Kern András a karanténból: Nem tudom, meddig lehet bírni, de kibírjuk!

Telefonon nyílt lehetőségünk interjút készíteni az ország egyik legjelentősebb és legnépszerűbb színművészével, Kern Andrással, akivel többek között a magunk mögött hagyott pészachról, a kényszerű színházi szünetről és karanténbeli elfoglaltságairól beszélgettünk.

– Idén rendhagyó módon ünnepeltük a pészachot, hiszen a széder estén ezúttal nem jöhettünk össze tágabb családi, baráti körben. Önnek milyen volt a mostani ünnep?

– Odahaza mi nem voltunk nagy ünneptartók. Széder estén akkor vettem részt életemben először, amikor több mint harminc éve elmentem Ausztráliába az ott élő unokatestvéreimhez, akik velem ellentétben éppenhogy nagyon is tartják ezeket az ünnepeket. Nagyszerű széder este volt, remekül éreztem magam, mert kifejezetten modern és vagány hangulata volt az egésznek, pedig zsidós volt, viszont nem az a szomorkodós zsidós, amilyennek én ezeket az ünnepeket korábban gondoltam. Szomorkodásról itt szó sem volt, Péter, a nagybátyám belevitt egy kis szertartást, de utána nagyon jót ettünk. 

– Ezután nem kapott kedvet hozzá, hogy mélyebben megismerkedjen a zsidó vallással?

– Nem olyan nagyon. Ez az egész mélyen rokonszenves dolog nekem, és az a régi széder este is nagyszerű volt, de nem lettem tőle vallásosabb vagy ünneptartóbb.  Azt hiszem, korábban kellett volna elkezdeni. De ez sem biztos. Lehet, hogy most sem késő, nem tudom. Egyébként milyen szép ünnep a pészach, kár, hogy keveset beszélünk róla. 

– Ez igaz, nagyon szép.

– Tudja, hogy kitől származik ez a mondat?

– Miért kérdezi, nem öntől?

– Úgy tűnhet, de nem. Ez a mondat Dés Misi Pesti barokk című könyvében olvasható, de mivel csináltunk belőle egy színdarabot, amit én szerkesztettem össze, s abban ez a mondat elhangzik, már nekem is úgy tűnik, mintha én mondtam volna. Talán azért, mert egyetértek vele. Előadás alatt álltam a takarásban, és hallgatgattam.

A vád tanúja című darabban Sir Wilfrid Robarts szerepében (Fotó: Játékszín/Facebook - Címlapkép: 24.hu)

– És most, karantén alatt mit csinál, mivel üti el az időt?

– Krimiket olvasok. Szépirodalmat most már kevesebbet, azt kicsit mintha unnám. De például a Bereményi új könyvét éppen most olvastam, Magyar Copperfield, ez a címe, a gyerekkoráról szól. Remek! Időnként nézek filmeket, megnéztem az idei Oscar-díjasokat, meg néhány nem Oscar-díjast. Leginkább semmittevéssel foglalkozom, igaz, amikor hívott telefonon, éppen tanultam a szerepemet A vád tanúja című darabból. A Játékszínben ment, ez volt az utolsó premierem a karantén előtt. Eszembe jutott, hogy ha az Isten is úgy akarja, és ennek a járványnak vége lesz, akkor rengeteg szöveget kell majd tudni, ráadásul A vád tanúja márciusban csak párszor ment, nincs még bejáratva. A színésznek a premier után még idő kell, hogy belehelyezkedjen a szerepbe, hogy ráálljon a szája a szövegre, és a mondatok könnyedén, automatikusan, szinte gondolkodás nélkül jöjjenek ki belőle. Ehhez kell tíz-tizenöt előadás. 

– Nem hiányzik a színházi közeg? Bemenni, ott lenni, körbenézni?

– Az első három hétben nem hiányzott, s mivel nagyon sok darabban játszom, az elején olyan volt, mintha pihennék. De három hét után kezdett nehézkessé válni az itthon maradás. Fárasztó és idegesítő otthon ülni folyamatosan. A napokban jutott eszembe, hogy milyen sokat mondogattuk annak idején, hogy a mi nemzedékünk legalább megúszta a háborút, most azonban jött valami, ami emlékeztet arra, hiszen mindenkit érint, fájdalmas és bele is lehet halni. Úgyhogy tán nem is úsztuk meg. Sajnálom egyébként, mert jobb lett volna egy életet úgy leélni, hogy ilyesmit kihagy az ember. Nem tudom, meddig lehet bírni, de kibírjuk. Legalábbis reméljük. Lehet, hogy a járvány után a világ egészségügyi és biztonsági szempontból kicsit más lesz, mint azelőtt, de azt gondolom, az nem változik meg, hogy emberek egy zárt helyen kiállnak egy emelvényre, beszélgetnek, csinálnak ezt-azt, miközben mások meg ülnek körülöttük, és nézik őket, amint ezek odafönt beszélgetnek és csinálnak ezt-azt. Ezt a zárt helyet színháznak hívják, és nem fog megváltozni. Nem lesz változás abban sem, hogy Pesten van ez a Játékszín nevű hely, ahol hamarosan elkövetkezik egy este, amikor megint műsorra tűzik A vád tanúját, nekünk meg egyszercsak azt mondják: tessék, játsszatok!

– Alig várom, hogy ott legyek!

– Jól teszi, mert jó az előadás. Pontosabban most éppen semmilyen, de jó volt, amikor játszottuk. És amikor játszani fogjuk, akkor megint jó lesz. 

– Ott leszek!

– Én is.