Sófárok: egyszerűség és művészet

A sófárok, a zsidó vallás fontos kegytárgyai és jelképei Elul havában kerülnek elő, a teljes hónap folyamán fújják őket a reggeli istentiszteleteken. Ahogy a 27. zsoltárt is ilyenkor kezdjük el énekelni az Örökkévalónak, aki a szövege szerint a mi fényünk és megmentőnk. Egyik sorának első szava, lulé, nagyjából úgy fordítható, hogy amennyiben nem, visszafelé olvasva Elul. És mi ilyenkor, Elulban visszafelé olvassuk az életünket, a mögöttünk hagyott időt.

A Magyar Zsidó Múzeum sófárgyűjteményében jól látható a sófárokhoz kapcsolódó feszültség. A sófár hangja nyers és éles, nem kifinomult hangszer. Sivító, szirénázó hangja azért hatol el a fülünkbe, hogy felébresszen minket a mindennapok rutinjából, rutinjaiból. Hogy nézzünk vissza, nézzünk magunkra, a reflektálás pontosan ezt jelenti, szinte szó szerint. A sófár ránk szól tulajdonképpen, ránk kiabál és szembesít. Az, hogy nyers, része a hatásának. Így működik.

Ugyanez a helyzet a sófár kinézetével. Sok példány, amelyet a gyűjteményben láthatnak, egyszerű, díszítetlen, funkcionális és ez is kifejezi azt, ami a sófárfújás lényege, a „művészet” hiánya maga is kifejező. Másfelől vannak gondosan megmunkált és díszített sófárok, amelyek a vallási parancsolat eszközének meg szeretnék adni megérdemelt tekintélyét. A vallási parancsok szép és gondos kivitelezése maga is elvárása a zsidó vallásnak, a művészet a vallási áhítat szolgálólánya, ha néha ki is szabadul ebből a ketrecéből, ebből az ihlető fogságból és érezhetően öncélú lesz.

A Magyar Zsidó Múzeum gyűjteményében számos régi sófár található. A teljesen egyszerű, naturális darabok mellett léteznek feliratos és megfaragott darabok is annak emlékeként, hogy az Isten dicsőítésére használt tárgyakat a lehető legelmélyültebb, vallásos tisztelettel övezett munkavégzés során alakították ki.

Ámos Imre munkája

Az egyik sófár az első világháború harctereiről került vissza hozzánk, onnan, ahol voltak ijesztőbb és nyersebb hangok az övénél. Úgy tűnik, ott is jelentett némi vigaszt valakinek, a fronton, hogy a király a mezőkön jár már. Ott is lehetett ebben hinni, nagy némely zsidók hűsége az Örökkévalóhoz.

Ugyanakkor a sófár a leendő megváltás hirdetője is, a Tóraadást is jelezte a hangja, Elul hava pedig végső soron ennek a megváltásnak a személyes esélyét jelenti. A hangnak egyszerre kell zavarónak és ígéretesnek lennie. Ámos Imre metszetén a diadalmas sófárfúvás pillanata látható, a megtört, fájdalmas és bizonytalan hang helyett a hosszan kitartott és erős, ennek a neve, tekiá áll a metszeten látható könyvben, amelyből a sófárt megfújó figura „dolgozik”. Keze az égbe emelkedik, amikor a közösség képviseletében ébreszti az embert kereső Istent, úgy érzi, van reménye az emberiségnek a megbocsátásra, ez a hosszú, elnyújtott hang, a nagy tekiá zárja le az Engesztelés napjának ünnepi szertartását is, ezzel búcsúznak a félelmetes napok, az a tíz nap, amely az új év és az Engesztelés napja között eltelt, de az a negyven is, amely Elul első napján vette kezdetét.

Ez a sófárhang hirdeti, hogy újra megmenekült a világ. Hogy újra lesz egy évünk valami jobbat kihozni belőle.