11.15. 15:49, kimenete: 11.16. 16:56 
A budapesti gettó fölszabadításának 73. évfordulója kapcsán ismét a nyilvánosság előtt folytatódhatott az a történészvita a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége szervezésében arról, hogy Gerhard Schmidhuber német tábornoknak volt-e szerepe az úgynevezett budapesti gettómentésben, s ha volt, akkor vajon a Wehrmacht főtisztje méltó lenne-e arra, hogy személyesen az ő tiszteletére emléktáblát állítsanak a fővárosban.
Az ügy előzményei amilyen régóta ismertek, ugyanolyan régóta tisztázatlanok, aminek az az oka, hogy a történészeknek rendkívül kevés forrás áll rendelkezésükre, ráadásul ezek a források nem kétségbevonhatatlanul megbízhatók. Így maga a gettómentés sem hiteles dokumentumokkal alátámasztott történelmi tény, hanem logikus következtetésekre alapozott hipotézis. Ami biztos: létezik két tanúvallomás, amelyekből az következtethető ki, hogy magyar nyilasok és német katonák 1945. januárjában a zsidók legyilkolása céljából támadást készítettek elő a gettó ellen, mielőtt a szovjet csapatok odaérnek. Az egyik tanú erre Szalai Pál, a nyilaskeresztes pártnak a rendőrséghez kirendelt összekötője, aki későbbi kihallgatásai során azt vallotta: amikor tudomást szerzett az akcióról, telefonon fölhívta Gerhard Schmidhuber vezérőrnagyot, a Wehrmacht 13. páncélos hadosztályának parancsnokát, Pest város német katonai vezetőjét. Ezután a tábornok megakadályozta a támadást, mivel egy német katonát letartóztatott, a gettó bejárataihoz pedig a saját páncélos egységeit vezényelte védelem gyanánt. A másik tanú Kubissy Béla rendőrfelügyelő, aki később szintén azt állította, hogy támadás készült a gettó ellen, és ennek megakadályozására Szalaival együtt lépett kapcsolatba Schmidhuber tábornokkal.
Mivel ezek a tanúvallomások megbízhatatlanok, a konkrét dokumentumok száma pedig csekély, a történetet utólagosan többféle módon lehet rekonstruálni.
Az egyik, leegyszerűsített olvasat szerint Gerhard Schmidhuber pozitív szerepe a gettómentésben elvitathatatlan, hiszen ha esetleg nem is vesszük figyelembe Szalai és Kubissy zavaros vallomásait, az tény: 1945. január 16-17-én, vagyis a gettó fölszabadítása előtti órákban a német tábornok valóban letartóztatott egy német katonát, s valóban Wehrmacht-katonák érkeztek a gettó bejárataihoz.
A másik, hasonlóképpen leegyszerűsített olvasat az, hogy az ostrom után büntetőeljárás alá vont Szalai és Kubissy a saját szerepüket hazugságokkal felnagyították, jobb színben tüntették föl saját magukat. Ami pedig Gerhard Schmidhubert illeti: a tábornok a haláláig, azaz 1945. február 11-ig a náci német birodalmat szolgálta, a gettómentésben játszott szerepe nem bizonyított, így nem is érdemel Budapesten emléktáblát.
A Kazinczy utcai Kazimír Bisztróban csütörtökön este tartott összejövetelen Pető Péter, a 24.hu felelős szerkesztője kérdezte Ungváry Krisztiánt, a korszak egyik jeles kutatóját. Pető Péter leginkább azt firtatta, hogy tudunk-e eleget Gerhard Schmidhuberről ahhoz, hogy helye legyen a magyar nemzeti emlékezetben, s vajon hol húzódik az a határ, ami egy háborús helyzetben elválasztja a rosszakat a jóktól. Azaz ha a német vezérőrnagy valóban megmentette a budapesti gettót, akkor ennek pozitív fényében vajon mellékesnek lehet-e tekinteni azt a tényt, hogy tábornokként a náci német birodalmat szolgálta az utolsó leheletéig?
