A kultúra és a hatalom harca, avagy mindig a művész a nevető harmadik?

A hatalom a különböző korokban hogyan használta fel a művészetet, s ennek miként tudtak ellenállni (vagy behódolni) a kultúra emberei? Hová fajulhat a politika és a kultúra harca? Erről tanácskoztak neves előadók az Entartete Kunst, avagy az elfajzott művészet címmel rendezett konferencián, amelyet az OR-ZSE és a Szegedi Tudományegyetem bölcsészkara szervezett a Rumbach-ban. Három részes cikksorozatunk 1. része.

Rangos, országos hírű filozófusok, esztéták, történészek, művészettörténészek, irodalmárok, nyelvészek, pszichológusok, zenekutatók gyűltek össze a héten a budapesti Rumbach utcai zsinagógában az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem (OR-ZSE) és a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara által szervezett Entartete Kunst, avagy az elfajzott művészet című konferencián. 

Az apropót a Magyarországon született, orvos végzettségű Max Simon Nordau (Nordau Miksa) filozófus, író, kritikus halálának 100. évfordulója adta. Nordau legismertebb műve az 1892-ben megjelent Entartung (magyarul: elfajzás, elkorcsosulás, degeneráltság) című munka, amelyben Nordau elmegyógyászati szempontok alapján vizsgálta kora művészetét. Pár évtizeddel később a náci Németországban e mű alapján került be a köztudatba az Entartete Kunst (magyarul kb. elfajzott, elkorcsosult, degenerált művészet) fogalma, amelyet a nácik a fajelmélet szerint hoztak összefüggésbe általában „a zsidó” művészettel, a zsidóságot vádolva azzal, hogy „beszennyezik” a „tiszta” és „érintetlen” nemzeti kultúrákat. 

Fotó: OR-ZSE/Facebook

Az igen színvonalas konferencia szervezői arra keresték a választ, hogy létezhet-e „elfajzott” művészet, s ha igen, akkor az egyes történelmi korokban politikai, vallási vagy más szempontok szerint mit tekintettek annak. Mivel a politikai hatalom minden történelmi korban a kultúrával (is) reprezentálja önmagát, a kérdés föltehető így is: a hatalom képes-e ideológiai kordában tartani a művészeteket, s ha igen, akkor vajon mekkora sikerrel? Azaz egy-egy adott korban milyen önkifejezési lehetőségek, milyen szabad terek nyílnak meg a hatalomnak behódolni nem akaró művészek előtt, s hosszú távon vajon milyen sorsra jut az a kultúra, amely propagandisztikus elvárások szerint született?

A tudományos tanácskozás rangját jelzi, hogy rangos, elismert szakemberek vállalták a szekcióvezetői szerepet: Pléh Csaba, Vajda Mihály, Gábor György, Gyenge Zoltán, Radnóti Sándor, Szilágyi Ákos, Balázs Gábor, Weiss János, Rugási Gyula, Borbély Gábor. 

A konferencia megnyitóján beszédet mondott Grósz Andor, a Mazsihisz elnöke, Gyenge Zoltán, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának dékánja és Balázs Gábor, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem általános rektorhelyettese. 

Címlapkép: A nácik által 1937-ben szervezett Entartete Kunst című tárlat megnyitója

Vajda Mihály: Mi az, ami megdöbbentett Nordauban?

A megnyitó beszédek után a tanácskozás első előadója Vajda Mihály filozófus volt, aki a tőle megszokott közvetlenséggel és szellemességgel beszélt arról, hogy mit gondol Nordauról és elhíresült Entartung című művéről. Amelyet amúgy – mint lefegyverző őszinteséggel elárulta – Vajda Mihály korábban nem olvasott, mert ő Nordaut úgy ismerte, mint újságírót, cionistát, a cionizmus egyik megalapítóját Herzl mellett. 

Vajda Mihály filozófus

– Gyorsan igyekeztem bepótolni műveltségem e szégyenletes hiányát, és beleolvastam Max Nordau vaskos művébe, és egy ponton nagyon megdöbbentem, ezt meg kell mondjam – mondta.

Egy pillanatig sem hitte, hogy Nordau személyesen befolyásolta volna, vagy befolyásolni igyekezett volna a nácik vagy maga Hitler felfogását a művészetről, hiszen Max Nordau 1923 elején meghalt, s nem is valószínű, hogy egyáltalán hallott volna Hitlerről, hiszen a náci vezér nevezetes sörpuccsa 1923 végén történt. 

– Nordau kifejezett undorral ír a kora jelenségeiről, s mivel 1923-ban meghalt, a náci mozgalmat még nem sorolhatta e jelenségek közé – tette hozzá. – Sajnos azonban felsorolta a modern művészetet. Az persze ízlés dolga, hogy ki szereti a modern művészetet és ki nem. Az pedig nagyon is valószínű, hogy a nácik Nordau nélkül is utálták a modernitás minden formáját. De azért indokolt a kérdés: miért ne lehetett volna egy XIX. századi pesti ortodox zsidó családban felnőtt ember művészeti ízlése konzervatív? Egy ilyen embernek nyugodtan megengedhetjük, hogy ne szeresse a modern művészetet, ebben nincs semmi meglepő. 

Megemlítette egykori barátját, Lukács Györgyöt, aki harminc évvel fiatalabb volt Nordaunál, és Vajda szerint az ő művészeti ízlése is egyértelműen konzervatív volt.

– Lukács csak a realista művészetet tartotta valamire, a modern művészetet lekezelte. Úgy gondolta, a művész feladata a valóság visszatükrözése. Ám azt is hadd mondjam el, hogy egy alkalommal, amikor Lukács beleolvasott valami modern irodalomba, akkor azt mondta: talán mégis ez a realista művészet! Hiszen ha szétesett a világ, akkor ezek a művészek éppen ezt a szétesést tükrözik vissza. De visszatérve Nordaura: ő nemcsak lekezelte a modern művészeket és a modern művészet élvezőit, amihez amúgy joga volt, hanem orvosként az egészet valamiféle elfajult betegségnek tekintette.

