A kulcs most Istennél van

Schőner Alfréd

A Komáromi Zsidó Hitközség tagjai idén idén is Holokauszt megemlékezést tartottak júniusban, alábbiakban Dr. Schőner Alfréd, az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem rektorának emlékező beszédét közöljük.

„Csodálatos vagy Isten, hogy silánynak látszó anyagba belesugároztál mennyei fönségedből egy parányit. Teremted a követ, mely útszélre hullott, folyómedernek szélére sodródott, a föld méhébe rejtőzött és Te kihoztad azt ékkőnek, szobornak színai kőtáblának, de sírkőnek is.”

Itt e kegyelettel teli kertben kirajzolódnak az emlékezés „kövei”…(1)

Sábtáj Élijáhu ben Zvi Jehudá immár tizenöt éve év nincs közöttünk. Szeretett barátunk, a magyar ajkú zsidóság évtizeden át regnáló néhai elnöke, immár csak az örökkévalóságban „simogathatja” meg egyetlen, imádott kislányának, Ellának fejét, aki 1943. szeptember 28-án, Szikszóról levelet küldött édesapjának. Előttem a levél.

A sokat sejtető sorok és betűk alatt nyolc kis apró szív, egy gyermek kéz őszinte vallomása. Az édesapa, Sándor hazajött a munkaszolgálatból, átélte, végig szenvedte a soá minden napját, de imádott hitvesét és az előbbi sorokat megfogalmazó, gyönyörű kislányát, meggyilkolta a szörnyű, soha el nem felejthető, kegyetlen korszak.

Emlékező Testvéreim

Így szól az Örökkévaló az Égi Seregek Ura Izrael népéhez:
„… megőrizni a parancsolatait és törvényeit, melyek a Tannak könyvében találhatók…” (2)

A zsidóság egyik nagy küldetése volt, hogy a törvényt, az igaz törvény adta önmagának, majd az egész emberiségnek. Ember és ember közötti parancsolatoknak - úgynevezett tiltó igék egyike úgy hangzik héberül: lo tircách. Magyarul: ne ölj. Ezt az igét Mózes hozta a Szináj magaslatáról, és adta övéinek és az egész emberiségnek. Azaz: az életet Istentől kapjuk és kizárólagos joga elvenni az életet csak Istennek, van. Az embernek tilos! Vajon ha megtartották volna a tízparancsolat igéit, milyen lehetett volna az emberiség történelme?

Talán nem lett volna rasszizmus.
Talán más lett volna a világ arca.
Talán nem lett volna antiszemitizmus.
Talán nem lett volna embernek, ember által való megkülönböztetése.

A 19. század végének és a 20 sz. elejének ismert, akkor még nagyon vitatott személyisége 1903-ban interjút adott egy korabeli magyar, nagyon neves zsidó folyóiratnak, a Szabolcsi Miksa szerkesztette Egyenlőségnek.

A fent említett ember szerte a világon hirdette eszméjét, meggyőződését: a zsidóság válságban van. Hirdette, a modernkori „megváltás” egyik lehetőségét, azaz: visszatérni a Szentföldre. Ennek érdekében találkozott hatalmaságokkal: II. Vilmossal, Németország császárával, X. Leó pápával. Találkozott az akkori világ elsőszámú politikai tényezőjével, az Ottomán birodalom szultánjával.

A már említett interjút Szabolcsi Miksa készítette 1903-ban. Idézek a korabeli újságból:
"Miért beszél annyit a zsidók Szentföldre történő vándorlásáról?boldA válasz: Magyarországon nemsokára olyan antiszemitizmust kapnak, hogy a miénk mellette meg se kottyan.” – eddig az idézet.

Kinevették, kigúnyolták őt. Azt az embert, aki pont 150 évvel ezelőtt Pesten született, Pesten érettségizett, de már Bécsben doktorált, Herzl Tivadarnak hivták. Ő adta ezt az interjút Szabolcsi Miksának. (3) Herzl 40 esztendővel a soá előtt megjövendölte, hogy bekövetkezik a pusztulás.

Látnok volt? A modernkor prófétája? Politikai géniusz?

Nem hallgattak szavára, annak ellenére, hogy már megérintette őket Tiszaeszlár vérvádjának a szele. A mi testvéreink mindenütt a nagyvárosokban és a kicsikben építettek, építettek és építettek. Önmagukat, közösségeket és városokat, múzeumokat, ipart, tudományt, szellemiséget. Részt vettek a nagy szabadságharcban, 1848-ban, az első világháborúban és büszkén viselték a megérdemelt kitüntetéseket, melyeket hősiességükért kaptak. A kitüntetések helyére azonban néhány évtizeddel később egészen más került, sárga csillag.

Azokban a városokban, ahol ezrével éltek zsidók, talán néhány száz van. Azokon a településeken, ahol százak éltek, legfeljebb 10-15 zsidó lélek él. S ahol 60-70 lélek élt, ott egyetlen emlékmű bizonyítja egykori jelenlétüket: a temető. A márvány sírköveket persze ellopták, csak a mész-sírkövek maradtak meg. Néha, a mai napig, ráírnak valami megszégyenítő mondatot, vagy ráfestik a horogkeresztet, hogy –úgymond- „ne felejtsünk”.

