„Ó, mondjátok meg, hol van a helyem?” – Emlékezés a két Somlyóra

2021. November 09. / 11:06


„Ó, mondjátok meg, hol van a helyem?” – Emlékezés a két Somlyóra

Szerző: Kácsor Zsolt

Somlyó Zoltán és fia, Somlyó György tiszteletére rendezett emlékestet tegnap a Múlt és Jövő zsidó folyóirat és kiadó a budai Kelet Kávézóban, ahol megzenésített versek, tanulmány- és esszérészletek, valamint a család ma élő tagjának, Somlyó Bálintnak a személyes visszaemlékezései idézték meg a két költő alakját. Ott jártunk.


Somlyó Zoltán költő (1882-1937) és fia, Somlyó György  Kossuth-díjas és többszörös József Attila-díjas költő (1920-2006) emlékét és munkásságát tiszteletre méltó módon igyekszik elevenen tartani a Múlt és Jövő zsidó folyóirat és kiadó, amely nemcsak az életművük különböző darabjait publikálja önálló kötetekben, de az egyes évfordulókon megemlékezést is szervez. A tegnapi, a Kelet Kávézóban tartott emlékműsor apropója az volt, hogy idén 15 éve annak, hogy elhunyt Somlyó György. Ha a pandémia nem szólt volna közbe, akkor a tavalyi évben méltó rendezvénysorozattal lehetett volna megünnepelni a születésének 100. évfordulóját is.

Somlyó_Zoltán.jpgSomlyó Zoltán

A rendezvényen Kőbányai János, a Múlt és Jövő vezetője egy családi élményét is megosztotta  a közönséggel:  mint mondta, az ő édesanyja és édesapja szinte semmiben sem értettek egyet művészeti vagy egyéb kérdésekben, egyetlen dologban azonban igen, mégpedig abban, hogy mindkettejüknek Somlyó Zoltán volt a kedvenc költője. Kőbányai a két költő méltatása során kitért arra: Somlyó Zoltán mintegy „a nép hangján” verselt, a fia, Somlyó György azonban a poeta doctus, a tudós költő archetípusa volt, szóval két ennyire ellentétes költői világot aligha lehet elképzelni egy családon belül.

kj.jpgKőbányai János

Hozzátette: az emlékest helyszínéül azért választotta a Kelet Kávézó és Galériát, mert a Szegedet és Nagyváradot is megjárt Somlyó Zoltán a budapesti éveiben itt, a szomszédos Kruspér utcában élt és a mai Bartók Béla út kávéházaiban dolgozott, majd később ezen a környéken élte le utolsó éveit a fia, Somlyó György is.

Az emlékesten először Zsoldos Sándor irodalomtörténész, szerkesztő, író osztotta meg emlékeit Somlyó Györgyről „ Morzsák Somlyó György (író)asztaláról – Fejezet(cím)ek egy megírhatatlan Somlyó-könyvből” címmel. Mint mondta, a magyar Pessoa, a magyar Borges, rengeteg klasszikus és kortárs francia és spanyol nyelvű költő Somlyó György hangján szólalt meg először magyarul, és lett értő tolmácsolásában a magyar irodalom szerves része. 

Annak kapcsán, hogy Somlyó György miképpen vélekedett édesapja, Somlyó Zoltán munkásságáról, Zsoldos Sándor azt mondta: „számos visszaemlékezésben olvasható, hogy komoly kétségei voltak a fiúnak az apa költészetének nagyságával kapcsolatban. Hitelességüket nem vitatom, de nem is igazolhatom. Én is sok fönntartását hallottam tőle, de egyiket sem úgy, ahogy itt-ott olvasható”.

Hozzátette: Somlyó György fájlalta az apja egyes rossz verseit, ezért az volt a véleménye: „ egy igazán összes verseket nem szabad kiadni apámtól”. Ugyanakkor fontos volt számára az életmű föltárása, mint Zsoldos Sándor fogalmazott: „én inkább az életmű föltárásában való érdekeltségét láttam, azt, hogy tervezte, megírja könyvét az apjáról, (többször neki is foghatott, ahogyan a századelő költészetéről is tervezett könyvet, neki sem sikerült elkészülnie vele, de fontos alapköveket tett le hozzá”. 

zs_s.jpgSomlyó György és Zsoldos Sándor (Forrás: PIM/DIA)

S hogy milyen ember volt Somlyó György? Erről Zsoldos Sándor azt mondta: „szerethető, de időnként nagyon nehezen szerethető”. Ő maga azt írta, hogy  „az ember az, aminek látja magát, az is, aminek mások látják – és a kettő együtt sem adja ki azt, ami az ember valójában”. Ehhez Zsoldos Sándor azt fűzte hozzá: „nekem Somlyó György elsősorban költő volt, és ebből következett minden, míg centenáriumán az Élet és Irodalomban Csordás Gábor az esszéistát, műveltségét emelte ki”.

