Emlékezés egy csalódott, de örökké reménykedő szabadságharcosra

Sinkó Ervin halálának 50. évfordulója alkalmából kétnapos emlékkonferenciát rendezett a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara (ELTE BTK) a BTK kari tanácstermében, ahol írók, történészek, irodalmárok és filozófusok értelmezték az író különleges életútját és még különlegesebb, ám a nagyközönség előtt javarészt sajnos ismeretlen életművét.

Hogy ki volt Sinkó Ervin?

Egy háromszorosan is kisebbségi író, aki egyrészt az egykori Jugoszláviában élt kisebbségi magyarként, másrészt zsidóként, harmadrészt kommunistaként. Fiatalon ott volt a Tanácsköztársaság vezetői között, de a vörösterror ellenségeként tartott „szemináriumot” a levert monitorlázadás résztvevőinek. Megírja a Tanácsköztársaság grandiózus, csaknem 800 oldalas nagyregényét, az Optimistákat, de nem sikerül kiadatnia még a Szovjetunióban sem, ahová Károlyi Mihály és Romain Rolland ajánlóleveleivel érkezik Párizsból, nem is sejtvén, hogy moszkvai tartózkodása segíti hozzá másik főműve, az Egy regény regénye megírásához. Ez a könyv látszólag arról szól, hogy miképpen nem sikerül kiadatnia az Optimistákat orosz nyelven, e „fedőréteg" alatt azonban nem más sejlik föl, mint maga a sztálini terror, s annak embertelen szörnyűsége. A többszörösen csalódott Sinkó hazatér Jugoszláviába, ahol megalapítja az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékét, a kisebbségi magyar felsőoktatás és értelmiségi utánpótlás-képzés legfontosabb vajdasági intézményét.

S hogyan töltötte élete utolsó évtizedeit?

Erről Heisler András, a Mazsihisz elnöke a konferencia megnyitóján azt mondta: Sinkó Ervin sokszor kiábrándult a gyermekkorában benne megfogant szabadságeszményből, de mindig új és új hitek ébredtek benne. Mint fogalmazott, Sinkó Ervin egy kicsúfolt, megvetett zsidó fiúcskából lett a világszabadság híve és harcosa, egy olyan hontalan zsidó, aki – többek közt éppen a gyermekkorában megtapasztalt többszörösen kisebbségi lét miatt – a társadalmi igazság és igazságosság megvalósulásáért küzdött egész életében.

Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténész a megnyitó beszédében elsősorban arra fókuszált, hogy Sinkó irodalmi hagyatéka ma vajon milyen szempontból és miért tarthat számot érdeklődésre. A professzor arra a következtetésre jutott, hogy Sinkó Ervin a maga irodalomtörténeti helyére került, nincsenek körülötte problémák, s életműve elsősorban kortörténeti munkásságként lehet érdekes, nem pedig nyelvművészeti szempontból. Kulcsár Szabó Ernő azt mondta: ha akad rejtély Sinkó körül, akkor az az, hogy az őt jellemző szabadkai, polgári művelődési szerkezettel a háta mögött hogyan válhatott már-már messianisztikis hitű kommunistává, hogyan volt képes hitében meginogni, majd a harmincas évek Szovjetunióját, a bolsevik diktatúrát testközelből megismerve hogyan tudott egy másik diktatúra szolgálatába szegődni?

A konferencia előadói minden részletében föltérképezték Sinkó életművét és korát. Hallhattunk előadást Sinkó Ervin és a franciaországi magyar kommunista mozgalom 1930-ad évekbeli kapcsolatáról, a „profán messianizmus" és „hívő" marxizmus összefüggéseiről, Sinkó Ervin 1945 utáni jugoszláviai szerepeiről, sőt – az Optimisták regényvilágát és nőalakjait megidézve – a 1910-es évek és a Horthy-korszak magyar baloldali női szerepmintáiról. A második napon többek között Sinkó Ervin regényes világkoncepcióiról, a két világháború közötti korszak magyar íróinak Szovjetunió-élményéről, Sinkó Ervin és Mirosav Krleža moszkvai naplójegyzeteiről, valamint az univerzális kisebbségiség tapasztalatáról esett szó.

