Alfred Dreyfus kapitány – a történelem egyik leghíresebb botrányának ártatlan szereplője

„A Köztársaság kormánya visszaadta a szabadságom. A becsületem nélkül ez semmit sem jelent számomra.” (Alfred Dreyfus 1899 szeptemberében)

Alfred Dreyfus kapitány a történelem egyik leghíresebb botrányának kulcsszereplője, akit 1894 végén antiszemita indíttatásból, ártatlanul életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. Dreyfus csak ötévnyi szenvedés árán nyerte vissza szabadságát és becsületét, pere pedig az egész francia politikai életre és társadalomra komoly hatást gyakorolt. 1858. október 9-én született.

A festők két pártra szakadtak: Cézanne, Degas és Renoir a hadsereg, Pissarro és Monet Dreyfus mellé állt. A Dreyfust éltetők és ellenzők között az ügy kapcsán negyven párbaj zajlott le. Émile Zola nyílt levélben vette védelmébe a kapitányt. A francia író 1902-ben gázmérgezésben hunyt el. A gyanú szerint ideológiai ellenfelei eldugaszolták kéményét.

Miután hazaárulás vádjával letartóztatták, Dreyfusnak egy revolvert adtak, és arra bíztatták, hogy végezzen magával. Amikor a bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, Dreyfus öngyilkos akart lenni. A börtönigazgató azonban közölte vele, hogy ezzel beismerné bűnösségét. Dreyfust a guyanai Ördög-szigetre vitték, ahol egy kőkunyhóba zárták. Később a napi sétát is megtagadták tőle. Az elítéltek által “zöld pokolnak” hívott Ördög-sziget ma népszerű üdülőhely. Dreyfus a börtönévekért „kárpótlásul” utóbb megkapta a Becsületrendet, becsületét azonban annak ellenére sem sikerült teljesen helyreállítania, hogy az első világháború küzdelmeiben a hátországban és a fronton egyaránt kivette részét a francia győzelemből.

Az igazi árulót, Ferdinand Walsin Esterhazy kapitányt 1898-ban egy katonai törvényszék ártatlannak nyilvánította. Mikor napvilágra kerültek a Dreyfus elleni alaptalan vádak, Angliába menekült.

Száztíz éve, 1906. július 12-én rehabilitálta hivatalosan a francia Semmítőszék az ártatlanul megvádolt és meghurcolt Alfred Dreyfus kapitányt, ezzel véget ért az egész Franciaországot megosztó Dreyfus-ügy.

A Dreyfus-ügy vízválasztónak tekinthető a Harmadik Köztársaság és egész Franciaország történetében. Jelentősen hozzájárult a baloldal megszerveződéséhez, az értelmiség csoportjainak tudatos szerepvállalásához. Ezt követően vitték keresztül 1905-ben az állam és az egyház szétválasztását, és az ügy fejleményei nyomán érlelődött meg Herzl Tivadarban a zsidó állam megalapításának eszméje.

A per olyannyira megosztotta a társadalmat, hogy hatása még ma is érezhető - 1985-ben például a hadsereg vezetőinek ellenállása hiúsította meg Dreyfus szobrának felállítását a párizsi Katonai Akadémia udvarán. Tíz évvel később pedig, Dreyfus elítélésének centenáriumán a hadsereg hadtörténeti szolgálatának vezetőjét kellett elbocsátani, aki tanulmányának egy félmondatában a történelem átértékelésének szükségességére célozgatott, s a Dreyfus rehabilitálásának századik évfordulóján rendezett ünnepségeket is az antiszemitizmus keltette nyugtalanság kíséri.

„Dreyfus kapitány (…) nem értette, nem tudta, mi történt vele. ... Leveleiben, amelyeket feleségének írt az Ördög-szigeten eltöltött öt év folyamán, a lázongás legcsekélyebb jele sem fedezhető fel. Olyan erős volt benne a hierarchia tisztelete, hogy vakon bízott a feletteseiben: bizonyosan fölismerek és helyrehozzák majd a szörnyű tévedést; ebből a hitből merített erőt. Lelkiismeretesen betartott minden utasítást; ... Katonai nagysága a feltétlen engedelmesség volt. Valójában semmi köze nem volt a saját ügyéhez, nem volt tehetsége a szerephez, amelyet a Történelem szeszélyből osztott ki rá. Ha nem ő lett volna Dreyfus, kérdés, hogy egyáltalán Dreyfus-párti lett volna-e.-írta róla Léon Blum, Franciaország első szocialista és zsidó miniszterelnöke.” (Blum, Léon: Emlékek az "Ügyről"-ről. Európa, 1985, 7-8.o.)

Alfred Dreyfus az Elzász-Lotaringiában fekvő Mulhouse-ban, egy zsidó textilgyáros gyermekeként látta meg a napvilágot. 1891-ben azon kevesek egyike lett, akik felvételt nyertek a Saint Cyr-i katonai akadémiára; itt már – elsősorban oktatói részről – gyakran érték őt atrocitások közismert zsidó származása miatt. A negatív megkülönböztetés dacára a férfi 1893-ban így is a legjobbak között fejezte be tanulmányait, az év január 1-jétől pedig a francia hadsereg vezérkari tisztjévé nevezték ki – ebben az időszakban ő volt az egyetlen, aki zsidóként ilyen magas pozícióba került.