Zsoldos Sándor érintette a két költő kapcsán a „besorolhatatlanság és a soron kívüliség” jelenségét is. Így fogalmazott: ahogy Somlyó Zoltánról, Füst Milánról vagy Kosztolányi Dezsőről is alig mond valamit az időbeli elhelyezésen kívül az, hogy a Nyugat első nemzedékéhez tartoztak, úgy Somlyó Györgyről sem sokat mond az, hogy újholdas, vagy az, hogy a Nyugat negyedik nemzedékével indult”. Szerinte a „ a nyugatos líra, újholdas, intellektuális, a népi-urbánus szembeállítás sem mond lényegit, csak jelez valami levetkőzhetetlen megoldatlanságot”. 

Somlyó György: Az átkozott költő

Egyiptomi pásztor vagy maya törzsfő?
hindu herceg vagy sátoros cigány?
bordó mellényben lázongó titán?
pogány pap, régi révületet őrző? 

vad ciráda a New York karzatán,
vagy dús apák tékozló fia volt ő?
Szegény lantos volt, nép koldúsa,
költő magyar földön. S apa. Az én apám. 

Ha megcsókolt, jobban perzselt a szája,
mint a lányé, ki először ölelt.
Ebéd után ledőlt a rossz diványra, 

s ébredését két lábon állva várta
– tudva, hogy megkapja, mit érdemelt,
a kockacukrot – borzas kiskutyája.

Az est második felében Somlyó György fia, az 1957-ben született Somlyó Bálint esztéta, filozófus, egyetemi docens – akinek fő kutatási területe a 20. századi esztétikatörténet és művészetfilozófia – tartott személyes hangvételű előadást apjáról és nagyapjáról. 

– Már apám halála után történt, hogy a Digitális Irodalmi Akadémia anyagában keresgélve meghökkentő képre bukkantam – kezdte előadását Somlyó Bálint. – A meghökkenéshez persze hozzátartozik, hogy a nagyapámról alkotott elképzeléseimet apám elbeszélésein túl mindaddig elsősorban azok a fényképek határozták meg, amelyek az ő dolgozószobájában függtek vagy nagyapám köteteit kísérték, meg persze az Esti Kornél feledhetetlen leírása Sárkányról. 

sz.jpgSomlyó Zoltán fiatalon, rokonai körében (Rott Pál, Somlyó Zoltán, Schvartz Ödön, Rott Elza, Sommer Imre, Rott Gyula, Schvartz Friderika), Balatonberény, 1900 (Forrás: PIM/DIA)

A nagyapja fotója kapcsán azt mondta: „a képekről egy megkapó szépségű, kissé egzotikus férfiarc nézett rám vissza, néha puhakalapban, nyakában sállal. Ezt a sálviselést apám is megörökölte tőle, sőt én is. Kalapot viszont soha nem hordott egyikünk se. A most talált kép viszont 1900-ból való, 20 évvel apám születése előttről, nagyapám tehát 18 éves rajta” .  Ezen a képen Somlyó Zoltán „arca keskenyebb, bajuszt visel, csak dús hajfürtjei idézik a későbbieket. Tekintetében kalandos elszántság és valami vagabund könnyedség, talán könnyelműség is. Egy Kakukk Marci! És az egész képből is árad valaminő bohémia, a szó eredeti értelmében, vándorcigányok (és vándorló zsidók?) földközeli természetessége, kötetlensége. Hirtelen keserűmód értettem meg valamit. Korábban gyakran néztem a képeket némi irigységgel, szerettem volna hasonlítani rájuk, de vigasztalólag gondoltam arra, meghozza majd az idő”. 

sb2.jpgSomlyó Bálint előadása

Mint Somlyó Zoltán unokájától hallhattuk: „nem szeretnék itt semmit utólag felstilizálni, még kevésbé leegyszerűsíteni: nagyapám élete a kezdetektől tudhatóan tele volt fájdalmakkal és sérelmekkel, elvesztett anyával és hasonlóképpen korán elvesztett, anyaként szeretett nevelőanyával, szeretetlen, a kitagadásig kíméletlen apával, tehetségével szemben kezdettől ellenséges, befogadásképtelen közeggel. Mindez azonban az élet keservességéhez tartozott, nem elidegenítette az élettől, csak még mélyebbre lökte benne”. 

