Bemutatjuk a rabbijainkat: Radnóti Zoltán

A rabbijainkat bemutató sorozatunkban ezúttal Radnóti Zoltán főrabbit, a MAZSIHISZ rabbitestületének elnökét, az újbudai Bét Sálom Zsinagóga népszerű, ismert rabbiját kérdeztük életéről, pályájáról, és a zsidóságról.

radnoti_int_1.jpg
Fotó: Radnóti Zoltán Facebook oldala

Istentiszteleteken többször elmondta már, hogy vegyes családban született, amelyben különösebben nem tartották a vallást. Mikor és milyen körülmények között került szoros, mély, intenzív kapcsolatba a zsidósággal?

Mindig tudtam, hogy zsidó vagyok. Úgy nőttem föl, hogy ez soha nem volt kérdés számomra. Velünk lakott az anyai nagymamám, Gärtner Margitnak hívták, Holokauszt-túlélő volt, 1981-ben halt meg, akkor voltam tíz éves. Az ő nevét Mirjám lányom viszi tovább. A nagypapámat, Biener Zoltánt nem ismerhettem, sőt, a saját lánya sem ismerhette, mert megölték a Holokausztban, egyébként az ő emlékére kaptam a Zoltán nevet. A hetedik kerületben, a Marek József utcában laktunk, nem messze a Bethlen téri zsinagógától, de odahaza nem őriztük a hagyományt. Ezt úgy kell elképzelni, hogy nem voltam körülmetélve, és nem volt bár-micvóm sem. Az újlipótvárosi Berzsenyi Dániel Gimnáziumba jártam matematika tagozatra, azaz Magyarországon az aktív rabbik között sokáig én voltam az egyetlen, aki nem zsidó gimnáziumban érettségizett. Gimnazista voltam már, amikor tevőleges lépéseket tettem a zsidóság felé: az egyik lépés az volt, amikor az iskolában héberül kezdtem tanulni a Szochnut szervezésében, egy másik, fontos lépés pedig akkor történt, amikor a barátaimmal gimnazistaként elmentem egy jom kipurra a Dohány utcai zsinagógába. Akkoriban Schőner Alfréd, az OR-ZSE jelenlegi rektora volt az ottani rabbi, és annyira megfogott a főrabbi úr prédikációja, hogy annak hatására azonnal megvettem a Halljad Izrael – A zsidó vallás alapjai című könyvet, abból tanultam. Ez volt akkoriban az egyetlen valamirevaló hazai kiadvány a zsidóságról. Volt egy Dávid-csillagos nyakláncom is – középiskolás koromban nagyon büszkén hordtam, hiszen zsidónak tartottam magamat – de az identitásom akkor erősödött meg igazán, amikor 1990 telén, az Öböl-háború folyamán önkéntesként kimentem az izraeli hadseregbe egy hónapra. Az az egy hónap annyira csodás és nagyszerű élmény volt, hogy eldöntöttem: vissza fogok menni Izraelbe több hónapra. Mielőtt valaki félreértené az önkéntességemet: nem egy Rambóként rohangáltam az izraeli hadseregben, hanem a konyhán dolgoztam. Miután hazajöttem, megcsináltattam a körülmetélést, majd 1991 nyarán visszamentem Izraelbe, ahol a Jeruzsálemi Héber Egyetemen, majd egy jesivában, a Bnei Brákban tanultam. Ennek köszönhettem a modern héberből letett felsőfokú nyelvvizsgámat, ami a kilencvenes évek elején még nem sokaknak volt nálunk Magyarországon. Egy évet töltöttem Izraelben, de édesapám beteg lett, ezért hazajöttem, és a pesti rabbiképzőben tanultam tovább. Ebből úgy tűnik, mintha egyenes út vezetett volna a rabbiság felé, de volt az életemben, hogy úgy mondjam, egy csomó random faktor. Mondanám, hogy „véletlenül” történtek ezek az események: „véletlenül” éppen ott voltam, amikor a barátaim a gimnáziumból jom kippurra mentek a Dohányba, „véletlenül” odafigyeltem arra, amit Schőner rabbi úr mondott, s „véletlenül” nagyon megfogott a mondanivalója, „véletlenül” ott voltam, amikor a zsinagógában megtudtam, hogy ki lehet menni önkéntesnek Izraelbe. De hiszek abban, hogy bizonyos dolgokban nincsenek véletlenek, mindennek így kellett lennie.