Ungváry Krisztán elmondta, hogy ő maga nem általában a Budapestet a szovjetekkel szemben védő német katonáknak, hanem Gerhard Schmidhubernek állítana emléktáblát. Szerinte ugyanis a rendelkezésre álló csekély, és valóban nem száz százalékosan megbízható források alapján valósan lehet következtetni arra, hogy a tábornok igyekezett menteni a menthetőt. Mint mondta, Gerhard Schmidhuber nem volt náci meggyőződésű. Emberséges katona volt, akinek szerepe volt abban is, hogy a Szabadság téren zsidókat gyilkoló nyilasokat megfékezzék, oda ugyanis kirendelt egy páncélos egységet.
Ungváry Krisztián kifejtette: maga Gerhard Schmidhuber nem vett részt tevőlegesen zsidók legyilkolásában, továbbá a Wehrmacht tábornokaként jogilag nem követetett el háborús bűncselekményeket, ez azonban nem menti föl azokat a Wehrmacht-katonákat, akik részt vettek vérengzésekben például Jugoszláviában. A történész kitért arra is: egy, Gerhard Schmidhuber tiszteletére állított emléktábla azt hirdethetné, hogy a történelem nem fekete-fehér, és igenis léteznek olyan történeti kérdések, amelyekben Magyarországon konszenzusra lehetne jutni. Ilyen konszenzus révén a német tábornokot a magyar emlékezetkultúra részévé lehetne tenni, aminek szerinte az lehetne az eredménye, hogy több áldozatot el lehessen siratni. Ezt a munkát szerinte nem a magyar társadalom egésze, hanem a szellemi elit végezheti el, hiszen az emlékezetkultúra alakítása nem tömegrendezvényeken zajlik, hanem az értelmiség diskurzusaiban. Ezt a célt szolgálja, hogy Hősök? címmel jelenleg egy olyan köteten dolgozik, amely száz német, a második világháború alatt Magyarországot megjárt katona portréját tartalmazza, többek között Schmidhuber tábornokét.
Az est egyik fontos mozzanata volt, hogy a közönség soraiból szólásra jelentkezett Karsai László (képünkön) történész, a kiváló Holokauszt-kutató, aki nem csak az Ungváry által sorolt források, tanúvallomások, adatok megbízhatatlansága mellett érvelt, hanem kétségbe vonta az azokból kikerekíthető hipotézist és rekonstrukciót is. Karsai szerint a két koronatanú, Szalai és Kubissy a kihallgatásaik során össze-vissza beszéltek, bizonyítható, hogy több alkalommal nem mondtak igazat, sőt, még az sem igaz, hogy Szalai telefonon beszélt volna Schmidhuber tábornokkal, elvégre nem is tudott németül. A történésznek az a véleménye, hogy megalapozatlan, zagyva tanúvallomások alapján Schmidhubert nem szabad piedesztálra emelni. Karsai László végső következtetése szerint Schmidhuber nem érdemel emléktáblát Budapesten, hiszen a példásnak mondott katonai tevékenységével éppen ahhoz járult hozzá, hogy a főváros minél tovább német kézben legyen, ami sokkal több halálos áldozatot követelt, mintha Schmidhuber föladta volna a már teljesen reménytelen harcot.
Az est során fölmerült kérdésekhez többen hozzászóltak, köztük olyanok is, akik részesei és elszenvedői voltak az eseményeknek. Így akadt olyan hozzászóló, aki pontosította azt a beszélgetés folyamán elhangzott fölvetést, miszerint a kortársak már használták volna a „nagygettó” és „kisgettó” elnevezéseket. Szerinte ezek újabb keletű kifejezések, ugyanis az emlékei szerint a korszakban az előbbit egyszerűen csak gettónak hívták, az utóbbit pedig védett házaknak.
A német tábornok kapcsán a közönség soraiból egy résztvevő úgy fogalmazott: ha a Holokausztot illetően a magyar társadalmi közmegegyezés minimumának az volna az egyik feltétele, hogy legyen-e Gerhard Schmidhubernek emléktáblája, akkor ő akár ezt is támogatná. Ha ez volna a megbékélés ára, mondta, akkor ezt az árat vállalni lehet.
K. Zs.