Tehát ami Vajda Mihályt megdöbbentette Nordau felfogásában, az az volt, hogy Nordau kvázi betegesnek, kórosnak tekintette a modern festészetet, költészetet és zenét.

– Elnézést kérek, hogy első előadóként máris bírálom Nordaut – fűzte hozzá a filozófus –, hiszen ennek a konferenciának mégis Nordau volna a hőse, de nem tudom elfogadni, hogy Nordau mint orvos betegesnek, elfajzottnak diagnosztizálta a modernitás. Ezt azért Lukács sem tette volna meg.

A filozófus lényegesnek tartotta hangsúlyozni, hogy el kell fogadni mindenkinek az ízlését, kivéve azokét, akik hatalommal rendelkeznek ahhoz, hogy az általuk elfajzottnak tekintett művészetet betiltsák, és most nemcsak a nácikra vagy a kommunistákra kell gondolni, hanem azokra is, akik befóliáztatnak nekik nem tetsző könyveket. Majd leszögezte: a modern művészetet ne tekintsük a modern világ elfogadhatatlan jelenségének, s főleg ne tekintsük betegnek azokat, akik hívei, létrehozói és élvezői a modern művészetnek. 

Grósz Andor megnyitó beszéde

Rendkívüli öröm a Mazsihisz számára, hogy a Szegedi Tudományegyetemmel és az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemmel együttműködve egy ilyen nagyszabású, tudományosan kiemelkedő színvonalú, kiváló előadókat felsorakoztató konferenciának adhat otthont a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga felújított belső terében. 

Az OR-ZSE jogelődje, az 1877-ben alapított Országos Rabbiképző Intézet a 19. század második felében és a 20. század első felében megkerülhetetlen tényezője volt a magyar kulturális és tudományos életnek. A vezetésem alatt álló Mazsihisz egyik kiemelten fontos célja, hogy az OR-ZSE méltó módon léphessen örökébe a nagy múltú rabbiképző intézetnek. Azt várjuk az OR-ZSE vezetőitől, hogy az általunk fenntartott egyetem ne kizárólag a zsidó hitközségi és vallási életbe illeszkedjen be, hanem a magyarországi tudományos és kulturális életben is fontos szerepet töltsön be. Ebben a konferenciában ennek a folyamatnak az egyik fontos mérföldkövét látjuk.

Dr. Grósz Andor (Fotó: OR-ZSE/Facebook)

A konferencia témaválasztása mintegy összefoglalja a 20. századi európai zsidó történelmet. Magyarországról indult el, neológ családból mind Herzl Tivadar, mind Nordau Miksa, akik a cionista mozgalom megalapítói voltak, és akikről büszkén mondhatjuk, hogy az ő kitartásuk és elszántságuk, minden akadállyal bátran dacoló víziójuk nélkül ma nem létezhetne Izrael Állam. Herzl és Nordau nemcsak a modern zsidó nemzeti mozgalomnak voltak az óriásai, hanem a neológ zsidóság kulturális világnézetét is reprezentálták. 

A neológ zsidóság már a 19. században elkötelezett volt a modernitás értékei mellett, nem látott ellentmondást sem akkor, sem ma az erős zsidó identitás megőrzése, az elkötelezett zsidó közösségi élet, a modern világi kultúra szeretete és támogatása között. 

Ma is ez a legfontosabb feladatunk: építeni a zsidó közösséget, élénkíteni a zsidó vallási és kulturális életet, miközben szerves részét képezzük a magyar társadalomnak és építjük a magyar kultúrát is.

A sors fintora, hogy a náci gyilkosok, akik nemcsak a zsidó kultúrát, hanem az egész zsidó népet is el akarták pusztítani, az elfajzás, az Entartung gondolatát éppen Nordau életművéből vették át. Ennek a konferenciának a témája egyszerre eleveníti fel a múltat és éli tovább a zsidó jelent.

Nordau világképében az Entartung kritikája egy új zsidó nemzeti és kulturális reneszánsz része volt. A nácik számára a zsidó kultúra és a modern művészet egyaránt „elfajzás” volt. Ma pedig, amikor ennek a fogalomnak a kiszélesített, újraértelmezett fogalmát fogja ez a konferencia a magyar tudományos élet kiválóságainak közreműködésével három napon keresztül tárgyalni, a pszichológia, a művészettörténet, a vallás, a vizuális művészetek, az irodalomtörténet, a zene és az eszmetörténet szempontjaiból, akkor az önök segítségével egyszerre gazdagítjuk a zsidó, a magyar és az európai kultúrát. 

A háromnapos eseménynek méltó lezárása lesz itt, a Rumbach Zsinagógában az OMIKE Elfajzott zene - A harmadik birodalom betiltott zenéje című koncertje.

Nagyon köszönöm a Szegedi Tudományegyetemnek, hogy partnerünk volt a szervezésben, nagyon köszönöm az OR-ZSE vezetőségének a munkáját, köszönöm a Rumbach zsinagóga csapatának a szervezést és vendéglátást, és külön hálámat szeretném kifejezni a konferencia összes előadójának azért, hogy szerepet vállaltak ebben az értékes kulturális és tudományos küldetésben. 

Mindannyiuknak tartalmas, újdonságokban gazdag, építő vitákkal teli konferenciát kívánok.

(Címlapkép: Vajda Mihály filozófus. Fotó: OR-ZSE/Facebook)

CIKKSOROZATUNK 2. RÉSZE ITT OLVASHATÓ.