„Elhagyott” zsidó javak: 75 év kárpótlás és jóvátétel

2021. Január 05. / 08:28


„Elhagyott” zsidó javak: 75 év kárpótlás és jóvátétel

Klacsmann Borbála a Mérce.hu portálon megjelent cikkében azt vizsgálja: „hogyan is történt valójában a holokauszttúlélők és a 20. századi elnyomó rezsimek magyar áldozatainak kárpótlása – ami mindannyiuk számára igen megkésve, csupán az 1989-es rendszerváltás után kezdődött".


A magyar társadalomban erősen meglévő „versengő áldozatiság” a kárpótlást és jóvátételt is kompetitív szemszögből közelíti meg, a közvéleményben ezért számos tévhit kering – írja a Mérce.hu oldalon megjelent, tartalmas és alapos elemzésben Klacsmann Borbála.

Az elterjedt tévhittel ellentétben a kommunizmus üldözöttjeinek, a kitelepített németeknek, az 1956-os elítélteknek stb. ugyanúgy jár kárpótlás, mint a holokauszttúlélőknek, és a kiutalt összegek is hasonló nagyságrendűek. Mi több, a holokauszttúlélők jó pár évvel később kezdték kapni nyugdíjkiegészítésüket, mint az előbb említettek többsége – annak ellenére is, hogy üldöztetésükre előbb került sor. 

Mint a cikkben olvasható, a vészkorszak után 180–200 000 holokauszttúlélő többsége otthon, tulajdon, szociális háló, család nélkül maradt, életüket jószerével a semmiből kellett újraépíteniük. 1945-ben miniszterelnöki rendelet állította fel az Elhagyott Javak Kormánybiztosságát, amelynek az „elhagyott javak” felkutatása és kezelése mellett feladatai közé tartozott (volna) a „létfenntartási alapjukat vesztett egyének megsegítése – az elhurcoltak felkutatása” és az örökös nélkül maradt javaknak a károsultak kárpótlására fordítása. 

A kifosztott zsidók gyakran a kormánybiztossághoz fordultak abban a reményben, hogy legalább alapvető felszerelésüket visszakaphatják. Ám jóllehet sok faluban és városban nyílt titok volt, hogy kikhez kerültek a zsidók holmijai, a kormánybiztosság munkatársai nem sokat tettek azért, hogy ezeket visszaszerezzék – a bérbe kapott ingóságok pedig értelemszerűen nem biztosítottak tartós megoldást a túlélők problémájára. A kaotikus helyzethez nagyban hozzájárult, hogy a zsidó javak új tulajdonosai időközben eladták vagy feljavították ezeket a javakat, és többségük egyáltalán nem óhajtotta visszaadni őket. Így a túlélők nagy része nemzetközi és hazai önsegélyező szervezetek (pl. American Jewish Joint Distribution Committee, Országos Zsidó Segítő Bizottság) segítségére szorult.

Teljesen érthető, hogy e helyzet kiváltotta a zsidó közösség nemtetszését. Évekig tartó egyezkedésük a kormánnyal végül oda vezetett, hogy a már 1946-ban, a XXV. törvénycikk szerint létrehozandó, zsidó javakat kezelő alapot végül 1947-ben felállították. Ez lett az Országos Zsidó Helyreállítási Alap (OZSHA), amelynek megalapítását a háborút lezáró párizsi békeszerződés is előírta és megerősítette. Az OZSHA azonban csak az örökös nélkül maradt zsidó javakhoz jutott hozzá, amelyeket a nincstelen túlélők megsegítésére kellett használnia. Sok túlélő problémáját, akik jól tudták, hol vannak vagyontárgyaik, de hozzá már nem juthattak, ez nem oldotta meg.

