Emlékmű zenéből – de ki is volt Harold Rubin?

Harod Rubin Fesztivál – ennyi a szűkszavú értesítés, és a fellépők névsora: az izraeli jazz élvonala, azok akik elhagyták a mainsream kitaposott ösvényeit. Silló Sándor írása Tel-Avivból.

De ki volt Harold Rubin?

1932. május 13-án született Dél-Afrikában, Johannesburgban, és 2020. április 1-én, éppen egy éve hunyt el Tel-Avivban. Egy mindig árral szemben úszó művész portréja rajzolódik ki az életút kusza vonalaiból.

Képzőművésznek készült, de karrierjét 16 éves korában keresztezte a zene. Klarinétozni tanult. A jazz vonzása erősebb volt a klasszikus stúdiumoknál: 18 évesen már a Skyline Night Club zenekarában játszott…

…és közben építészetet tanult a Witwatersrand Egyetemen, majd a londoni Architectural Association-ben.

Rubin kreatív törekvései hamar szembekerültek Dél-Afrika rasszista normáival. Az 1950-es évek apartheidjében elfogadhatatlan volt, hogy egy fiatal jazz-zenész a Sophiatownban muzsikáljon a fekete negyed zenészeivel. De az igazi frontot az apartheiddel szemben a képzőművész Harold Rubin nyitotta. 

1961-es Sharpeville című rajzsorozata az apartheid hatóságok brutalitását ábrázolja, és az 1960-as sharpeville-i mészárlás áldozatainak állít emléket. 

Egy évvel később egy képéért Rubint istenkáromlás vádjával perbe fogták. Felmentették, de ő nem akart tovább ott maradni.

1963-ban alijázott. 

Izraelben aztán felhagyott a zenéléssel, építészként kezdett dolgozni Arieh Sharon irodájában Tel-Avivban és külföldön. A 60-as évektől 1986-os nyugdíjazásáig a Bezalel Művészeti Akadémián tanított rajzot építész- és formatervező hallgatóknak.

Izraelben a klarinét 1979-ig pihent, de a társadalmi aktivista képzőműész Harold Rubin nem. Antimilitáns aspektusa bőven talált témát Izraelben. A botrány itt sem kerülte el: Egy képén az ultranacionalista Meir Kahane rabbit náciként ábrázolta. Az 1985-ös haifai kiállításán ezt a rajzot egy kneszet-tag tépte le a falról.

De amiért a művésztársak egy évvel a halála után emlékfesztivált rendeznek neki, az a jazz.

A dél-afrikai zenei vonal, a fekete kontinens inspirációja kiapadt, mire Izraelbe ért. “Nem találtam társakat, akikkel együtt zenélhetnék” – így mesélt az első izraeli évtizedéről. Aztán 1979-ben mégis újraindult a zenész karrierje. A free jazz és az avantgarde zene egyre több izraeli zenészt elért. Rubint is ez a hullám hozta vissza a zenéhez. 1980-ban megalakítja a Zaviot együttest. Harold Rubin mellett Tommy Bellman, Mark Smulian, Reuben Hoch voltak a legendás kvartett alapítói.

A legendás izraeli formáció húsz évig működött, és ezalatt felnőtt az izraeli jazz új nemzedéke, akik közül sokan meg sem álltak a nemzetközi élvonalig. Utolsó éveiben gyakran lépett fel ezzel a generációval. Többek között Ariel Shibolet, Assif Tsahar, Daniel Sarid, Maya Dunietz és Yoni Silver voltak a partnerei. Így kapcsolódott össze az izraeli jazz két generációja.

Az izraeli avantgarde jazz-szcéna megszületése, megerősödése elképzelhetetlen lett volna Rubin nélkül. 2008-ban Landau-díjjal tüntették ki ezért.

Egyik leghíresebb lemezét (On a thin line – Egy vékony vonalon) a Levontin 7 klubban rögzítették 2009-ben. Barre Phillips bőgős és Tatsuya Nakatani ütős játszottak az akkor 77 éves mester mellett. A lemez producere az az Assif Tsahar volt, aki a Harold Rubin Fesztivát is szervezi. Ez is a Levontin 7-ben volt.

Az izraei improvizatív zene panorámájának ígérkezik a névsor. Nemzedékeket felsorakztató seregszemlének.

A gitáros Koby Sefi projectje kezd.

Kánonná szétcsúszó uniszónok, majd vissza: A szabadság váratlanul vigyázzba áll egy feszes, szinte rockos ritmikában. Mindezt kreatív játékossággal. Koby 

 egész temperametuma a 80as évekből ismerős. A két srác a dobos és a szaxofonos szívesen startol onnan de az ő szólóik,duóik egy nyersebb, frissebb világ.  A jazz az egymásba nővő generációk története. Itt most a fiatal izraeli jazzé.

Az este legidősebb muzsikusa jön.

Stephen Horenstein szabad zenéje sokkal erősebben gyökerezik a 20. század avantgard zenéjében mint a freejazzban. Kompozíciója a végén hirtelen afrikai törzsi zenébe fordul mintha visszafelé utazna Harold Rubin zenei útján. 

Aztán Maya Dunietz ront ránk. Energikus zongoraszólója után egy szám erejéig tele lesz a szinpad bőgővel. White Blue Man – így szól a dal. 4 basszus, dob, zongora, ének.

Shay Hazam bőgős le sem megy, az ő kvartettje folytatja a sort, Albert Bergerrel kiegészülve. Vele tényleg a kiegészül a formáció hangzása. A free hőskorát hozza be a fiatal áramlatba. 

Ariel Shibolet szokatlan játékmódokkal megszólaltatott szoprán szaxofonja a torz rezgésekké redukált hagoktól eljut Albert Ayler Ghost-jáig. Szellemidézés.

Anat Fort zongorista  

szelídebb impulzusokkal varázsol. Lemaradok a festőművész nevéről, aki a  trió számaira  két képet improvizál.

Így járok sok fiatal muzsikus nevével is. Először hallom őket, itt, a már nevet szerzett kollégák között, de tudom lesz még módom megismerni őket. Mentségemre szolgáljon, hogy nincs műsorfüzet, konferansz. A formációk, a zenészek sűrűn váltják egymást, impró az egész este. A gyors átállásokban inkább Harold Rubinra emlékeznek, nincs névsorolvasás. Demonstráció van: vége a járványnak és mi mind itt vagyunk. 

Egy valaki hiányzik csak.

A házigazda és ötletgazda jogán Assif Tsahar zárja az estét. Meglepetésünkre a zongorához ül, de a rövid intro után előkerül a tenor szaxofon. A tőle megszokott energiával, intuícióval játszik. Ez a búcsú búcsúja. Nincs finálé. 

Éjfél van. Szétszéledünk.

Nem hiszem, hogy lehet a szabadságnak és a kreativitásnak méltóbb emlékművet állítani, mint a zenében megszülető és azonnal elmúló együttlétet.