Kőnig Tamás Ybl-díjas építész elsősorban nem
átalakítani, hanem megóvni akarta az épített környezetet, a világot.
Tervezőként is szenvedélyesen érdekelte az építészet története, a városé,
amelynek polgára és formálója volt, ez kötötte őt a hagyományhoz, a saját bölcs
és szép magánszertartásaihoz és hozzánk. A hitközséghez és a zsidósághoz.
Hetvenhárom éves korában elhunyt Kőnig Tamás Ybl-díjas építész, az elmúlt évtizedek magyar építészetének egyik fontos szereplője. A hírt a Magyar Építőművészek Szövetsége osztotta meg Facebookon. 2009-ben Podmaniczky-díjjal, 2020-ban pedig ICOMOS-díjjal tüntették ki. Szintén ebben az évben kapott FIABCI- és Építőipari Nívódíjat a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga rehabilitációjáért.
Kőnig Tamás, akiről sorban emlékeznek meg most a nagy
internetes lapok, méltán, az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb építész
tervezőjeként, mindezen túl még nagyon hűséges ember is volt, akik ismerik,
tudják. Hűséges életen át tartó barátságokhoz régi osztálytársakkal, hűséges a
kollégáihoz, Wagner Péterrel, a cégtársával együtt jártak egyetemre és együtt
dolgozták végig az életüket, hűséges mindazokhoz, akik hozzá tartoztak, szelíd
és megbánthatatlan szinte, kedves, megbocsátó, ragaszkodó. Hűséges volt a
városépítészet hagyományához, Lajta Béla, a nagy magyar zsidó építész, akinek
pályája végig kíséri az övét, akiknek épületeit ő is közvetítette a jövőnek,
dolgozott velük és írt és tanított Lajtáról. Hűséges volt rokonként és
barátként, akik így ismerték, tudják róla. Számon tartott mindenkit és mindent,
csendes, minden erőfeszítés nélkül is biztos szeretettel. Hűséges volt a saját
hagyományaihoz, a kora hajnali úszáshoz, a bridzshez, a lapok kávéházi
kiolvasásához, amíg voltak lapok, nyomtatott sajtó és kávéházak, inkább
presszók, hűséges olvasója volt végig a Narancsnak és a HVG-nek, szertartás volt
megvennie, átnéznie, hétről-hétre. És hűséges volt az élete budapesti
helyszíneihez az egyetemtől a csillaghegyi uszodáig, hű volt a Hegedűs, ő néha,
édesapját idézve, játékosan úgy mondta, Csáky utcai zsinagógakörzethez.
Amelynek ciklusokon keresztül volt a küldötte a Mazsihisz közgyűlésében. Ott
házasodtak a szülei, ott let bár micvá a fia sok évtizeddel később.
Hűséges volt akkor is, amikor, élete utolsó éveiben,
elkezdett egy másik taghitközségbe, a Bét Orimba járni péntek este, felbukkant
a hétköznap reggeleken, időről-időre, és az ünnepek alatt is. A világ
otthonosságának megőrzése, vagyis a szeretet mozgatta, a kötődés minden
bonyolult, sokféle hűségében, meg lehetett tőle tanulni, mire jó, hogyan erősít
szertartás és hagyomány. Reggel óta sokat idézett hitvallása volt a katolikus
Paul Claudeltől származó mondat: mielőtt a világot tökéletesre alakítanánk,
előbb meg kéne próbálni nem tönkretenni.
Azért szeretett tanítani is, mert nagyon hitt a
folytonosságban, a továbbadásban, a hűségben. Voltak kedves szófordulatai is, a
bölcsen rezignált, éleslátó konklúzió, hogy „ahogy ez most kinéz”, az nem
bíztató, de elég volt csak annyi, hogy „ahogy ez most kinéz”, illetve, amikor
mesélt, mert nagyon szeretett történetet mesélni, a továbbvivő, hol magyarázó,
hol ironikus „következésképpen”.
Mert a folytonosság, a hűség embere volt, távoli
rokonokat tartott össze családként egész életében. Nekem, akinek a nagybátyám,
az örömteli, fesztelen, könnyed családi összetartozás tapasztalatát is
ajándékozta, megnyugtató jelenléte biztonsága, otthonossága mellett.
Barátai, kollégái, fiai, unokái, rokonai őrzik
emlékét, mi, pesti neológ és reformzsidók és a városi tér szövete, amíg csak
áll ez az általa annyira hűen szeretett város. Mindaz és mindazok, mi mind,
amihez és akikhez nem szűnt meg hűnek lenni, amíg dobogott a szíve.
Vári György írása
Kőnig Tamás temetése, 2024. október 16-án, szerdán 10 órakor lesz a Kozma utcai zsidó temetőben.
