Szilágyi Iván Péter
Az ORZSE Olaszországban
Mit kerestek az ORZSE hallgatói és munkatársai Olaszországban? Többet, mint gondolnánk. Folytatva a kérdés: vajon mit, mennyit kerestek rajtunk az olaszok, zsidók és nem zsidók? Ők is többet, mint gondolnánk.
A római katolikus egyház fellegváraként számon tartott mediterrán álomországnak markáns zsidó története van. Nagyobb városainak zsinagógáiban péntek esténként mindmáig összegyűlik a kevéske megmaradt, vallásos zsidó.
Olaszország sok meglepetést és értéket tartogat. A közhiedelemmel szemben Itália sokkal többet tartogat a nyitott szemű vándoroknak, mint a nyári hőségben kedélyesen gőzölgő és forróságot árasztó pizzánál és csábítóan púpozódó főzött fagyinál. A keresztény-zsidó kultúrkör egyik alapja, Európa bölcsője, amely kicsit imbolyog, nagyon csalóka, viszont kétségkívül szerethető.
A sors különös fintoraként Észak-Olaszország leghíresebb és legnépszerűbb zsidó műemléke a velencei gettó. Egy gettó, amelyet zsidók pénzéből építettek a zsidóság elkülönítésére, a többségi társadalomtól való távol tartására. A korabeli antiszemitizmus, szegregáció jelképét őszinte és naiv lelkesedéssel szemlélik a Velencébe látogató turisták: „Beh, milyen szép idők is lehettek! Micsoda élet lehetett itt!” Sokan szinte visszavágynak a gettóba (legalábbis a velenceibe), holott korántsem volt olyan jó hely, mint a híre. Falakkal kerítették körbe, éjszaka felhúzták hídjait, és keresztény őrség vigyázta négy kapuját.
Az a csodálatos gettó…
A zsidók csak nappal jöhettek ki, akkor is megkülönböztető ruhában, piros sapkában és speciális jelvényekkel. Korabeli Dávid-csillagokkal, a fasisztáknak volt hová visszanyúlniuk… A velencei gettó mindezek ellenére elviselhetőbb és emberibb környezet volt, mint a korabeli és főként a későbbi, vérrel és szenvedéssel átitatott „zsidónegyedek”. Kevéske pozitívumai és előnyei közé tartozott, hogy egy gyönyörű, prosperáló és – a korszak átlagához képest – kevésbé antiszemita városban foglalt helyet, ahol még a zsidóknak is voltak jogaik. Velence derék polgárai hümmögve, köpködve és kellő lenézéssel, de eltűrték őket. Elsősorban nem toleranciájuk vagy felvilágosultságuk, hanem egy sokkal gyakorlatiasabb, prózaibb ok miatt: Velence az „idegenekből” élt. A „cölöpvárost” saját, kiváló kereskedelmi vénával megáldott lakóin túl zsidók, arabok és más kereskedőnépek tették gazdaggá. Nemcsak világváros volt, hanem a világ városa.
Az ORZSE tanulmányútjai a magyarországi és a határon túli zsidóság körében egyaránt ismertek és népszerűek, már jó előre betelnek a jelentkezési helyek. A tanárok, munkatársak és hallgatók – korrekt áron – olyan magyar és külföldi zsidó műemlékeket látogathatnak meg, amelyek kevésbé ismertek, viszont annál fontosabbak, és egyéni szervezésben sokszor megközelíthetetlenek. A Zsidó Egyetem kirándulásainak sokszínűségét jó példázzák a közösségszervező szak ötletes és rendhagyó temetőfelújító túrái vagy éppen a Jad Vasemben tartott, a tanulást, emlékezést és izraeli kirándulást összekötő holokauszttörténeti oktatásai.
Legutóbb Velencében és környékén jártunk. Szántóné Balázs Edit docens asszony és Friedmann Sándor doktorandusz szervezésében, Észak-Itália zsidó nevezetességeivel ismerkedhettünk meg, napi 12–14 órás program keretében, amelynek végén egy Velence környéki tengerparti szállóban tértünk nyugalomra. Vallási egyetem lévén, reggeleink a szálló egyik különtermében tartott közös sáchrit imával kezdődtek. A „davenolást” követően a kóser svédasztalok irányába mozdult el a társaság.
Elfogadható és emészthető terjedelemben nehéz lenne elmesélni ezt a négy napot. Inkább néhány jellemző, szórakoztató vagy éppen tanulságos, szerethető pillanatképet elevenítek fel.
Az utazás
Molnár Krisztina (Slomit) egy középkori velencei költőnő kalandos és ökumenikus életrajzát ismertette. Sarah Sulam a legkeményebb inkvizíció idején a velencei gettóban élt, több nyelven beszélt, és nő létére a helyi rabbi egyik leglelkesebb tanítványa volt. Aktívan segítette a zsidó-keresztény párbeszédet, a két vallás felvilágosult értelmiségének szalont, beszélgetéseket szervezett. A megjelent besúgók fel is jelentették érte, az éles eszű és kiválóan érvelő Sarah azonban még az inkvizíció vezetőit is meg tudta győzni. Ejtették a vádakat.
