A költészet napjára: a meggyilkolt versek emlékezete

2021. Április 11. / 11:18


A költészet napjára: a meggyilkolt versek emlékezete

Ma van az egyik legnagyobb hatású magyar költő, József Attila születésnapja, amely egyúttal a költészet napja is. Ilyenkor a poétika az átlagosnál nagyobb figyelmet kap, holott verseket nem olvasnak hatalmas tömegek, olyannyira nem, hogy ha egy kortárs költő kötete elkel 500 példányban, az már kiemelkedő siker. Miért fontos mégis ez a fura jelenség, amit költeménynek hívunk? 


A kultúra, akár a világ legmagasabb hegyei, leginkább a csúcsairól azonosítható, márpedig a magyar kultúrában a líra az egyik legfontosabb csúcsok egyike. Kevesen férnek el rajta, viszont azokat, akik oda kerülnek, mindenki látja. Egy hegycsúcsot nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert a méretei ezt nem engedik meg – és éppen így van ez a legnagyobb költők munkásságával is: életművük mellett nem lehet elmenni észrevétlenül. Miért van ez?

Mert a költészet valami olyasmit sűrít össze szavakba, amit úgy nevezünk: emberi sors. Egy életmű olyan, mint egy sorspárlat: minden összetevő benne van, ami az életet és a halált – vagyis a költészet legnagyobb témáit – jellemzi, így válik az egyéni sors kollektív kifejező erővé.

A magyar lírai hagyományt az olvasók részéről erősen meghatározza a költői mártíromság jelensége, amely bármnennyire idejétmúltnak tűnő, a XIX. században gyökerező, sokszor irreális elvárásokkal torzított szerepkör, annyiban mégis reális és valós, hogy a költők egyéni sorsában valamiféle kollektív tragikumra mutat rá. 

Gondoljunk a nagy magyar költőre, Radnóti Miklósra, akinek sovány, görnyedt, alacsony alakja messze a mindennapok fölé magasodik egyetemes példázat gyanánt. Pedig dehogy akart ő egyetemes példázat lenni. Az életet élvező, a művészetnek élő, boldog ember akart lenni, és eszébe nem jutott soha, hogy neki mások fölé kellene kerekednie – s mégis, halálában és költészetében úgy kimagaslik ebből a világból, mint egy fenséges csúcs. Arra figyelmeztet, hogy olyan tartalmak között élünk, amelyeket mi hozunk létre, ám amelyek fölött ha a kontrollt elveszítjük, akkor a sorsunkra nem lesz többé befolyásunk.

Gondoljunk egy másik költőre, Szenes Hannára, erre a zsidó mártírra, akit ugyancsak a szavainak erejéből ácsolt sorsa tart el magasra a világ fölé. Ez a fiatal nő olyasmiért halt meg, amiért csak élni érdemes. Tán ezt lehetne lírai sírja fölé írni. Meghalt azért, hogy mi tudjuk, miért kellene élnünk. 

Ha az ember az alapvető fizikai szükségleteit sem tudja kiegéteni, akkor könnyen legyinthetünk a versekre, ezekre a könnyű kis semmiségekre, amelyeket sem megenni, sem meginni nem lehet. Egy vers nem melegít, mondhatja az ember, ha nincs hol álomra hajtania a fejét. Ilyenkor jelenik meg tudatunk peremén Radnóti Miklós, kezében azokkal a noteszlapokkal, amelyeket a lágerben írt: úgy látszik, mégis lehet olyan fontos egy-egy jól megválasztott kifejezés, mint egy-egy falásnyi meleg étel. S megjelennek lelkünkben azoknak a meg nem írt verseknek árnyai, amelyeket a szerzőjükkel együtt pusztítottak el gyilkosaik. S lám, ezek a kiírtásrí ítélt szavak mégis itt vannak velünk. 

Minket éppen ezek a jól megválasztott kifejezések tartanak a magasban, valahol ott, ahol a nyelv és a haza van. 

(Címlapkép: Sammisreachers/Pixabay)

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Kommentek