Vívás – zsidó passzió?

Magyarország a második világháború előtt rendezett nyári olimpiai játékokon összesen 81 dobogós érmet szerzett, ezek egyharmadát – huszonhetet – zsidó sportolók hozták haza. (Miközben felekezetük lakossági aránya akkoriban körülbelül öt százalék volt.) És a 27 „zsidó aranyból” 17 kardvívásból született! Kepecs Ferenc írása.

Mielőtt ezeknek a kiemelkedő eredményeknek a hátterét megvizsgálnánk, tekintsük át, kik is érték el őket. (Terjedelmi okokból csak a legnagyobbakkal és a legfontosabbakkal foglalkozhatunk.)

Már a kezdet is lehengerlő volt: az 1908-as londoni olimpián a Földes Dezső, Fuchs Jenő, Gerde Oszkár, Tóth Péter és Werkner Lajos összetételű magyar csapat kardvívásban első helyen végzett. (Tóth kivételével mindannyian zsidók voltak.) Fuchs Jenő pedig egyéniben is elvitte az aranyat. 1912-ben Stockholmban a négy zsidó sportoló ismét tagja volt a győztes kardcsapatnak, Fuchs pedig egyéni aranyérmesként újrázott.

Dr. Fuchs Jenő

1928-ban az amsterdami olimpián lépett pástra az egyik legismertebb magyar zsidó kardvívó, Petschauer Attila és csapatban rögtön aranyat is nyert. Ezt azután az 1932-ben Los Angelesben megismételte. Amsterdamban egyébként esélyes volt az egyéni aranyra is, ám ettől – némi versenybírói segédlettel – elütötték, így ezüstérmes lett.

Elek Ilona

1936-ban a náci Németország által rendezett berlini olimpián lett első egyéniben és csapatban is Kabos Endre kardvívó, aki egyébként már Los Angelesben is tagja volt az aranyérmes magyar gárdának. Nála is híresebb lett a berlini játékok hősnője, Elek Ilona tőrvívó, Magyarország első olimpiai bajnoknője, aki több nemzetközi bajnoki címet mondhatott magáénak, mint a női vívók közül bárki. Berlini aranya után nyert 1948-ban Londonban is, 1952-ben Helsinkiben pedig ezüstérmes lett. S bár pályafutásának túlnyomó része a második világháború utáni időszakra esik, mindenképpen meg kell említenünk a legeredményesebb magyar kardvívót, Kárpáti (Klein) Rudolfot. Ő 1948 és 1960 között négy olimpián összesen hat aranyérmet nyert, dicsőséget szerezve ezzel hazájának. Amely haza aztán nagy hálával és sok elismeréssel adózott teljesítményének. A korábbi évtizedek magyar zsidó vívóbajnokai azonban nem voltak ilyen szerencsések. Nézzük, mi lett osztályrészük eredményeik elérése után!

Kabos Endre a rádió műsorújság címlapján, a berlini olimpia előti héten

A legismertebb sors Petschauer Attilának jutott, akit a harmincas években a budapesti élet közismert alakjaként – ma úgy mondanánk celebjeként – tartottak számon. Volt újságíró, színész, csillogó humorú konferanszié. Aztán munkaszolgálatosként szovjet hadifogságban halt meg, de halálát azok a bántalmazások és megaláztatások okozták, melyeket – még fogságba esése előtt – magyar honfitársaitól szenvedett el.

Gerde Oszkárt, aki csapatban kétszer nyert olimpiai aranyat, a mauthauseni koncentrációs táborba deportálták és ott is ölték meg 1944-ben. Mauthausenben végezte Garay János is, aki 1928-ban az amsterdami olimpián a győztes magyar kardcsapat tagja volt. A négyszeres aranyérmes Kabos Endrét munkaszolgálatba hurcolták. Az a teherautó, melyen társaival együtt szállították, éppen akkor haladt át a Margit hídon, amikor az felrobbant. Kabos is a halottak között volt.

De nem volt zavartalanul boldog életük azoknak a zsidó sportnagyságoknak sem, akik nem élték meg a holokauszt időszakát – vagy akik túlélték azt. A két világháború közti éveket megfertőzte az egyre „hivatalosabbá” váló antiszemitizmus, amely minden érdemük ellenére ellenséges légkört teremtett körülöttük. Jellemző példa erre Elek Ilona esete, akit – bár csak félzsidó volt – az 1936-os berlini olimpia előtt kitiltottak a sportklubjából, s így veszélybe került az indulása. Végül egy másik klubban, sokkal rosszabb körülmények kellett felkészülnie, de Berlinből mégis hazahozta az aranyat.

Így aztán természetes módon vetődik fel a kérdés: mi hajtotta ezeket az embereket? Mi késztette őket arra, hogy dicsőséget szerezzenek hazájuknak, tudván-érezvén, hogy ezért nem csak elismerésben lesz részük? Miért választották zsidóként éppen a vívást, holott az sokáig kifejezetten dzsentri sportnak számított?

Petschauer Attila

Valószínűleg éppen ezért. Hiszen minden törekvésük arra irányult, hogy betagozódhassanak a magyar társadalomba, hogy megbecsültség dolgában is elérjék azt, amit gazdasági-vagyoni szempontból már elértek. Vagyis amit akkoriban úgy neveztek, hogy párbajképesség. A szó praktikus értelmében is, hiszen elvárás volt, hogy egy férfi – ha sérelem érte – akár fegyverrel is meg tudja védeni a becsületét – vagy azt, amit az időtájt a dzsentri réteg annak vélt. Tehát tudni kellett vívni.

A megbecsültség, a bizonyítás vágya arra ösztönözte a zsidókat, hogy megmutassák: hamisak a velük kapcsolatos antiszemita sztereotípiák. Hogy nem elpuhultak, nem „satnya testűek” és nem csak szellemi képességeik, de izmaik is vannak. És nem gyávák. Mindezt az élet azon területén akarták megmutatni, amely a sztereotípiák szerint távol áll tőlük - vagyis a sportban – s azon belül is éppen a vívásban, amely addig legfőbb ellenlábasuk, a jelentős részben antiszemita tisztikar erősségének számított.

S a legkiválóbb zsidó sportolókban nyilvánvalóan élt az a vágy is, hogy ne csak maguknak szerezzenek dicsőséget, hanem hazájuknak is. Hogy a világbajnokságokon és az olimpiákon az ő teljesítményük nyomán hangozzon fel a magyar himnusz. Hogy ily módon rokonszenvet keltsenek maguk és felekezetük iránt. Ami persze hiú remény maradt. Sok hivatalos és nem hivatalos megbecsülést kaptak, ám a társadalom zsidógyűlölő részét nem tudták meggyőzni. Ennek köreiben nem rokonszenvet, hanem éppen, hogy ellenérzést keltettek. Az antiszemiták ugyanis a hazánk számára megbecsülést hozó sportsikerekben is „a keresztény magyarok érvényesülését gátló, őket háttérbe szorító zsidó térfoglalás” jelét látták. Nem véletlen hát, hogy „fajvédő” szervezetek egyik sporttal kapcsolatos követelése éveken át éppen az volt, hogy az olimpiákra kiküldött magyar csapatokban ne lehessenek zsidók. Hány éremtől és mennyi dicsőségtől fosztották volna meg Magyarországot, ha követelésük meghallgatásra talál!