Sebeink ábrázolhatatlansága, avagy „a dokumentálás dühe"

A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményében található műalkotásokból Szemtanúk címmel rendezett színvonalas kiállítást a budapesti 2B Galéria, amely a tárlatot egy rendkívül izgalmasra sikeredett kerekasztal-beszélgetéssel zárta. A résztvevők azt vitatták meg, hogy a traumaábrázolásokat miként lehet megközelíteni irodalmi és történelmi szempontból, s mint kiderült: létezik olyan jelenség, amit „a dokumentálás dühének” nevezhetünk, s megtudtuk azt is, hogy egy grafika olykor pontosabban ábrázolja a valóságot, mint egy fotó.  

A MAGYAR ZSIDÓ MÚZEUM ÉS LEVÉLTÁR gyűjteményében több olyan mű vagy album található, amelyek a koncentrációs táborok, a gettó vagy a munkaszolgálat mindennapjait örökítik meg, a budapesti Ráday utcában található 2B Galéria a közelmúltban ezekből a művekből rendezett  kiállítást Farkas Zsófia válogatásában és rendezésében Szemtanúk címmel. A tárlat finisszázsán a téma irodalmi és történelmi aspektusait vitatta meg Vári György (a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár munkatársa) moderálásával Farkas Zsófia kurátor, Marczisovszky Anna irodalomtörténész és Toronyi Zsuzsanna, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár igazgatója.

A beszélgetés résztvevői balról jobbra: Farkas Zsófia, Marczisovszky Anna, Toronyi Zsuzsanna és Vári György

A kerekasztal-beszélgetésen Farkas Zsófiától megtudtuk, hogy a zsidó múzeum gyűjteményében nagyon sok, a holokauszt korabeli ábrázolásait különböző képzőművészeti albumokban is összegyűjtött mű van. Mint mondta, a művek mintegy 90 százaléka grafikai technikával készült, s megfigyelhető, hogy az ábrázolás motivációját illetően van bennük valami mélyen közös jellegzetesség. 

Azon túl, hogy az alkotások az átélt traumák és a kapott sebek frissességéről árulkodnak, Farkas Zsófia szerint feltűnő, hogy az albumokba gyűjtött műveket a művészek szokatlanul hosszú előszóval vezették be. Voltaképpen „indoklási kényszer” érezhető ki  a sorok mögül, mintha az alkotók feltétlenül valamiféle nagyon is személyes hangvételben szerettek volna feltárulkozni az olvasók előtt. 

Farkas Zsófiától azt is megtudhattuk, hogy szinte valamennyi mű figuratív, sőt, még azok a művészek is a figuratív ábrázolás mellett döntöttek, akikre amúgy jellemzőbb volt a nonfiguratív stílus. Kifejtette azt is, hogy a gyűjteményben lévő traumaábrázolások leegyszerűsítve három nagy csoportba sorolhatók: egy részük dokumentarista, mások narratívak, már-már képregényszerűek, a harmadik csoport pedig leginkább a szimbolista jelzővel minősíthető.

Ehhez kapcsolódva Toronyi Zsuzsanna, a múzeum igazgatója azt fűzte hozzá: még az 1990-es években kezdte rendezni a traumaábrázolásokról szóló anyagot, s feltűnt számára a precíz dokumentálási szándék, a történet ábrázolhatóságának és elmesélhetőségének elementáris vágya. Toronyi úgy vélte: a figuratív ábrázolásmód azért dominálhat a művekben, mert a lágerekben tilos volt fényképezni, így hát neki az volt a megérzése, mintha ezek a grafikák a fotók helyett készültek volna. 

Az igazgatónő hozzátette: a rajzokon szinte tapintható az elmondás epikus kényszere és a dokumentálás dühe, ennélfogva ezek a művek „igazibban” visszaadják a valóságot, mint a fotók. A fényképek ugyanis bizonyos értelemben meghamisítják a valót, elegendő csak arra gondolni, hogy ha az emberek kamerát látnak, szinte önkéntelenül belemosolyognak, mert ehhez szoktak hozzá. A grafikai művekből azonban hiányzik ez a „hamis” mosoly, következésképpen sokkal érzékelhetőbb az átélt borzalom. 

Ami a téma irodalmi megközelítését illeti, Marczisovszky Anna irodalomtörténész elmondta: a traumaábrázolások száma nem kevés az irodalomban, a gyűjteményben is több mint kétszáz irodalmi tétel sorakozik, a beszámolók jelentős része közvetlenül a vészkorszak után keletkezett. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra: árnyalja a képet, hogy 1948 után a holokausztot elhallgatták, arról a hivatalos közbeszédben nem beszéltek. 

Mint fogalmazott, az írásos ábrázolásokban az a közös, hogy érződik bennük valamiféle szégyen, a megalázottság és a meghurcoltatás szégyene, amely a tanúk, a túlélők jelentős része számára egyenlő volt a szégyenük elhallgatásával. Ennek kapcsán tette föl Marczisovszky Anna azt a gondolatébresztő kérdést, hogy a szégyenérzet vajon jelen van-e a képzőművészeti alkotásokban is, vagy csak az írásos beszámolókra jellemző?

Marczisovszky Anna felvetéséhez kapcsolódva Farkas Zsófia úgy fogalmazott: nehéz erre a kérdésre egyértelmű választ adni, hiszen a képzőművészet lényegében azt a „hiányt” tölti ki, amit sem a kép, sem a szó nem képes megragadni. 

A tárlatról szóló cikkünket EZEN A LINKEN olvashatják.