Kácsor Zsolt: Doktor Moll és a rizskoch etikája

Bezsidulása kezdetén Doktor Moll nem gondolta, hogy a zsidóság mindennapi megélésében milyen fontos szerepet fognak betölteni a szájában az ízek, ezzel a ténnyel az elmúlt két évben szembesült, mióta a különböző ünnepeket különböző ételekhez társítja,

újabban tehát főzés közben rendszeresen azon veszi észre magát, hogy egy-egy hozzávaló esetében megvizsgálja, hogy az vajon kóser-e, s ha kétsége támad, akkor szigorít, így járt a múltkor egy nagy adag, rizskoch-nak szánt rizzsel, amelyben talált egy parányi feketeséget, amiről nem tudta eldönteni, hogy élő rovar volt-e valaha, s akár az volt, akár nem, teljesen elment az étvágya, pedig az aprányi feketeség eltávolítása után a rizsnek nem volt semmi baja, doktor Moll beáztatta, s nem talált benne semmi oda nem valót, ám mégsem állt neki a rizskoch-nak, pedig nagyon megkívánta, 

sőt,

olyannyira ráéhezett, hogy másra sem tudott gondolni, egész nap egy nagy tepsi rizskoch-ot látott maga előtt, lágyan rezgő, sárgás, vanília illatú téglatesteket vizionált a tetejükön porcukorral és baracklekvárral, de ahogy ült a konyhában, és a vízbe áztatott, amúgy tökéletesen megfelelőnek tűnő rizst bámulta, s miközben lassan elmúlt belőle a mardosó édességvágy, arra gondolt, hogy milyen egyszerű volna az emberi közösségeket is hasonlóképpen megítélni, mármint ugyanolyan egyszerűséggel, mint a rizst, hogy tehát volna egy gyors és megbízható módszer, amellyel látványosan

elválna

a fehér a feketétől, a jó a rossztól, a nem megfelelő a megfelelőtől, ám ilyen módszer hiányában az emberi közösségek szinte kiismerhetetlenek, elvégre az ember eredendően hazug lény, a túlélés érdekében alakoskodásra kényszerül, ennélfogva csak kivételes helyzetekben őszinte, például kínzás hatására, s milyen érdekes, hogy ezzel szemben az emberi hordák viszont a legőszintébbek, a megvadult tömegek nem hazudnak, nem képesek az alakoskodásra, pedig egyes emberekből állnak, ennek dacára a tömegek úgy viselkednek, mint az erdőtűz, amely saját magát emészti föl, s addig dühöng, míg az őt éltető fák minden egyes példánya elpusztul, milyen különös ez a 

halálos, önpusztító őszinteség,

mintha a horda meg volna győződve róla, hogy mindig tudja, hogy mi az igazság, ezen tűnődött doktor Moll, s amikor fölrezzent, már kissé besötétedett, ő meg éhesen ült a konyhában egy tál vízbe áztatott rizzsel, s az jutott az eszébe, hogy ő milyen szerencsés ember, nahát, nahát, gondolta, mennyire jó, hogy nem fogtam hozzá ehhez a rizskoch-hoz, mert ahogy magamat ismerem, ha a rizs még rendben is lett volna, hát a tojásban biztosan találok valami hibát, úgy értem, kóserságilag, erre jutott doktor Moll, aki a bezsidulása óta igyekszik elválasztani a fehéret a feketétől, a jót a rossztól, a nem megfelelőt a megfelelőtől, s vannak olyan pillanatok, amikor a reá boruló sötétség ellenére világosan tudja, hogy az őszinteség, táplálja is bármily mélyről a lélek, nem egyenlő az igazsággal.

Címlapkép: mindmegette.hu