Utazódróse és csodarabbik
Az utazás záróelőadását Szerdócz Ervin, Újpest vallási vezetője tartotta, aki önkéntesként évek óta szolgálja és segíti a „szigeti” zsidóságot. Nélküle ma nem lenne rendszeres ima legendás vidékünkön. Élvezetes stílusú és találó humorral körített „utazódróséja” során Máramaros és környéke chászid legendáriumából merített, csodarabbik és összetartó zsidó közösségek világába repítve bennünket.
Triesztbe izzasztó hőségben érkeztünk meg. A meleg a tengerparti városban sokkal jobban elviselhető. Buszunk a gyönyörű móló szomszédságában állt meg, nem messze a város tágas főterétől, Európa egyik legnagyobb közterétől, ahol 1938-ban Mussolini kihirdette gyalázatos, az olasz zsidóságot megbélyegző, az addig meglévő keresztény-zsidó barátságot megmérgező fajvédelmi törvényeit. Leendő tribünje helyén szökőkút állt, de az apró ember elvitette azt. A zsidótörvényeket egyébként nem messze az izraeliták által alapított Generali Biztosító székházától és a volt gettótól kiáltotta világgá.
Triesztben, Európa egyik legliberálisabb városában működött Olaszország egyetlen koncentrációs tábora. Miután a kicsi, dühös ember nagyot bukott, visszahelyezték a szökőkutat, és a trieszti zsidóság megfogyva bár, de ma is virágzik. Az elvilágiasodás őket is ugyanúgy sújtja, hatalmas és internacionális stílusjegyeket viselő zsinagógájukba jobb esetben is csak 60–70 ember jár el. Kis csoportunk – finom és elegáns „bosszúként” – a gyűlölettörvények kikiáltásának helyén mondott imát a legyilkolt áldozatokért. Szép, meghitt, hiánypótló pillanat volt, amely megszakította a napos tér mediterrán zsongását.
Velencében bejártuk a tengerre épült város mind a négy megmaradt zsinagógáját, köztük a ma is aktív szefárd (spanyol zsidó) imahelyet. A kile vezetői ritkán fogadnak turistákat. Egy feltételük volt: csak akkor „kukkanthatunk be”, ha ott mondjuk el a mincha imát. És persze befizetünk közel 300 eurót…
Ez a mentalitás, az intenzív kereskedőszemlélet egész Velencére jellemző, amely nagyon szép, de csak sétálni érdemes és éri meg benne. Minden más jó pénzbe kerül. A volt városállamban csak olasz, azon belül is velencei idegenvezető dolgozhat. Még a gettó területe is fel van osztva köztük, és nem léphetik át egymás „territóriumát”. A zsidó múzeumnak és az egyes zsinagógáknak például külön-külön idegenvezetője van.
Velencei kirándulásunk során útba ejtettük a Lidón elhelyezkedő régi zsidótemetőt, az „újba” nem engedtek be bennünket. A megmaradt helyi közösség tagjai – teljesen érthető okból – vallási életüket, intim szférájukat szeretnék távol tartani a mindenhová beszivárgó turistahadtól…
Temető, halottak nélkül
A „régi” zsidótemető inkább sírkőmúzeum: halottak kevésbé, díszes és különleges sírkövek viszont szép számmal fordulnak elő benne. Különleges, zsidótemetőkben szokatlannak számító jelképek, szimbólumok és velencei családi címerek lettek rájuk vésve. Mindez persze még nem von le a cölöpökre épült temető vallási hitelességéből. A Lidón lévő telek zsidóknak adományozása nem volt túl nagylelkű gesztus, megható szívesség a velencei dózse részéről. Másnak úgysem kellett volna a kietlen földdarab, amelyet a hódító háborúk során garantáltan feldúltak, földig romboltak. Szorgalmas zsidó gazdái saját pénzükből azonban évről évre újjáépítették temetőjüket és gettójukat.
Velencében 500 zsidóról tudnak, akik közül rendszeresen maximum harmincan járnak zsinagógába. Létszám- és minjángondok náluk is ugyanúgy vannak. A gyűszűnyi szefárd zsinagógában közösen imádkoztunk, búcsúajándékként elénekelve az Osze sálomot és a Szól a kakas már… című magyar-zsidó népdalt, a kállói rebbe nótáját, amely különös hangulatot, déjà vu érzést kölcsönzött a látogatásnak. Bárhová megyünk is a zsidó világban, mindenki ismeri e dalt, a magyar–héber nyelvű szövegkombinációt.