Az OZSHA 1954-ig 18 000 hagyatéki ügyet vizsgált felül, 366 ingatlant szerzett meg jogosulatlan örökösöktől, amelyek nagy részét értékesítette. Amint megtörtént azonban a kommunista hatalomátvétel, vagyonát fokozatosan államosították, így abból egy fillér sem jutott a rászoruló túlélőknek; 1955-től aztán az alap intézményes önállóságát is elvesztette. Rákosi Mátyás azonban nem akarta megszüntetni, mivel a külföldre hurcolt vagyonok visszaszerzésének garanciáját látta benne. 1978-ban megmaradt 25 ingatlanát az OZSHA végül ajándékozási szerződéssel, tehát ellenszolgáltatás nélkül adta át az államnak.

Röviden ez tehát a háború utáni magyar kárpótlás története: félmillió zsidó áldozat megmaradt vagyonáról és mintegy 200 ezer túlélő sorsáról van szó, akik a magyar államtól még annyi segítséget sem kaptak, hogy legalább újrakezdhessék az életüket, miközben a nem anyagi jellegű sérelmekért nyújtandó jóvátételről szó sem esett.

A cikk második felében Klacsmann Borbála azt veszi sorra, hogy milyen forrásokból kaptak jóvátételt a holokauszttúlélők a kommunista rezsim alatt és után. 

Az 1960-as években az NSZK egyszeri jóvátételt fizetett az álorvosi kísérletek magyar áldozatainak, 17 millió márka értékben. Ez volt az első olyan pénzösszeg, amelyhez olyan túlélők juthattak hozzá, akiknek egészségét tönkretették a nácik. 

1971-ben egy kormányközi megállapodásnak köszönhetően a Nácizmus Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezete elvileg 100 millió márkányi jóvátételt oszthatott volna szét egyéni kérelmezők között – a valóságban azonban nem kapta meg a teljes összeget, a pénzváltásért ugyanis a magyar állam képviselői feleltek, akik szándékosan nyomott árfolyammal dolgoztak, ily módon maguk is részesedtek a túlélőknek szánt kárpótlásból. A kérelmezők többsége ekkor 13000 forintnyi vagy annál kisebb összeget kapott (az 1970-es évek elején az átlagos jövedelem 1600–2000 forint volt).

1989-ben elvileg megnyílt az út a kárpótlási kérdések rendezéséhez, azonban a magyar kormány csupán 1997-ben állította fel a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítványt (MAZSÖK), amivel végre teljesítette a párizsi békeszerződésben épp ötven évvel korábban vállalt kötelességét.

Ugyan az örökös nélkül életüket vesztettek vagyona elvileg az államra szállna, azonban a gyilkos nem örökölheti áldozata javait. A békeszerződés szerint az üldözöttek vagyonát ezért az érintett közösségek és életben maradt tagjaik támogatására kellett fordítani.

Szó sem volt arról, hogy a holokauszt összes áldozatának megmaradt vagyonát a MAZSÖK-nek juttatták volna. Felállításakor ennek csupán apró töredékét, hét ingatlant, néhány muzeális tárgyat és 4 milliárd forintnyi összegben kárpótlási jegyet kapott, hogy abból a mindenkori nyugdíjak összegéhez igazítva életjáradékot biztosítson a holokauszttúlélőknek, és ápolja a zsidó kulturális örökséget.

1997-ben a túlélők számára fejenként 200.000 forintnyi induló összeget állapítottak meg, amelyet 20.111, munkaképességét elvesztett vagy 60. életévét betöltött túlélő kapott meg. Ekkor a havi életjáradék alapösszege nőknek 2278 forint/hó, míg férfiaknak 2860 forint/hó volt (ugyanebben az évben a havi nettó átlagjövedelem 40.000 forint körüli összeg volt). 

Az életjáradék összege a jogosult életkorától, nemétől függően évente emelkedett az átlagos nyugdíjemelés mértékével megegyezően. Ugyanakkor azt is fontos megjegyezni, hogy igen sok túlélő sosem jelentett be igényt jóvátételre, mivel nem szívesen fogadta volna el azt az államtól. Az elhalálozások miatt az életjáradék jogosultjainak száma pedig évről évre csökken.

A teljes cikk itt olvasható el.

(Címlapkép: Lynn Greyling/Pixabay)

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Kommentek