Alig vannak már az akkori nemzedékből, de hála Istennek élnek még közöttünk. Vigyázzunk rájuk, óvjuk őket, szeretetünkkel és sok-sok odaadással vegyük őket körül, és próbáljuk megadni nékik azt, hogy békességben, lelki nyugalomban éljenek, Ne legyen bennük szorongás, ne riogassák őket, ne tegyenek célzást sem!

Ne legyen olyan szó, amely félreérthető, mert ez a generáció nagyon érzékeny. Ennek a generációnak minden fáj. Ez a generáció fél. A hangos szótól, a gyilkos „összekacsintástól”, az antiszemita célzásoktól, a cigányozástól. Ez a generáció nagyon aggódik. Csak ez a generáció…? Talán a követő generációk meg – reményem szerint - már nem fogják tudni, hogy mi a félelem.

600 000 mártírja van a magyarországi zsidóságnak, a magyar történelemnek. Hiszen a soá nem zsidó ügy kizárólagosan, hanem a magyar történelemé. A németek tették, igaz. De nem egyedül, mert ott álltak mellettük azok, akik segítettek, akik nem voltak igaz magyarok.

Ám akkor bennünket senki nem védett. Nem védett a törvény. Ellenkezőleg: diszkriminált, numerus clausus-szal, numerus nullus-szal, első, második és harmadik zsidótörvénnyel. Tönkrementek, megszűntek a közösségek, tönkrementek, lerombolódtak az épületek, meggyilkolták a mi szeretteinket, apákat, anyákat, gyermekeket, védteleneket, kiszolgáltatottakat. Fiúkat, leányokat, csecsemőket, olyanokat, akik még beszélni sem tudtak, akik még kérdezni se tudtak. Akik semmit nem éreztek a világból. Csak, talán édesanyjuk illatát, mégis elvitték őket Auschwitzba.

sch__ner_kom__rom_m__rt__r.JPG

Idézzünk a Tálmudból, Táánit traktátusából:
„Mestereink tanították, amikor elpusztult a Szentély, összegyűltek a fiatal rabbijelöltek. Kezükben ott volt az elpusztított jeruzsálemi templom kulcsa, majd felmentek a lerombolt templom tetejére és így szóltak: Világ Alkotója! Mindenható Istenünk! Átadjuk Neked Urunk ezt a kulcsot. Megfogták a kulcsot, és feldobták a magasba. És csoda történt, fentről, a magasságból egy kéz nyúlt alá, elfogadta a kulcsot, magához vette azt.”

A kulcs most Istennél van. A megfogyatkozott, megmaradt piciny közösség csak formálisan létezik. Az itt maradott töredék kis közösség osztályrésze és más felekezetű honfitársak kötelessége, feladata, hogy vigyázzon ezekre az épületekre, emlékekre, múltjára. Őrizze, óvja őket, mentse meg az utókornak. A keleti vallások némelyike mosolyát kínálja a Világ Teremtőjének. Mi, zsidók nem a mosolyunkat, hanem könnyünket ajánljuk fel. Könnyünket a szívünkben és a lelkünkben, amikor érettük, megölt zsidó testvéreinkért imádkozunk.

Budapesten, a VIII. kerület szívében lévő, egykori shul-ban, a a sokat szenvedett Galíciából idetelepült zsidók imatermük keleti falára jellegzetes, a liturgiából jól ismert mondatot írtak, amely hitüket, hitünket és reményüket, reményünket fejezi ki. Még néhány évtizeddel ezelőtt olvashatta e jellegzetes mondatot az oda belépő: „Izrael őrzője, őrizd meg a Te néped maradékát! Ne engedd, hogy Izrael népe elpusztuljon!”

Vágyaik, reményeik, - az üldözöttek vágyai, és reményei rajzolódnak ki ebben a szövegben. Az imaház még midig helyet ad az ott fohászkodó szefárd rítust követőknek, de az imént idézett mondat, a falon már nem látható. Csak a szívekben és imáinkban él tovább.

A mi, komáromi zsinagógánk, pontosabban Menházunk falára néhány perc múlva mégis feltesszük a Mezuzát, vallási jelképeink egyik legfontosabbikát. Üzenet ez a jelennek és a jövőnek egyaránt…

Talán 2010-ben – méltatlan kezek – nem távolítják el…

Mennyei Atyánk, Világ Alkotója! Izrael Szirtje és Megváltója!, Tekints le reánk a magasságokból, és fogadd el imádságunkat. Részesítsd áldásodban a Te népedet, az örökkön üldözött Izraelt.

Mindenható Istenünk! Világ Alkotója! Imádkozunk Hozzád. A Komáromból és Komárom környékéről, e régióból eldeportált, állati kegyetlenséggel meghurcolt, a “fürdőkben” elgázosított, a krematóriumokban elégetett több ezer testvérünkért. Édesapánkért, aki óvta, őrizte első lépéseinket. Édesanyánkért, akitől kaptuk az életet, aki vigyázott arra, hogy homlokunk ráncoktól mentes legyen. Emlékezünk a hitvesre, életünk társára, kivel megosztottuk a jót és a rosszat egyaránt. Emlékezünk a testvérre, gyermekkorunk osztályosára. A szülő meggyilkolt gyermekére, a nagyszülő meggyilkolt unokájára. A jövőre, amely tőlünk e helyen, a komáromi közösségben elvétetett. Szálljon fohászunk a földi létből a magasságok felé annak reményében, hogy mártírjainknak nyugalmuk lesz az Örök Életben és itt maradott testvéreink lelkében megpihen belenyugvás, az elfogadás képtelen képessége.