelyet soha nem felejtek: egy szomorúfűz, amely egy völgyben állt, kis patak mellett. Akkoriban egy nagy állami gazdaságban dolgoztam, lóháton jártam, és ha körbejártam a gazdaságot, mindig megálltam és leültem mellé. Ez volt az akkori életem igazi pihenése: egyedül üldögéltem egy fűz mellett, nem messze a lovam legelészett, én meg gondolkodtam. A harmadik fa Balatonfüreden állt, pontosabban ma is áll. Egy időben ott volt kertünk, és éppen a kertünkkel szemben, az utcán nőtt egy csodálatos, csaknem száz éves tölgyfa. Rajta a természet minden gazdagsága föllelhetem, hiszen éltek rajta szarvasbogarak, cincérek, és madarak, s az élettől a törzse és a koronája szinte mozgásban volt, mint a tenger. Városfejlesztési beruházás miatt ki akarták vágni, de én egészen az akkor még létező környezetvédelmi tárca miniszteréhez elmentem, hogy megakadályozzam a fa elpusztítását. Örömmel mondom, hogy sikerült, és ez a közel száz éves fa ma is él, én pedig remélem, sokáig gazdagítja még a környezetét. A negyedik meghatározó fa az az öreg kajszi volt, amelyről a beszélgetésünk elején beszéltem. Azt máig jó barátomnak tartom.

Interjúnk apropója az a faültetés, amelynek keretében Izraelben és Budapesten Izrael 70. születésnapja alkalmából 35-35 fát ültetnek. Érzelmileg mit jelent önnek a zsidó állam megalapításának évfordulója?

A sajtóban mindig csodálattal figyeltem és figyelem, ami Izraelben történik, hiszen egy majdnem terméketlen területből az oda kivándorolt zsidó emberek paradicsomot csináltak. Voltam ott egyszer turistaúton, s habár nem mindent láttam az országból, az nagyon biztató volt, amit megtapasztalhattam: nevezetesen, hogy sok izraeli közelebb áll a természethez, mint azok az európaiak, akik a természettől elkülönülve élnek. Pedig az egész világon fontos lenne tudatosítani, hogy a civilizáció által megváltoztatott környezet a mainál természetközelibb legyen. Ez nem csak a természet megőrzése és védelme miatt fontos, de az ember érzelmi életének is. Én legalábbis úgy vagyok vele, hogy mindig igyekszem a természeti szépségekre figyelni, arra törekszem, hogy mindig fölfigyeljek a szépre. Élemedett korban vagyok, talán már leszűrhetem azt a tapasztalatot, hogy – akár a társadalmat, akár a természetet tekintem – igazi emberi élet szerintem csak közösségi és természeti harmóniában élhető.

Szöveg és fotó: Kácsor Zsolt