Óriási visszhangot vert Pokorni Zoltán Maros utcai beszéde

2020. Január 23. / 10:12


Óriási visszhangot vert Pokorni Zoltán Maros utcai beszéde

Elsőként a Mazsihisz.hu számolt be róla, hogy Pokorni Zoltán XII. kerületi polgármester megrendült beszédet mondott a városmajori nyilas tömeggyilkosságokra emlékezve, kiemelve a történtekben a gyilkossá lett nagyapja szerepét. A beszéd hatalmas hullámokat kavart, a legolvasottabb internetes portál, az Index.hu nyílt vitát indított az ügy kibeszélésére. György Péter, Krémer Balázs, Braun Róbert és Radnóti Zoltán írását ajánljuk.


A nyilasok hetvenöt évvel ezelőtt 328 ártatlan, védtelen embert mészároltak le Budapest tizenkettedik kerületében. Az áldozatok emlékére rendeztek hétfő este megemlékezést a Maros utcai rendelőintézetben, ahol annak idején 84 embert gyilkoltak meg. A rendezvényen részt vett Pokorni Zoltán polgármester, aki megrendítő beszédet mondott, szót ejtve a nyilasok közé állt és gyilkossá lett nagyapjáról, Pokorni Józsefről, a városmajori tömeggyilkosságok meghatározó alakjáról. Beszéde közben a sírástól elcsuklott a hangja. 

Az esetről készült tudósításunkat szinte a teljes magyar sajtót átvette, Pokorni beszédéről számos publicisztika és elemzés született. Az Index.hu nyílt vitát indított az ügy kibeszélésére, most ebből a sorozatból szemlézünk.

György Péter: Őszinteség, bátorság, politika

A 8 perc 17 másodperces felvételről a magyar internetes média minden fóruma, újságja, blogja beszámolt, s a kommentekből percek alatt kiderült, hogy – szemben a tárgyilagosságot kereső cikkek döntő részével – számos honfitársunk szerint itt az idő, hogy most már a kommunisták is vallják be a bűneiket, a zsidók pedig hallgassanak el, beszélhettek eleget stb. „Ha a gyűlölet szennyhulláma elönt...” kezdődött Vas István régi dala, az Egy szerelem három éjszakája című 1960-es musicalben. Az antiszemita bejegyzések önmagukban véve sem voltak különösen vonzóak, ráadásul csak felmerült bennem a gyanú, hogy lehetséges némi összefüggés azok, s a politikai elitek hallgatása között. (...) 

Pokorni egyedülálló lépése felszabadítóan kényelmetlenül (sic!) világossá tette, hogy az áldozatok és a gyilkosok leszármazottai bizony össze is tartozhatnak, örökségük ugyanis nem végzetes és felülírhatatlan. Pokorni Zoltán kilépett a determináló örökség, a végzetes hagyomány keretei közül, s amikor a maga kezébe vette a sorsát, akarva, akaratlanul is felidézte a sorstalanság kérdését, jelentését. S ez a zárt identitások mítoszait politikai gyakorlattá változtatni akaró kormányzás idején, valójában megengedhetetlen – s épp ezért is mindannyiunkra tartozó kérdés. Pokorni magatartása volt a válasz maga. (A teljes írás ide kattintva olvasható.)

Krémer Balázs: Ők, mi, meg a mi Pokornijaink…

Ez a beszéd, és annál tán jobban, a sírás, amit Pokorni a minap előadott, az sokakat, így e sorok íróját is zavarba ejtette. A jelenség értelmezése és magyarázata igencsak nehéz feladat, mert a szokásos közbeszédhez képest maga a szöveg is zavarba ejtően új elemeket tartalmazott. Ezt csak fokozta a sírásban kifejezésre jutó érzelmi töltet, no meg az a kontextus, amelyben Pokorni tettei (pl. a Turul-szobor helyén maradása, rajta a gyilkosként beazonosított nagypapa nevével) nem egészen erősítik mondandójának hitelét, no pláne azt, hogy levont-e, netán helyesen vont-e le bármilyen következtetést az elmondottakból. (...) 

Az egyéni, családi stiklikkel, bűnökkel, hibákkal, elvtelenségekkel való szembesülés az önbesüléshez és önbizalomhoz nélkülözhetetlen tartás előfeltétele. Bármilyen bűn, hiba, vétek belátása – az ahhoz nélkülözhetetlen feltétel, hogy hitele legyen az emberi fellépésnek, hogy bárki önmaga, és bárkiről mások el tudják fogadni azt, hogy tanult a történtekből, hogy hasonló vétkeket, stikliket látván és beismervén nem akar, nem fog hasonlókat elkövetni a jövőben. Ez a belátás ma leginkább a politikai elitekből hiányzik, ők hallgatagan és sunnyogva leginkább csak azt érzékeltetik magukról, hogy „na, azért ekkora szemetek mi nem voltunk”. Ami sokat magyaráz politikai állapotunkból. De, tán még többet azokból a közösségi-társadalmi állapotunkból, amelyben sumákolunk, bizalmatlanok vagyunk mindenkivel. (A szöveg itt olvasható.)