A tanácskozás egyik legizgalmasabb, valóban gondolatébresztő előadását Tamás Gáspár Miklós tartotta „A Szemben a bíróval utolsó mondatáról és az erőszak kérdéséről" címmel. A „Szemben a bíróval" Sinkó Ervin egyik esszéje, Tamás Gáspár Miklós szerint a huszadik századi esszéirodalom egyik legfontosabb műve, amely hamarosan angol fordításban is megjelenik.

k__p_cikkekbe.jpg

A filozófus – aki nagy tapsot kapott azon bejelentésére, miszerint életében először éri az a megtiszteltetés, hogy előadást tarthat az ELTE bölcsészkarán – előadásában azt a kérdést járta körbe, miként lehetséges, hogy a kommunista mozgalom az első olyan politikai forma, amelynek kapcsán a gondolkodás filozófiai és morális kérdéseket vet föl? Hogyan lehetséges az, hogy a korábbi politikai formák kapcsán senkinek eszébe nem jutott filozófiai és morális kérdéseket feszegetni? TGM szerint ennek az egyik oka, hogy a a kommunista mozgalom filozófiai és morális alapokon határozta meg önmagát – csakhogy az első világháború után bekövetkezett forradalmak csalódást okoztak. Maga Sinkó Ervin is többszörösen csalódott. Csalódott a kapitalizmusban, a demokratikus szocializmusban, a forradalmakban, a forradalmakra mintegy válaszreakcióként jelentkező fasizmusban. Tamás Gáspár Miklós úgy fogalmazott: Sinkó rájött arra, hogy a világban nem lehet eltűrni a gonoszt, hiszen akkor megmarad, de nem lehet megölni sem, mert akkor mi magunk válunk gonosszá. Mint mondta, Sinkó Ervin gondolkodásában – ellentétben Lukács Györgyével – megvolt a bátorság ahhoz, hogy kimondja: vannak dolgok, amelyek egyszerűen megoldhatatlanok.

Kácsor Zsolt / Mazsihisz.hu

***

A Szovjetunió, mint a vágy tárgya

Hiába van már tisztában elv és a politikai gyakorlat ellentmondásával, Sinkó maga is optimista, sőt, szinte vallásos hittel tekint álmai országára, a sztálini Szovjetunióra. Nem volt ezzel egyedül a világgazdasági válságból lassan kecmergő nyugati világban a harmincas évek elején. „Jámbor liberálisok, akik visszarettentek Marxtól és irtóztak az erőszaktól, úgy tértek haza a szervezett oroszországi utakról, hogy megváltozott hangnemben, barátian szóltak a 'nagy orosz kísérletről'” – írta Koestler (idézi Balogh Magdolna), aki maga is Sztálin birodalmába emigrált, hogy aztán megírja a kommunista kiábrándulás-irodalom és a koncepciós eljárások pszichológiáját nyújtó klasszikusát, a Sötétség délben-t.

Sinkó boldogan érkezik 1934-ben Moszkvába. Mint Radics Viktória kiemelte, az írónak fogalma sincs arról, hogy éppen a sztálinista zsarnokság teljes kiépülésére érkezett meg az áhított birodalomba. Két év nagy idő: 1936-ban aztán úgy távozik, hogy tudja: „förtelmes, hazug, embertelen” a szovjet rendszer.

Nem könnyű forradalmárnak lenni a győztes forradalom országában – írja, látva, hogy „a Szovjetunióban az emberek óriási többsége rettenetes viszonyok között lakik, nagyon rosszul öltözködik és nem eszik eleget”. De a gazdasági nyomoron túl pontosan érzékeli az ekkor már a hétköznapokat uraló terrort is. „Ami megvan, ami itt ma van, azt nem volna szabad szocialista társadalomnak nevezni.”

Miközben az emberi történelemben új minőséget jelentő, humánus társadalomra számított, saját példáján tapasztalja meg a bénító félelem, kiszolgáltatottság, a rettegésből fakadó halogatás és hivatali felelősségáthárítás működését. Az ígéretekkel szemben regényét nem adják ki Moszkvában sem, és barátaiban is csalódik. Amikor a Moszfilm az ígéretekkel szemben mégsem csinál filmet a könyvéből, ő pedig a szovjet rendszerhez képest fantasztikus anakronizmussal beperli a filmgyárat, koronatanúnak híres író-lakótársát, Iszaak Babelt hívja meg – aki azonban félelmében legszívesebben azt is letagadná, hogy ismerte egyáltalán a magyar írót.

Egy másik alkalommal a könyvkiadó igazgatója tagadtatja le magát az őt kereső író előtt, aki csak azért is benyit, hogy az asztal alá bújva találja meg a döntések elől menedéket kereső direktort. Nincs egyedül a rettegésével: ekkor a Pravda már Kamenyev, Zinovjev és más „trockisták” letartóztatásairól és kivégzésekről ír, az értelmiség pedig magánkörben sem mer mondani semmit, mert – jó okkal – attól tart, hogy lehallgatják vagy besúgják. A szisztémát még Sinkó sem érti: A helyzet az, hogy azokban az években közülünk senkinek nem jutott az eszébe, hogy a szovjet börtönökben előfordulhatnak kínzások – írja később, utólag is fájdalmas naivitással.

Ebben a légkörben a kitenyésztés alatt álló új faj, a homo sovieticus már csak túlélni akart; az újabb és újabb leszámolási hullámok, tomboló kampányok között azonban ez sokaknak a teljes önfeladás árán sem sikerült – Babelt 1940-ben japán kémnek nyilvánítva végzik ki.

Kolozsi Ádám / Index