A Dreyfus-ügy – vagy Franciaországban egyszerűen csak az Ügy – néven elhíresült botrány 1894 őszén pattant ki, amikor a párizsi német katonai attasénál bizonyítékot találtak arra, hogy a francia vezérkarból valaki – egy új tűzfegyverrel kapcsolatosan – információkat adott át Németország számára. Az információ jellegéből adódóan a bűnöst egyből a tüzértisztek között keresték, Alfred Dreyfus személyében pedig hamarosan a vádlottat is megnevezték, a gyanút azonban egyetlen „érvvel” támasztották alá: azzal, hogy a férfi zsidó származású volt. Ilyenformán még el sem kezdődött a per, a színfalak mögött már meg is hozták az ítéletet, melyhez olyan koncepciós tárgyalást rendeztek, amilyenre egy jogállamban alig akadt példa: Dreyfustól bírái megvonták a védekezés jogát, bizonyítékokat hamisítottak ellene, egy zárt bizonyítási eljárás után pedig a dél-amerikai partok közelében fekvő Ördög-sziget börtönébe küldték – életfogytiglan. Az ártatlan katonatiszt ügye ekkor, 1895 elején még nem kavarta fel a társadalmat, az eseményt csak a szélsőjobboldal és a La Libre Parole című lap használta fel azon antiszemita összeesküvés-elmélet „igazolására”, miszerint a zsidók és a szabadkőművesek a francia hadsereg megbénítására törnek.

Dreyfus valószínűleg élete végéig az Ördög-sziget foglya maradt volna, ám 1896-ban ügye új fordulatot vett, ekkor ugyanis a francia titkosszolgálat új vezetője, Georges Picquart úgy döntött, kivizsgáltatja a bizonyítási eljárás gyanús részleteit. Az újraindított nyomozás során egyértelművé vált, hogy az árulásért nem az elítélt, hanem egyik tiszttársa, a magyar felmenőkkel rendelkező Walsin-Esterhazy őrnagy a felelős, a francia vezérkar reakciója azonban még a vizsgálat eredményénél is meglepőbb volt: a legfelső katonai vezetés az „akadékoskodó” Picquart-t hamarosan Tunéziába helyezte át, az újabb bírósági színjáték során pedig a valódi bűnöst egy órán belül felmentették.

A Dreyfus-ügy kiszivárogtatott furcsaságai ugyanakkor időközben a sajtó érdeklődését is felkeltették, az ártatlan kapitány meghurcoltatása pedig 1898 januárjától közéleti téma lett, miután a neves író, Émile Zola a J'accuse – magyarul: Vádolom – című nyílt levelében tiltakozott a botrányos eljárás ellen. Innentől kezdve Dreyfus bűnössége vagy ártatlansága politikai és világnézeti kérdéssé vált, mely két részre szakította a francia társadalmat: az antiszemita, royalista ideológiák hívei, a katolikus egyház és a konzervatívok jelentős része a korábban meghozott ítélet mellett tört lándzsát, miközben a liberálisok, szociáldemokraták és az antiklerikálisok a katonatiszt ügyének tisztességes rendezését követelték.

A J'accuse megjelenése után Franciaországban számos városban zavargások törtek ki, sok helyen pogromokat tartottak, a felizgatott párizsi csőcselék pedig egy alkalommal Zola házát is megrohamozta. A hatóságok természetesen továbbra is kitartottak addigi álláspontjuk mellett, így a felelősséget – a zsidó „összeesküvők” mellett – a Dreyfus pártján állókra hárították. A neves író ellen hamarosan bírósági eljárás indult, de megtorlásra számíthatott a Zola levelét közlő L'Aurore folyóirat szerkesztője, Georges Clemenceau későbbi miniszterelnök is.

Az Ördög-szigeten raboskodó kapitány perében aztán végül mégis az igazság győzedelmeskedett, Walsin-Esterhazy őrnagy tiszttársa, Hubert Henry ugyanis 1898 során megtört, vallomást tett, majd öngyilkosságot követett el. A beismerés nyomán 1899-ben a francia bíróság ismét kénytelen volt elővenni Dreyfus ügyét, ám az újabb tárgyalások sem maradtak botrányos események nélkül: az eljárás során például merényletet hajtottak végre a katona ügyvédje ellen, végül pedig – annak ellenére, hogy bebizonyosodott ártatlansága – mindösszesen tíz évre „csökkentették” a kapitány büntetését. A Dreyfus-ügyben született igazságtalan ítélet – a francia társadalom nagy része mellett – ekkor már a nemzetközi közvéleményt is felháborította, ennek nyomán pedig az elvileg független bíróság is meghajolt az igazság előtt: 1899. szeptember 16-án Émile Loubet elnök kegyelmet adott a katonatisztnek, azonban további hét évnek kellett eltelnie addig, míg a meghurcolt Alfred Dreyfus egykori rangját is visszakapta.

Roman Polanski tavaly nyáron kezdett el filmet forgatni a Dreyfus-ügyről Robert Harris brit író-forgatókönyvíróval közösen.

Források:
Rubicon, Múlt-kor, MTI, Wikipédia