Braun Róbert: Sorsközösség/sorstalanság

Pokorni családjának története, kikényszerített tépelődése személyes és tragikus. Az előadás tanácstalanságról árulkodik; miképp egyeztethető össze a megélt tragikus családtörténet az uralkodó politikai elbeszéléssel, majd ebből milyen politikai cselekvés következhet. Nem történelemről van szó: mindez a ma Magyarországa számára fontos. A beszéd pontosan mutatja a (hivatalos, magyar) emlékezet politikája és a személyes (politikusi) emlékezés összeegyeztethetetlenségének szorongásteli tragikusságát; a gondolkodó értelmiségi és a 'gondolattalan' politikus tragikus skizofréniáját. Pokorni – sajnos – nem a bátor emlékező, hanem a magyar sorstalanság jelképe. Mielőtt a magyar fasiszták zsidózni kezdenek, ebbe én, külföldre költözött magyar zsidó is beletartozom: együtt éljük a magyar sorstalanságot; ki odahaza, ki otthon az önként választott száműzettetésben. (...)

Pokorni önhazugsága a magyar sorstalanság másik, immár személyes elbeszélő technikájának tragikusságára mutat rá; ahhoz, hogy a Trianon narratíva működjön, az egyes embert melegszívűnek és barátságosnak kell látni és láttatni, akit a történelem viharai és mások tesznek gonosszá. Ebben az elbeszélő keretben a melegszívű nagyapa nyilasokhoz „sodródott” és vált tömeggyilkossá. A jelen sorstalanságában ugyanez játszódik le: a melegszívű, szabadságszerető, keresztény magyarokat a 'befogadáspártiak' teszik olyanná, hogy kénytelenek legyenek elfogadni a határonrekedt menekült éheztetését, vagy támogatni a bíróság által megítélt kártérítés megfosztását a börtönben igazságtalanságot elszenvedett cigányoktól. A sorstalanság topográfiája mindig hasonló: idegenek felelősek a mi szenvedéseinkért, ezért kénytelenek vagyunk önvédelmünkben másokat megfosztani attól, amiből nekünk is kevés jutott. (...) 

Az, hogy egyek vagyunk a részvétben, nem csak, hogy nem új, hanem értelmetlen is: nem vagyunk egyek. Vannak áldozatok és vannak bűnösök, vannak félretekintő nézelődők és vannak hősök; ez a különbségtétel minden Holokauszt-emlékezés alapja. Ennek kimondása nem történészekre, hanem politikusokra marad; épp ez elől futamodik meg Pokorni. Nem történészbizottságra van szükség, hanem egyenes mondatokra: „A nagyapám gyilkos volt és ebből én tanultam. Nekem nincs bűnöm, de van dolgom.” (A cikket itt találják.)

Radnóti Zoltán: Egy igazi történet: Pokorni nemzete

Most nem rabbiként írok, hanem magyar emberként, akinek a nagypapája, Biener Zoltán évtizedekig ugyanabban a városban élt, mint Pokorni József. Ugyanazon a nyelven beszélt, álmodott, vallott szerelmet vagy dühöngött. És nagyjából ugyanakkor is haltak meg.Érzem, Pokorni Zoltánnal valami igazi és személyes történt, amit ő megpróbált közösségi üggyé, politikává tenni. Nagyon röviden azt mondani, hogy az ő kis közössége, a családja történetéhez hozzátartozik egy gyilkos. Egy náci, nyilas gyilkos. És hogy ezzel neki valamit kezdenie kell. Hogy van a személyes felelősségen túli, közösségi felelősség is. Vagy ha nincs, akkor nincs közösség sem. Se család, se haza.

Pokorni Zoltán, konzervatív politikus, tudatta, hogy nem akar lemondani a családról és a hazáról, megtartja, kerül, amibe kerül. És ezért azt mondta könnyezve, hogy igen, az a gyilkos az én nagyapám. A tömeggyilkos. A zsidógyilkos. Aki beteljesítette a radnótii próféciát, és önként, kéjjel ölt. Hiszen pontosan tudta, hogy amit tesz, az nem a haza védelme, és tette nem befolyásolja a háború végkifejletét sem. És ő az enyém, hozzám tartozik. A történetem. (A teljes írást itt érhetik el.)

(Címlapkép: Az áldozatok exhumálása – Ék Sándor felvétele)

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Kommentek