A velencei gettó fokozott biztonsági intézkedései szintén ismerősek: mind a zsinagógákban, mind a gettó területén tilos fotózni. Egy kipás boltos hangosan ránk szól, mikor levesszük, nem szeretné, ha felismernék. A gettó területén egyébként számos kipás urat és hosszú szakállú, kaftános ortodoxot látni. Olaszul beszélnek, de „sálommal” köszönnek egymásnak. Ablakaikba, virágágyásaikba olasz zászlókat tűznek. Büszkék mindkét identitásukra, a külföldiekkel azonban nem nagyon barátkoznak. Bennük is munkál a legtöbb velenceire jellemző távolságtartás. A téglalap alakú gettóban kóser büfé, – meglepő módon – lubavicsi „ristorante” (klasszikus le- és beülős, fehér abroszos étterem), zsidó ajándék- és üvegbolt (muranói „műtárgyakkal” és rabbikarikatúrákkal), valamint idősek otthona működik.
Padovában sokkal visszafogottabb gettó fogad bennünket, sehol egy zsidó jelkép, amely az épületek használóinak származására utalna. A városi temetőben fejet hajtunk Giorgio Perlasca olasz embermentő sírjánál. Utunk szervezői előre jelezték, hogy jövünk, és meg szeretnénk tekinteni a sírt. Többet, mást nem kértek. Az olasz vendégszeretet példájaként tiszteletünkre szép, városi ünnepséget rendeztek, tényleg érdeklődő iskolás gyerekekkel, mellkasán nemzeti trikolórt átvető polgármesterrel. A helyi tévé által is közvetített eseményen a magyarországi közösség nevében Schőner Alfréd főrabbi mondott emlékbeszédet annak a hősnek az emlékére, aki több mint ötezer zsidó embert mentett meg a holokauszt éveiben. Szécsi József, a Keresztény–Zsidó Társaság főtitkára latin nyelvű „Pater noster” imájával emlékezett meg az embermentőről, akinek sírján olasz és héber felirat is található. Perlasca emberi nagyságát mutatja, hogy külön kérte: felhajtás és cicoma helyett olyan sírba temessék, mint a többi embert. Fejfájára a zsidó látogatókra tekintettel kis tartóedényt szereltek az emlékezés köveinek. A Bródy Sándor utcában működő, a zsidóság irányában abszolút korrekt és nyitott Olasz Intézet néhány éve szobrot állított a nemzeti hősként tisztelt embermentőnek. Olaszok és magyarok minden évben közösen emlékeznek meg róla. Idén tavasszal dokumentumfilmet vetítettek a bátor olasz életéről. A rendezvényt a Perlasca fia és felesége által vezetett, milánói székhelyű Perlasca Alapítvány szervezte. A megemlékezésen az embermentő fia és felesége is jelen volt. Találkoztak megmentettekkel és unokáikkal, akik könnyezve mondtak köszönetet a hősies cselekedetért.
A padovai ünnepségre kivonult helyi iskolások szerettek volna beszélni egy holokauszttúlélővel, lehetőleg olyannal, akit Giorgio Perlasca mentett meg. Domán István főrabbi, „rabbi bácsi” örömmel állt rendelkezésükre, és türelmesen válaszolt kérdéseikre.
Trieszt: püspök mentett tórákat
Triesztben, tanulmányutunk utolsó programján megtekintettük a hatalmas Manolosa Zsinagógát, amely napjainkban is működik. Gyönyörű, hófehér épület, amelynek belső terét annak idején kettéosztották, állítólag a város módosabb és szegényebb zsidóinak elkülönítésére. A fasizmus alatt a nácik és csatlósaik kifosztották, szent könyveit elégették – csak a helyi püspök bátorságának köszönhető, hogy a tóratekercsek megmaradtak. Személyesen mentette ki és őrizte meg őket.
A 20. század elején még 6000 zsidó lakott Triesztben, a holokauszt után számuk és aktivitásuk drasztikusan megcsappant. A valaha szabad városba beköltözött a félelem, 1945 óta nem játszanak a zsinagóga orgonáján. Közösségük alig 60 fős, ennek ellenére saját hatosztályos iskolát, kóser konyhát, idősek otthonát üzemeltetnek. Iskolájukban zsidó és nem zsidó gyereket egyaránt szívesen fogadnak, nem nézik tanulóik származását. Idegenvezetőnk elmondása szerint Triesztben nincs antiszemitizmus és elenyésző az Izraelbe való kivándorlás mértéke.
Gyönyörű és értékes utat jártunk be, amelynek során megismerhettük Olaszország hazánkban kevéssé ismert zsidó hagyományait. Az olasz zsidóság ma csak néhány tízezer főt számlál, mégis tartják a vallást, nagyobb ünnepeinket. Büszke olaszok és hívő zsidók, akiket befogadott és szeret Olaszország népe. Sokat tanulhatnánk tőlük – túlélésről, jókedvről és szervezési képességről.
Köszönet az utazás szervezőinek, Szántóné Balázs Editnek és Friedmann Sándornak!
Tekintse meg képgalériánkat
3.jpg)
