A Wallenberg által épített „lelki menedékházat" nem lehet lerombolni

– Ez a fiatalember, akinek sajnos nem adatott meg a hosszú, gondtalan, boldog élet, nem házakat, nem épületeket tervezett, hanem emberibb jövőt és olyan emberséges „etikai hajlékot”, ahol minden üldözött embertársunk otthonra talál – mondta dr. Grósz Andor, a Mazsihisz elnöke a Raoul Wallenberg budapesti emléktáblájánál rendezett megemlékezésen.

A svéd embermentő diplomatát, Raoul Wallenberget 1945. január 17-én szovjetek hurcolták el Budapestről, s habár további sorsát illetően több hipotézis született, mindeddig még nem született teljes egészében elfogadható magyarázat arról, hogy a hős diplomata mikor és miként veszítette életét. Ezért a Svéd Királyság budapesti nagykövetsége és a Raoul Wallenberg Egyesület az elhurcolása évfordulóján tart minden évben megemlékezést Budaptesen, a Pozsonyi út és Raoul Wallenberg utca sarkánál lévő emléktáblánál. 

A tegnapi rendezvényen beszédet mondott Diana Madunic, Svédország nagykövete, dr. Sebes József, a Raoul Wallenberg Egyesület elnöke, Sipos József, Raoul Wallenberg díjas filmrendező és dr. Grósz Andor, Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) elnöke, az eseményen közreműködött a Tutti Cantabile kórus. Az alábbiakban a Mazsihisz-elnök beszédét közöljük.

DR. GRÓSZ ANDOR: WALLENBERG ETIKAI HAGYATÉKA AZ EMBERI SZÍVET SZÓLÍTJA MEG

Szimbolikusnak érzem, hogy az a nagyszerű és igaz ember, akinek az emléktáblájánál ma összegyűltünk, a második világháború előtt építész akart lenni. Nem bankvezér, aminek a gazdag Wallenberg család szánta, nem is iparmágnás vagy befolyásos cégvezető, hanem építész, azaz olyasvalaki, aki kézzelfogható és látható nyomot hagy a világban akár évszázadokra. 

Habár Raoul Wallenberg fiatalkori vágya nem teljesült, a svéd diplomata mély nyomot hagyott maga után a világban. Kézzelfogható és látható nyom az a sok követségi menlevél, amellyel hittestvéreink ezreinek az életét mentette meg. 

De Wallenberg olyan nyomot is hagyott, ami láthatatlan, és ez nem más, mint az élő lelkiismeret felébresztésének sürgetése. Ezt én – sajátos kifejezéssel élve – Wallenberg „etikai hagyatékának” tartom. 

Hiszen azok, akik megismerkednek a svéd diplomata embermentő tevékenységével, soha többé nem szabadulnak a hatása alól. Amikor meghallják a svéd diplomata nevét, akaratlanul is eszükbe jut, hogy Wallenberg neve és működése a lényeget tekintve etikai parancsot közvetít. Olyan etikai parancsot, amit a legegyszerűbben így lehet kifejezni: soha ne nézz félre! Soha ne fordítsd el a tekintetedet a szenvedő embertársaidtól! Gondolkodj világosan és cselekedj emberként! Ne hagyd magad, és ne hagyd azt sem, hogy mások támasz nélkül maradjanak. 

Tisztelt egybegyűltek!

Aki ismeri a zsidó hagyományt, az tudja, hogy a teremtett világban milyen fontos szerepet szán az Örökkévaló az ember szabad akaratának. És ha valamire, akkor Wallenberg éppen arra tanította és tanítja az emberiséget, hogy a választás csakis rajtunk múlik! Választhatunk, hogy a Rosszat vagy a Jót szolgáljuk-e. Választhatunk, hogy az emberséget választjuk-e vagy az embertelenséget.  

Wallenberg példája azt mutatja nekünk, hogy igenis, meg lehet csinálni. A legnehezebb körülmények között is meg lehet tenni, hogy  nem nézünk félre! Hogy nem fordítjuk el a tekintetünket az üldözött embertársainktól! Hogy a legnagyobb sötétségben is lehetséges világosan gondolkodni, és állatias emberek között is lehetséges emberként cselekedni! 

Erre utaltam, amikor azt mondtam, hogy Wallenbergtől „etikai hagyatékot” örökölt meg az emberiség. És ez az „etikai hagyaték” egészen csodálatos módon működik. 

Abban különbözik az evilági, földi javaknál, hogy minél többen részesülnek ebből az „etikai hagyatékból”, annál nagyobb lesz az értéke. És minél többen veszik magukra ezt a nehéz wallenbergi örökséget, annál könnyebb lesz az emberiség sorsa. 

Nem lehet elvárni minden egyes embertől, hogy üldözött emberek láttán Wallenberg példáját kövesse. Azt viszont senkitől nem lehet elvitatni, hogy ha úgy hozza az élet, akkor felébredhet a lelkiismerete, és a megalázottak, a jogfosztottak mellé áll. 

Hiszen Wallenberg élete és halála azt követeli meg minden embertől, hogy nézzen magába, ébressze föl a lelkiismeretét és hallgasson a szívére. Az emberi lelkiismeret útján Wallenberg egyenesen az emberi szívet szólítja meg. 

Olyan zsidó emberként, aki rendszeresen olvassa és hallgatja a Szentírás szavait, a fentiek alapján számomra magától értetődik, hogy Wallenberg voltaképpen mégiscsak építész lett. Csak éppen ez a fiatalember, akinek sajnos nem adatott meg a hosszú, gondtalan, boldog élet, nem házakat, nem épületeket tervezett, hanem emberibb jövőt és olyan emberséges „etikai hajlékot”, ahol minden üldözött embertársunk otthonra talál. 

Habár ez a wallanbergi „lelki menedékház” láthatatlan, mégis szilárdabb minden más emberi építménynél: ezt az etikai hajlékot ugyanis emberi kézzel nem lehet lerombolni. 

Csak hozzáépíteni lehet. De azt sem kézzel, hanem igaz emberi szívvel.