Mint fogalmazott: „ennek az életnek az összetartó szövete, érrendszere, vízhálózata lesz ez a költészet. És nem, nem azért, mintha hiányozna belőle a reflexió, a kilépés és visszafordulás, prózaian szólva hogy egyszerűen csak ösztönös lett volna, nem intellektuális, a szokásos natus-doctus szembeállítás, amiről már apámnak is olyan rossz véleménye volt”. 

– Hogyne lett volna intellektuális és reflektált – mondta Somlyó Bálint –, csak ez a reflexió is mindig testi mivoltában „testesült meg”, hogy evvel a paradoxonnal éljek. Mint legkedvesebb sorkezdetemben: „Jövel szivar, te szájam barna hídja,/ te híd magam és enmagam között.” 

Somlyó Zoltánról szólva úgy fogalmazott: „nagyapám archetipikus költő volt. Nem a sálak, gyűrű, lila mellény miatt, hanem azért, ahogyan életeseményei, gesztusai, még testi alkata is nyomban képekbe rendeződtek. Amikor gyerek voltam, ezt irigyeltem a legjobban, ezt a sallangtalan átmenetet egyik szférából a másikba, vagyis inkább azt a szinte átmenet nélküli egységet, amit az előbb már megpróbáltam jelezni. Ez ugyanis kétoldalú folyamat, és lehet, nem is a költői oldala izgatott eredetileg. Nem az, hogyan rendeződik az élet versbe, inkább hogy a vers lehetősége hogyan rendezi át, hogyan igazolja az életet. Önmagában érvénytelennek láttam az életet, amit csak a belőle fakasztható költészet igazolhat”. 

z.jpgA két költőtől Krulik Zoltán és Lantos Iván megzenésítésében hallhattunk verseket

Somlyó György kapcsán elmondta: „apám esete bonyolultabbnak hat, számomra ugyanakkor közelibb is, időben, alkatban és tapasztalatban egyaránt. Az ő élethez való viszonya, kiinduló adottsága ugyanis eleve költői természetű: közelről látta nagyapám életét, de ezáltal költészetét is, ezek számára eleve együtt adottságok. Viszonyulnia is együtt és emiatt közvetítésekkel kellett hozzájuk. Személyes alkata, még külső vonásai is, nagyban hasonlítottak nagyapámra, és ifjúkora viselkedésformáiba is beíródtak a nagyapám ifjúkoráról megénekelt legendák”.

 Somlyó György költészete szerinte „nem az életből, de szinte az élet ellenében alakul – első megjelent kötete jellemző módon A kor ellen címet viseli. Utólag nehéz már eldönteni, mekkora szerepe van ebben az egyéni alkatnak, mennyi a történelmi körülményeknek és mennyi annak a tudatos döntésnek, amely csak úgy érezte folytathatónak az apai örökséget, ha radikálisan áthangolja. Tudós költő lett tehát, tudós és tevékeny a költészet minden ágában, még ha fel kellett is áldozni ezért valamit az élet ártatlanságából, de miféle ártatlansága maradt addigra amúgy is az életnek”.

Somlyó Zoltán: [JÖVEL, SZIVAR...]

Jövel, szivar, te szájam barna hídja,
te híd magam és enmagam között:
mely fodrok-bodrok kontyát kötözöd
avíttan fényes, tört hajszálaimra!

Egykor atyámnak piros ajka tartott,
míg téli estén rámrebbent a füst.
Haján ott kószált már a bú-ezüst,
mint holdsugár, ha ér alkonyi parkot.

S ma, hogy kékfinom bóbitád belep
s elandalit sok eléretlen révbe:
úgy szeretnék egy fiút magam mellé,

ki, – mint én voltam – bátrabb, éberebb…
S míg apjának nevezne, csókot kérve,
számból szeliden a szivart kivenné...

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Kommentek