Negyven év magány és a Z generáció – Jó szombatot!

Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma este 20 óra 27 perckor köszönt be, a királynő holnap este 21 óra 48 perckor távozik körünkből. Ez idő alatt honlapunk, valamint Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. A Tórából ezen a héten a Seláh lehá hetiszakaszt olvassuk.

Negyven év magány és a Z generáció – közösséget teremteni Istennek

A kémek nem bíztak Istenben és ezért kényszerült Izrael negyven év pusztai vándorlásra; de hogy lehet bízni Benne és hogyan lehet aktívnak, felelősnek maradni egy sokszor reménytelennek tűnő világban? Hogyan teremt Mózes közösséget a magányos Istennek és hogyan támad fel ebből a reményen túli remény?

A kémek története, jobban talán, mint bármi egyéb a héber Bibliában, a mi történetünk. A kémek feladata az volt, hogy nézzenek körül és tudassák a zsidókkal, mi vár rájuk, van-e tényleg esélyük megtelepedni a nekik ígért földön. Elmentek a hetiszakasz elején Mózes megbízásából, figyeltek, ahogy kérték tőlük és reménytelennek ítélték a helyzetet. Úgy ítélték meg, nincs esély rá, hogy hazájuk legyen a rabszolgák ivadékainak ezen a földön, úgy érezték, későn érkeztek, a világot már belakták előttük és nélkülük irányítják, változtatni ezen, legyőzni őket nincs esély. 

Úgy érezték magukat, mint a ma felnövő generációk, akik nem tudják, belakhatják-e még az előttük járók által elhasznált, tönkretett Földet. A kémek, mint mondták, mitugrász kis szöcskéknek tűntek fel a saját szemükben, könnyen eltaposható, védtelen bogaraknak, akiknek nevetséges minden kis erőfeszítésük, úgysem tehetnek semmit. 

És nem, nem hitték biztosan, hogy Isten vigyáz rájuk és megmenti őket. Szerették volna hinni, de gyakran nem sikerült, egyszerűen nem ment. Ma is nehéz, nem csak értjük, de pontosan ismerjük a kémek kétségbeesését.

Az Örökkévaló, aki jeleket mutatott és csodákat tett értük, maga is kétségbeesett népe legjavának mély, kétségbeesésén. Az egyetlen Isten, Ég és Föld ura, végtelenségéből következő végtelen magányát alighanem az ember teremtésével remélte valamelyest oldani. Azzal, hogy ránk ruházta a döntés felelősségét és nyitottá tette a világ történetét, partnereket kapott és amikor partnerei éltek szabadságukkal és elfordultak tőle, elvesztették a belé vetett hitüket, kissé talán összeomlott. 

Azzal fenyegetőzött, hogy tényleg sorsára hagyja Izraelt, pusztuljon, mert elpusztítani volt ereje őket, de azt, hogy szeressék, hogy higgyenek benne, nem tudta elérni. Ő is elveszítette kissé a bizalmát a saját teremtésében és mintha ezt is éreznénk néha. Hogy még maga a Teremtő is mintha elengedte volna az egészet. De nem ez történik, mert Mózes közbelép és segít kicsit – először – az Örökkévalónak. Amikor nem képes magától megbocsátani, így bíztatja, „és most, kérlek, nőjön meg az Örökkévaló ereje”, arra kéri, nőjön – az Isten – önmaga fölé és bocsásson meg. Bízzon azokban, akik nem bíznak benne.

A nyitott ortodoxia közösségeiben nevelődött, a zsidó misztikából, a kabbalából sokat tanuló rabbi, James Jacobson Maisels irányítja rá erre a figyelmünket, a Ragyogás könyve, a Zohár kommentárját idézve. És amikor Isten bizalma helyreáll, megkezdődik a negyven éves pusztai vándorlás, amelyre az egyiptomi nemzedéknek rámegy az élete – a végén azonban Mózes a tejjel-mézzel folyó országot látva hal meg. Mégis megérkeznek a földre, amelyet nem ők, hanem az unokáik fognak lakni.

A hit Isten magányának oldása a nagy válsághelyzetekben és végtelen türelem az alig valamivel több reményt kínáló mindennapokban. Hosszú menetelés a kétségbeesés sivatagán keresztül. 

El kell kísérnünk azokat, akik most lépnek be az életbe, hosszú, de talán mégis az ígért ország felé vezető útjukon. Nem feladni az apró lépések politikáját, tenni, ki mit tehet. Oldani Isten végtelen magányát, hogy legyen ereje megkegyelmezni ennek a világnak. Ott vagyunk, ahol Izrael népe a negyven éves vándorlás kezdetén. Ha van még remény, akkor ott vagyunk. 

Jó szombatot!