Hogyan kezdődött a pályafutása rabbiként?

Az áldott emlékű Raj Tamás főrabbi a rabbiképzőben egyszer megkérdezte, hogy segítenék-e neki a Nagyfuvaros utcai zsinagógában Tórát olvasni, s tanítanék-e a Talmud Tórájában, amely a legjobb és legnépszerűbb volt annak idején, rendszeresen járt oda hatvan-hetven gyerek. Emiatt rabbiképzős koromban előfordult, hogy szombatonként három helyen olvastam a Tórát: kezdtem reggel nyolckor a Nagyfuvaros utcában, nyolc óra negyvenötre mentem át a rabbiképzőbe, majd a Hunyadi téri zsinagógában kilenckor segítettem az áldott emlékű Domán István főrabbinak. Egyébként nagyon jó csapat jött össze a rabbiképzőben: együtt tanultam Verő Tomival, Radányi Zolival, Simon Tamással, Fináli Gáborral, Kepecs Andrissal, Kozma Györggyel, Kővári Tiborral, Röhrig Gézával, Róna Aserral, és Rónai Istvánnal, s jöttek-mentek még más diákok is. Amikor Raj Tamás a Lauder iskola vallási igazgatója lett, három embert kerestek meg a megüresedett posztja betöltésére: Újpestről Deutsch Lászlót, Debrecenből Markovics Zsoltot és engem. A Nagyfuvaros utcában Deutsch Lászlót választották, engem viszont fölkértek az ő helyére Újpestre. Így lettem negyedéves rabbiképzős koromban újpesti rabbi, ami izgalmas munkának bizonyult, hiszen az újpesti körzetbe tartozik az idősek otthona és a szociális szakfoglalkoztató. Az ott eltöltött, majdnem másfél év alatt sokat tanultam, ráadásul együtt dolgozhattam két olyan nagyszerű emberrel, mint Hammerman Géza bácsival, az ottani kántorral, valamint az újpesti körzet örökös elnökével, az áldott emlékű Rappaport Zoltánnal. Mindkettejüknek nagyon sokat köszönhetek. Időközben Deutsch László és a Nagyfuvaros utcai közösség útjai elváltak, s ötödéves koromban a helyére engem kértek föl rabbinak. Huszonöt éves lehettem, emiatt kissé megdöbbentő volt, amikor a Nagyfuvaros utcai zsinagógába járó, idősebb bácsik főtisztelendő úrnak hívtak. A rabbiképző vezetését akkoriban vette át Schőner főrabbi úr, akinek az volt az elgondolása, hogy a növendékeknek hasznos lesz némi időt a fővároson kívül eltölteniük, így leküldött minket vidékre. Ennek köszönhető a fél éves miskolci kiküldetésem. A városnak megvolt a maga varázsa, és bonyolult egyszerűsége, sokat tanultam ott, s több miskolci barátommal azóta is jóban vagyok. Miután visszajöttem onnan, 1999-ben fölavattak rabbinak, majd a Nagyfuvaros utcai zsinagógába kerültem, ott dolgoztam 2004 tavaszáig. Nagyon szerettem ott dolgozni, mintegy nyolc évet töltöttem ott.

Ha annyira szerette, miért jött el onnan?

Egyszerű oka volt: az elnökkel másképp képzeltük el a zsinagóga jövőjét. Én sokkal pezsgőbb életet képzeltem el, de rá kellett jönnöm, hogy a Nagyfuvaros utcai körzetnek megvannak a maga határai, amiken kívül nem tud tovább fejlődni. Úgy láttam, hogy az én célcsoportom nem fog a nyolcadik kerületbe menni imádkozni, ünnepeket és esküvőt tartani. Elég erről annyi, hogy 2004-ben fölmondtam, aminek az volt az egyik hozadéka, hogy volt időm hírleveleket írni, s mára elmondhatom, hogy ezt már tizenhárom éve csinálom folyamatosan. Az akkori MAZSIHISZ-BZSH ügyvezető igazgató, Zoltai Gusztáv, ismerve engem, megértőnek bizonyult, hiszen – habár nem volt saját körzetem – kaptam a fizetésemet, és a felszabadult időmet arra is fölhasználtam, hogy tapasztalatszerzés céljából elmentem az összes zsinagógába. Kíváncsi voltam rá, hogy a különböző helyeken hogyan imádkoznak, s hogyan tartják az ünnepeket.

