Milyen egy erős és nyitott nemzet? A nemzeti összetartozás napjára

Volt egyszer egy régió, amelyben számtalan vallás és nép élt együtt, és nem egymásra acsargó, egymást bizalmatlanul szemlélő nemzetállamok. Adja Isten, hogy legyen még egy olyan Közép-Európa, amely akár örülni is tud nemzeti kisebbségeinek, minden kultúrának, hagyománynak és közösségnek.

Tudjuk, szörnyű és tragikus igazságtalanság volt, amely további rémségekhez vezetett, és ez akkor is így van, ha a történelmi Magyarország nem volt fenntartható. Színmagyar területek kerültek más országok fennhatósága alá és a múlt század itt is különösen kegyetlenül bánt azokkal, akik nemzeti kisebbségekké váltak. 

Ma, bő száz évvel az után, ami történt, aggódnunk kell, megmarad-e, vagy eltűnik a következő három nemzedék alatt a vajdasági magyar közösség – és ha van nép a földön, amely tudja, mit jelent ez az aggodalom, akkor azok mi vagyunk, zsidók, magyar zsidók.

Mi könnyen értjük szívfájdító mélységében Juhász Gyula verssorait arról, hogy lesz-e „még magyar dal Váradon”, ha ő már nem lesz köztünk. Értjük Kosztolányi fájdalmát, aki Szabadka szülötte volt, értjük Radnóti örömét, aki lelkesen konstatálja naplójában, hogy „Szalonta visszatért”, Szalonta, Arany János szülőhelye, értjük ezt is, mindennek ellenére ellenére is.

Értjük a múltat és átérezzük, de tekintetünket a jövő felé kell irányítanunk: arra a reményre, hogy ez a régió újra, amennyire egy századnyi pusztítás után lehet, a békés nemzeti, kulturális, vallási sokszínűség otthona lehessen. Ahol nem kell aggódnunk a vajdasági, a felvidéki, a kárpátaljai, erdélyi magyarság megmaradásáért, egyéni és kollektív jogaik biztosításáért, ahol a nagy létszámú roma kisebbség valódi szociális interakciója minden országban végbemegy, ahol a sokféleség nem fenyegetés lesz többé, hanem örömforrás.

Összetartozunk, minden határon túl, örökké. Mindannyian!