A megbocsátás fájdalma: elhunyt Székhelyi József

„Színpadon a Hamlettől a Rettegi Fridolinig megközelítőleg 300 szerep és 25 rendezés van a háta mögött” – írják róla az életrajzok. És valóban: szarkasztikus és drámai karakter volt, keserű nevettető és illúziótlan, nagy bohóc.

Olyan karakterszínész volt, akiből a karakter talán még erősebben marad majd meg, mint a szerepei, bár a megjelenése, a hangja a zsidóvicceknek a világ ellen öngúnnyal harcoló, vereségén öngúnnyal erőt vevő figuráit idézi majd elénk elsősorban: ajvé, hát akkor már inkább a Grünt ismerném, ha szabad.

Bohózatokban is játszott sokat, de a jókedv nemigen jutna róla eszünkbe és a legjellegzetesebb szinkronhangja a buta, lesajnált amerikai kisembert mennybe menesztő rajzfilm-sorozat főszereplője, Amerika Mézga Gézája, Homer Simpson volt. Az amerikai Mézga Géza – magyarul. Ez volt ő igazán, ha Amerikában születik, ott is komoly standupos, komikus színész lehetett volna, de ott nem lett volna Székhelyi József, aki csak Pesten tudott lenni, olyan filmekben, mint a Gyerekrablás a Palánk utcában, a groteszk, mégis szelíd játékosság gyerektörténeteiben.

Egy 1946-ban született zsidó színész legjellegzetesebb karaktervonása a megbocsátás lehetett csak: minden úgy van, ahogy, elviselhetetlenül, de mégis élünk, miközben ezt semmi nem indokolja, a logikus az lenne, hogy ne éljünk. Ebből táplálkozott Székhelyi József szívósan melankolikus derűje. Valami olyan bölcsességből, amely nem volt kiábrándult, mert már eleve nem várt, nem várhatott semmit.

Eldöntötte, azt mondta, hogy nem hagyja győzni a rákot, de legalább nem hagyta magát kétségbeesni, mert ez az egyetlen, amire módunk van az élettel szemben. Legalább nem esni kétségbe. Ezt részben a sötét emberi mélységek legnagyobb és legnyersebb feltárójától, William Shakesparetől tanulta, a kétségbeesés legjobb ismerőjétől, mert, talán nem tudja mindenki, de nagy Shakespeare-színész is volt.

Aktív élete utolsó időszakában együtt dolgozott a Gólem Színházzal és látszott, hogy bírta volna még fanyar humorral, nehéz évek után is, ha kap még időt, de kifosztott volt eleve és már nem veszíthetett semmit. Ez a hozzá hasonló komikusok szabadságának lényege.

Azt is tudta, hogy nincs egyedül, az köti össze a közösségével, hogy mind kifosztottak vagyunk. Ezért mondhatta őszintén, hogy nem szabad félni a haláltól: „A halálfélelem egy csacsiság: megszületünk, és nem felnevetünk, hanem felsírunk, mert azt a hírt kaptuk, hogy jó, hogy itt vagy, Isten hozott, de sajnos véges”– ezzel az egyszerű és mégis beláthatatlanul bölcs tanáccsal búcsúzott tőlünk.

Elérte a legtöbbet, amit színész elérhet a földön: nem ő félt a halálától, hanem mi, akik hiába tudtuk a legutolsó hírekből, hogy vége, hogy nincs miben reménykedni, drukkoltunk tovább naiv kétségbeeséssel. Magyarország nagyon szerette Székhelyi Józsefet, hogy mennyire nagyon, az az utolsó időkben vált végképp világossá. Talán még őt is meglepte, akit alkatánál fogva nem lephetett meg semmi.

Nem voltak illúzió, mégis nagyon szerette az életet, amely szkepszisét megbocsátva viszontszerette őt. Nem hitt az életében, de szerette, mert eleve megbocsátott mindent. Színész volt: mindent értett és mindent megbocsátott. És most, hogy meghalt, semmi vigasztalót nem lehet írni.

Legyen áldás Székhelyi József emléke!