Hogyan került az újbudai Károli Gáspár téri, Bét Sálom zsinagógába?

Furcsa ezt kimondani, de én magam választottam ezt a helyet: megkerestem az ottaniakat, hogy nagyon szívesen lennék ott rabbi, mert közép- és délbudai, illetve a Buda környéki városrészekben egy zsinagóga számára nagy potenciált látok. Budán Verő Tamás volt a rabbi a Frankelben, és Raj Tamás dolgozott a saját közösségében a Lauderben, én pedig úgy láttam: nincs kellőképpen kihasználva, hogy egy fejleszthető budai zsinagógához tartozhat Érd, Diósd, Törökbálint, Budafok, Budaörs is. Ez óriási terület, és akkoriban nem volt rabbija. Erre jó példa, hogy amikor Schőner rektor úr még rabbiként dolgozott, akkor egyszerre volt újpesti és budai rabbi. Amikor odakerültem, a Bét Sálom nagyon kicsi volt, sőt, jogilag nem is volt önálló körzet, hiszen a Frankel alá tartozott fiók-hitközségként. Úgyhogy papíron nekem egy ideig Verő Tamás barátom volt a főnököm, meg az ottani elnök, Tordai Péter. De hamarosan megszűnt ez a függőség, mert kiváltunk a Frankelből, és önállóvá lettünk. Korábban volt itt egy nagyon kedves elnök, az áldott emlékű Szepesi Hugó, aki rabbi nélkül vitte a hátán az egész zsinagógát a legmostohább körülmények között. A körzet elnöke ekkor Halmos Gábor volt. Javarészt idős emberek jártak oda, a minjent hétről-hétre nagy nehézségek árán kellett összekapargatni. Eleinte a kidus az volt, hogy egy kicsiny helyiségben összeültünk tízen, kiraktunk középre egy kis kekszet, volt mellé néhány poharunk, s egy-két korty pálinkát töltöttünk bele. Ennyi volt a kidus. Ennek dacára őszinte és spontán vallásosság nyilvánult meg ebben a kis közösségben. Csodálatos élmény volt ez az őszinteség és puritánság.

Ehhez képest hatalmas fejlődés történt: a szombatfogadásokon rendszeresen összejön nyolcvan-száz ember, és sok kisgyerek.

Ez igaz, most már profi zsinagógaként működünk komoly költségvetéssel, ami egyúttal azzal járt, hogy tagadhatatlanul elveszett az a bensőséges, spontán hangulat, amit az imént említettem. Ez nem mindenkinek tetszett, de tudtam, hogy ha fejlődni akarunk, akkor a fejlődésnek ez az ára. Tudatosan építettem magát a brandet: azt akartam, hogy legyen egy neve, s ugyanolyan könnyen beazonosítható legyen, mint például a Bethlen téri, a Hunyadi téri vagy a Dózsa György úti zsinagóga; ám ne egy hős magyar emberről legyen elnevezve. Az említett, 2004 óta írott hírlevelemben hirdettem meg egy névpályázatot, így lett a neve Bét Sálom, vagyis a Béke Háza, annak ellenére, hogy sokak szemében én magam nem vagyok egy békés alkat, mármint abban az értelemben, hogy ha úgy adódik, kemény konfliktusokat vállalok a meggyőződésemért.

Jó, hogy ezt szóba hozza, rá is akartam kérdezni, hiszen olyan embernek ismertem meg, aki akkor is kiáll a véleménye mellett, ha ez másokkal súlyos vitákat eredményez. Ez a magatartás a hivatásából fakad, azaz ön szerint ilyennek kell lennie egy igazi rabbinak? Vagy éppen ellenkezőleg: ez inkább alkati jellemző?

Ez az alkatomból fakad. Nem csak gondolom, hogy mit kellene tenni, hanem meg is mondom, sőt, meg is teszem. Emiatt egyszer elneveztek Tesco-rabbinak, ugyanis hónapokon keresztül, ha a zsinagógának nem volt éppen étele vagy itala kidusra, beültem a kocsiba, elmentem a bevásárlóközpontba és hoztam vizet, gyümölcsöt, mindent, ami kellett. Ezután azzal bíráltak, hogy ez a viselkedés nem méltó egy rabbihoz, mire azt mondtam, hogy nem érdekel, ha nincs semmi kidusra, akkor hozni kell és kész, s ha más nem hozza, akkor majd én hozom. A rabbiság ugyanis szolgálat. Mózesnek az volt az egyik neve, hogy eved Hásem, vagyis Isten szolgája. A rabbinikus vélemény szerint minden zsidó „eved Hásem”, ebből számomra az következik, hogy a rabbinak lenni nem más, mint Isten szolgáit mindenhol segíteni. Jelen pillanatban a Bét Sálomnak egyetlen hitéleti alkalmazottja van, és az én vagyok. De nem pénzért írom a blogomat, a hírleveleimet, és nem extra fizetésért kezdtem el a hétköznap reggeli minjeneket szervezni. Ezért nem jár külön pénz, ez maga a szolgálat.

