Silló Sándor: Tel-avivi bagatellek

Több mint hat éve élek Izraelben, de a régen itt élő barátaim szerint még mindig turista vagyok. Nem tudok vitatkozni velük, de magyarázatom sok van. A legfontosabb, hogy például ezt a várost, Tel-Avivot nem lehet megszokni.

Megszeretni sikerült, nagyon megszeretni sem volt nehéz, de itt nincs normális hétköznap, akkor sem, ha magamra csukom az ajtót.

Mert akkor éjfél előtt csöngetnek.

Egy fura kis figura áll az ajtóban két tálca tojással Héber-tudásomhoz képest iszonyú tempóban hadar. 60 darab, rendelte tőle valaki, de az nincs otthon. Ennyit értek. Nem kell?

Összeguberáljuk rá a pénzt a zsebeinkből. De a rekeszt kéri vissza, addig leül míg kipakoljuk.

Víz, kávé?
Persze!

Kevergeti a kávét és a faluról mesél, ahol a tyúkjai kapirgálnak. Végzek a tojás pakolással. Gyanús csend lett hirtelen. Kifordulok a hűtőszekrényből. Édesdeden aludt a fotelban. (Azóta telefon egyeztetünk darabszámot, időpontot. Szép nagy narancsszín sárgája van a tojásainak.)

A nappalok még cifrábbak.

Két napra “beugrok” a feleségem ingatlan bizniszébe. Lakásokat kell mutatnom a leendő vevőknek. Naiv európaiként tíz perccel hamarabb érkezek, de még húsz perccel a megbeszélt időpont után is egyedül ácsorgok az Allenbyn.

Illetve dehogy egyedül egy bikinis leánycsapat csoszog el mellettem, a város Nagykörútján, októberben… Jönnek a tengerpartról…

Szirénázó mentő jön, megáll a ház előtt. Ketten berohannak a boltba, a harmadig csik-csak összelegózza a gurulós hordágyat és épp indulna utánuk, mikor azok kijönnek a beteggel, egy harminc év körüli sráccal, akinek így szemre semmi baja sincs. Nevetgél a dokikkal, közben mind beszállnak a mentőbe és egy záróvonalon megfordulós figurával elporolnak.

Láttam egy buszra váró kisfiút a papájával, aki unalmában a kék autókat számolta egy statisztikus alaposságával.

Számolni kezdem, hány olyan biciklist látok, akinek hangszer van a hátán. Háromig jutok félóra alatt: gitár, szaxofon, hegedű furcsa kvartett lehet. A dobos nyilván taxizik. Ahogy a kuncsaftom is. 

Nehezen vette fel a telefont, de negyven perc késés után sem bocsánatkéréssel kezdi: – Mit képzelsz? Ez Tel-Aviv! Itt nem lehet közlekedni. Ülök a taxiban, a dugóban, mindjárt ott leszek. – A múltkor már jártam így. Akkor háromnegyed óra után eluntam és átsétáltam a kedvenc jemeni kifőzdémbe egy levesre.

Az éppen belekanalaztam volna a magyaros bablevesre emlékeztető csodába, mikor megszólalt a telefonom: – Hol vagy? – (Egy órával voltunk a megbeszélt randi után.) – Tíz perc és ott vagyok – válaszoltam és ebbe nem számítottam bele, hogy belefetyelem gyorsan a levest. – Nekem erre nincs időm! – vágta a fejemhez, és rám tette a telefont. Hálisten.

Fehér kenyérrel kitunkoltam, volt időm bőven. Aztán az Egy-Órát-Késő-Ember, mikor egy hét múlva mégis megnézte a lakást, csak annyit mondott: - Minden tetszik: a fekvése, a környéke, a ház, a lakás elrendezése, állapota, mérete, minden. Csak az ára nem. – Azóta se láttuk.

Most rutinosan nem hagyom itt az őrhelyet, egy órányi szobrozás után se. Ezalatt öt babakocsis mama és/vagy papa jött ki és három ment vissza. Két koldus lejmolt le, és egy filippínó idősgondozó kérdezte meg hány óra. Aztán mikor megtudta, versenytempóban tolta haza a tolószékben a bácsit.

Ötször hívtam újra a vevőt, de ki volt kapcsolva.

Egyszer sem kaptam dührohamot vagy infarktust. Ezek nem tel-avivi dolgok. Gyártottam tovább a statisztikát. Egy szerelő és hat pizzafutár járt a házban. Gondoltam rendelek egyet én is és megeszem a buszmegálló padján. Errefelé ez sem szokás, de senki nem akadna ki rajta. Mert az sem szokás: kiakadni. Én se teszem, inkább az ügyfél feleségét hívom. Ő is csak annyit tud róla, hogy taxiba szállt és utána elnyelte a tel-avivi hipertér-görbület.

Elunom. Sosem szerettem a reménytelen randikat.

Átsétálok a jemeni kajáldába, de közben a telefonon a kezem, mint a cowboynak a colton. Van egy fél szabad asztal. Arra itt le kell csapni. A két koma már éppen fizet a másik felén. Cicotot kérek. 

Négy golflabdányi húsgombóc, rizzsel.

A pincér-szakács-tulajdonosnő és a lánya nem csak külsőre hasonlítanak, hanem abban is, hogy gyorsvonat tempóban közlekednek az utcácskára rakott asztalok között és szociológiailag pontosan irányzott mondatokkal hárítják a friss rendeléseket: Várjá’má’!!! Türelmedet kérem. (Ha lenne a héberben olyan, még néha magázódnának is.) Moment please! Türelem!

A következő körben futtában felveszik a rendelést és aztán egy-kettő megérkezik a kaja.

Két gombóc árválkodik a tányéromon.

Látja, hogy elsavanyodik a képem: – Egyed! Ennyi van. Mire ezzel végzel kisülnek a következők. – És ha pont akkor csörren meg a telefon, mint a múltkor? Ha másfél óra késéssel befut a vevőm?

Nem futott be.

Az élet nem szállított csattanót a sztorihoz. A Másfél-Órát-Késő-Embert azóta se láttuk. Poén helyett kaptam egy plusz gombócot ajándékba, és a főnökasszony is megállt egy mosolyra.