Közeledik a hetek ünnepe, héber szóval a Sávuot, a kinyilatkoztatás napja. Mint minden más ünnepre, erre is előkészít bennünket a vallásunk. Az ünnep idén június 11-én, kedden este 8 óra 22 perckor köszönt be és június 13. (csütörtök) este 9 óra 44 percig tart.
A Sávuot naptári időpontját, a többi ünneptől eltérően, nem állapítja meg a Tóra, csak azzal, hogy a pészáh utáni 50. napra kell esnie.
Sávuot ünnepéhez szinte semmilyen különös vallási szertartás sem kötődik, csupán két – általánosan elterjedt – népszokást említhetünk meg, amelyek az ünnep sajátos hangulatát alakítják. Otthonainkat és templomainkat sok szép virággal, friss lombbal díszítjük és tejes ételeket (túrós süteményeket) fogyasztunk. Ezzel azt jelezzük: a Tóra számunkra ma is friss, éltető ereje – akárcsak a tej a kisgyermeket – táplálja Izrael népét.
Közelít az év legemelkedettebb napja, készüljünk fel szívünkben az alázatra és a felemelkedésre, erre a megrázó kettős tapasztalatra: Isten ijesztő, magasztos közelségére, a Tóraadás ünnepére.
Vándorló arámi volt az apám, mondjuk a betakarítás idején, akkor, amikor otthon vagyunk és biztonságban, amikor mindenünk megvan. Épp ilyenkor kell visszaemlékeznünk arra, hogy idegenek voltunk egy idegen földön. Isten népe máshol nincs végleg otthon, csak az Eljövendőben, a Messiási Ígéretben.
A megszabadulás az elköteleződésig ötven nap telik el, amelyet egyesével számolunk. A Fáraó rabságából az Isten szolgálatáig érő idő ez. A szabadság annak az esélye, hogy eldönthessük, hová, kihez tartozunk, hogy megtalálhassuk azt, ami igazán fontos nekünk.
A zsidók úgy döntöttek ott, ahol a világ minden hangja elnémul, a pusztában, a lélek csendjében, hogy Istent választják a világ királyai helyett, felveszik „az Ég királyságának igáját”. Úgy döntöttek, hogy betartják a Tóra parancsolatait, amely minden percüket meghatározza, ami azt jelenti, hogy életük egyetlen örömteli istentisztelet lesz. A vallás fogalma ismeretlen ugyanis a Biblia számára. Nincs az életnek vallási és nem vallási szférája: minden cselekedetünkkel Isten előtt állunk, mindig őt ünnepeljük. Ezért hálózza be a zsidók egész életét a 613 parancsolat, amelyet a Szináj hegyén kaptunk Sávuotkor, a hetek ünnepén, amikor a legközelebb voltunk Istenhez, a Magasságban.
A Sávuot az otthonlét ünnepe, mert mezőgazdasági ünnep, mint minden zarándokünnepünk, a betakarításé, az anyagi biztonságé: a „minden megvan” örömünnepe, a hazaérkezése. Egy nomád sivatagi nép letelepedéséé.
A terményből áldozatot mutattak be őseink Istennek, akinek köszönhették.
Isten azonban, a Seregek Ura, végső soron nem az otthonos termékenység, világbeli otthonlét Istene, hanem a pusztai vándorlásé, első híve, Ábrahám akkor talált rá, amikor elhagyta szülei házát, addigi életét. Népe akkor talált rá, amikor elhagyta Egyiptomot. A Tóra a nomád állattartókat, vándorló pásztorokat szereti, nem a letelepedett földműveseket: a legeltető Ábel áldozatát fogadja el a megtelepült, földműves Káiné helyett már a kezdet kezdetén. Isten követői, ahogy Martin Buber mondja, a hit nomádjai.
És mégis Sávuot a betakarítás és a Tóraadás ünnepe egyszerre.
A pusztában kaptuk a Tórát, de a betakarításkor ünnepeljük Isten közelségét. A hit azonban kiragad bennünket a megelégedés önteltségéből. Aki áldoz a termésből, azt mondja: vándorló arámi volt az apám, aki lement Egyiptomba és jövevény volt ott kevesedmagával. Amikor elérünk a legmagasabbra, emlékeztetnünk kell magunkat, honnan érkeztünk. Isten közelébe érve alázatot kell tanulnunk, hogy méltóak legyünk az Ő Tórájára.
Közelít az év legemelkedettebb napja, készüljünk fel szívünkben az alázatra és a felemelkedésre, erre a megrázó kettős tapasztalatra: Isten ijesztő, magasztos közelségére, a Tóraadás ünnepére.
Boldog ünnepet!