radnoti_int_2.jpg
Fotó: Nagy Ákos

A Bét Salom zsinagógába nagyon sok fiatal jár imádkozni. Egy rabbinak milyen jellemzőkkel kell számolnia egy ilyen alacsony átlagéletkorú közösségben?

Nagyon jó, hogy nálunk sok a fiatal, csakhogy a fiatalok nem olyan kiszámíthatók, mint az idősebbek. Az öregebbek rendszeresen jönnek, lehet rájuk számítani, míg a fiatalok elfoglaltabbak, dolgoznak, kisgyerekre vigyáznak és így tovább. Viccesen azt szoktam mondani, hogy a közösségünk legnagyobb ellenfelei a csecsemők, mert az a család, ahol születik egy pici, egy időre teljesen eltűnik a zsinagógából. Ilyenkor az a kérdés, hogy ha a gyerek nagyobb lesz, s a szülőknek több idejük marad, akkor visszaszoknak-e hozzánk. A másik érdekesség egy fiatal közösség életében, hogy a zsinagógában természetes módon szoktak szerelmek szövődni, aminek nagyon lehet örülni. Csakhogy ha a lányok-fiúk valami miatt szakítanak, akkor valamelyiküket szinte biztosan elveszítjük. Hiszen az egykori szerelmesek esetleg már nem akarnak egy légtérben tartózkodni a szakítás után. Történt nálunk ilyesmi nem is egyszer.

Ha már a fiatalok szóba kerültek: főrabbi úr évek óta vezet betérési tanfolyamokat. Mit tapasztal, hogy az emberek általában miért akarnak betérni a zsidóságba?

Erről külön nagyinterjút lehetne csinálni. Kezdjük ott, hogy ki az az ember, aki a zsidósággal járó, sokszor nehezen megtartható külön feladatokat vesz magára? Ki az, aki vállalja, hogy megtartja a szombatot és emiatt lemond egy sor élvezetes dologról? Ha fiúról van szó, akkor miért vállalja, hogy felnőtt korában metéljék körül? Ezekre a kérdésekre rövid válaszom van: én abban hiszek, hogy az akar betérni, akinek Mózes idején ott volt a lelke a Szináj-hegy lábánál. A betéréshez komoly lelki alázat kell. Ezért szoktam azt mondani a betérni szándékozóknak, hogy „drága hölgyem/uram, ha maga zsidó akar lenni, akkor legyen jó zsidó, mert rossz zsidóból van elég”. Szívesen foglalkozom a tanulókkal, szívesen tanítom őket, de ahogy mindenkit, engem is meg lehet vezetni. Előfordult, hogy egy évig tanult nálam egy ember, rendesen be is tért, majd betérés után soha többé nem láttam. Nem értettem, hogy akkor minek csinálta végig a betéréssel járó egy évet.

Mit gondol azokról a zsidó családban született zsidókról, akik nem nézik jó szemmel a betérést, sőt, úgy tekintik ezt a folyamatot, mint a zsidóság – idézem – „felhígulását”?

Hallottam én is ilyet. De az a zsidó, aki ilyet mond, az rasszista. A zsidóság nem egy faj, ezért nem is értem, hogy mit gondol, aki „felhígulásról” beszél. Talán azt gondolja, hogy az emberek között kitenyészthető egy nemesebb és magasabbrendűbb fajta? Azt gondolja talán, hogy van emberebb ember? Azt kell látni, hogy a zsidóság egy vallás, a Jóistenhez kötődik, és micvákat ír elő. Nem lehet „felhígulásnak” nevezni, hogy vallásilag, érzelmileg, etikailag, tudásban fölkészült emberek lépnek be a zsidó közösségbe. A betérők között nem kevesen vannak olyanok, akik sokkal többet tudnak a zsidóságról, mint azok, akik – egyébként akaratukon kívül – zsidónak születtek. A nemrég elhunyt, drága édesanyámnak, aki mindkét ágon zsidóktól származott, gőze nem volt arról, hogy mi a különbség szukkot és a sávuót között. Annyit tudott, hogy van a hosszú nap, meg a sábesz. Ezzel szemben vannak olyan betérők, akik oda-vissza ismerik a Tórát, rendesen tartják a sábeszt, és úgy bólogatnak imádkozás közben, mint a legnagyobb rabbik. Aki kicsit is ismeri a zsidóság történetét, az nem beszélhet „felhígulásról”, hiszen ha a történelemben nem lettek volna betérők, ma talán nem is lennének zsidók. Volt olyan időszak, amikor az egész világon kétszázezer zsidó élt, és Jeruzsálemben pedig egy zsidó sem lakott. Volt olyan időszak is, amikor a világon ugyanannyi zsidó élt, mint amennyi kínai: kétmillió. A második szentély idején, a Római Birodalom kezdetekor a világ összlakosságának másfél százaléka volt zsidó, vagyis körülbelül négy és fél millió. A babiloni száműzetés idején ez a szám esett le majdnem nullára. Vagy nézzük meg Ábrahámot: az ő idejében mindenki betérő volt.

Milyen lehetőségek állnak egy olyan ember előtt, aki a zsidó közösséghez szeretne tartozni, és fel akarja venni a zsidó vallást?

Többfajta út létezik. A zsidó szélsőjobb azt mondja, hogy a zsidóság egy faj, amelybe betérés nincs, csak beleszületés. Én is ismerek olyan rabbit, aki elutasítja a betérést azzal az indokkal, hogy hogyan jön ő ahhoz, hogy Isten népébe betereljen embereket. A zsidó szélsőbal viszont azt mondja, hogy legyen pár nap az egész folyamat, körülmetélés, mikve, és kész. Egy nap alatt betérítenek kétszáz zsidót. Ők úgy érvelnek, hogy ha abból a kétszázból csak két jó zsidó lesz, akkor már megérte, hiszen két jó zsidóval többen vagyunk, a másik százkilencvennyolc pedig mehet isten hírével, sosem találkozunk többet velük. Ennek az a veszélye, hogy az olyan rabbit, aki egy nap betérít kétszáz embert, azt nem lehet komolyan venni, sőt, azokat sem, akiket betérített. Ezzel szemben létezik a mi utunk, a neológia, a modern vallásosság útja, amely elindítja a zsidóság felé a betérni szándékozót, tanítja, foglalkozik vele, megismerteti a zsidósággal, és ha a rabbi úgy látja, hogy a jelölt készen áll, akkor betérhet. Ez legalább egy éves tanulási folyamat.

Azon kívül, hogy pénteken és szombaton a zsinagógában szolgál, mit tart egy rabbi legfontosabb feladatának?

A közösségszervezést, a tanítást, a publikációt. Egyben tartani a közösséget, programot szervezni, a programokat felügyelni, a zsidó konyhát működtetni, és tanítani. A tanítás az egyik legfontosabb tényező, mert a mai Magyarországon nem Vona Gábor vagy az antiszemita társaság a zsidóság legnagyobb ellensége, hanem saját maga és a tudatlansága. Sok zsidó azt sem tudja, hogy mi a zsidóság. El kell érni, hogy a magyar zsidóság képzett és önellátó legyen, éppen úgy, mint az Egyesült Államokban. Egy zsidó közösségnek el kellene tudnia tartania a zsinagógáját. Nem csak a rabbiját, hanem a zsinagógáját, és ennek a hozzáállásnak a kialakításában egy rabbinak óriási a felelőssége. Gondoljunk csak Noéra és Ábrahámra! Mi volt köztük a különbség? Az, hogy Noé Istennel járt, Ábrahám pedig Isten előtt. Noé nem vitatkozott, hanem végrehajtotta a parancsokat zokszó nélkül, Ábrahám azonban vitába szállt az Istennel az ember érdekében. Azaz mit csinált Ábrahám? Megoldásokat keresett a problémára. Egy rabbinak is az a dolga, hogy a közösség érdekében minden helyzetben megtalálja a legjobb megoldásokat, s ebben személyesen neki kell elől járnia lelkesedéssel, de alázattal.

Kácsor Zsolt