Sába
királya alatt természetesen Goldmark Károly értendő: számára a Sába királynője
című operája hozta meg – nem csak a régóta várt ismertséget, – de az anyagi
biztonságot is. Ekkor a szerző negyvenöt
éves volt, és addigi élete meglehetős nélkülözésben telt. A gyerekkorban
megtapasztalt nyomorúság később csillapodott ugyan, de sokáig megmaradt, ahogy
az Goldmark visszaemlékezésiből is kiderül.
A
sopronkeresztúri zsidó közösség kántora, Goldmark Ruben minden munkát
elvállalt, rendszeres jövedelme is volt, de két házasságából született
huszonegy gyerekét – akiket második feleségével, Mirjámmal nevelt – nem volt
egyszerű eltartani. És mivel a községben nem működött elemi iskola, Károly és
néhány testvére sokáig írni-olvasni sem tudott. A Sába királynője szerzője tizenegy
évesen libapásztornak állt, hogy segítse a családot, közben pedig egy tilinkón
próbálgatta magát, és arra vágyott, hogy zenét tanulhasson.
„Házunkat
gyümölcsösök szegélyezték. Mögöttük széles szántóföldek terültek el, ezekhez
egy mogyoróliget csatlakozott. Ez volt a legkedvesebb tartózkodóhelyem. Egyik
napsütéses, szép napon odamentem, hanyatt feküdtem a fűbe, felbámultam a kék
égboltra, és süttettem arcomat a meleg napban. Vasárnap délelőtt volt. Ünnepies
csend vett körül, csak a méhek és bogarak zümmögtek, magasan a légben pedig a
pacsirták ujjongtak édes dallamokat. Egyszerre csak lágy templomi harangok
csendültek meg a távolból, és amikor ezek elhallgattak, hatalmas erővel zúgott
fel az orgona hangja. Ezután elcsendesült e hang, és négy énekszólam egyesülvén
vele, hármashangzatokban énekelte a szentmisét. A szép hangzás, a lágy
harmóniák áradata kerített hatalmába. Míly mélyre hatoltak ezek a távolság
révén eszményivé finomult, anyagtalan, messze szálló, édes harmóniák a zenére
kinyíló gyermekszívbe! Ilyet még sohasem hallottam, mert a templomba, amelytől
messze is laktunk, nem léphettünk be. Először hallottam és érzékeltem a
harmóniák és egyáltalán a zene felrázó hatalmát. Tudatlanságomban nem voltam
képes megítélni azt, amit hallok – de könnyek szöktek a szemembe és még ma is
megborzongok, ha visszagondolok erre az első, oly hatalmas zenei benyomásra.
Ebben a pillanatban sorsom, jövőm eldőlt, hivatásom meg volt határozva;
muzsikus voltam – eléggé különös módon – a katolikus templom révén.”
Az
egyik idősebb Goldmark fiú, József, ekkor már Bécsben járt egyetemre. Tanulmányai
mellett mindenféle munkát elvállalt, egyrészt, hogy eltartsa magát, másrészt, hogy
a családnak is küldhessen haza egy kis pénzt. Ő volt az, aki egy keresztúri
énekessel megbeszélte, hogy az hegedűórákat adjon az öccsének, és egy kis hegedűt
is bérbe vett. Károly nagyon gyorsan haladt, és a hangszertanulás mellett írni
és olvasni is megtanult Hanna nővére falusi tanító vőlegényétől. A jó eszű
kisfiút ezután beíratták a soproni zeneiskolába, ennek költségeit megint csak
József vállalta magára. Öccse hetente kétszer gyalogolt el a jó két órányira
fekvő Sopronba, majd haza. Közben megszerezte az elemi iskolai bizonyítványt,
és rábízta magát a bátyjára.
1844
nyarával újabb életszakasz köszöntött be:
"Bécsbe kerültem további képeztetésre.
A nálam tíz évvel idősebb József bátyám, aki Bécsben az orvosfakultáson tanult,
magához fogadott. Először mindenféle alantas házimunkát kellett végeznem, így
fa-, és vízhordást, ruha-, és cipőtisztítást, de ez magától értetődő volt, és
nekem semmit se számított. Reggelit és vacsorát otthon ettem, ebédet hét
különböző jótékony családnál kaptam a hét más-más napján. Jansa, a kíváló
kvartettjátékos, a császári udvari zenekar tagja lett a tanárom. Akkor még nem
létezett számomra más világ, csak a hegedűé."
Károly
közben a középiskolai bizonyítványt is megszerezte. Sokat éhezett, az ünnep az
volt, amikor megérkezett anyja rendszeres heti küldeménye, egy kenyér és egy
kis leves. Magánórákat vállalt ebédért vagy uzsonnáért cserébe, néha kis pénzt
is kapott. Miután a bécsi konzervatórium hallgatója lett, könnyebben talált
tanítványokat és el-eljárt koncertekre is. A szabadságharc kitörését boldogan
üdvözölte, és hazatért Magyarországra.
"1850
tele ismét Sopronban talált, a színházi zenekarban. A rákövetkező nyáron Budára
szerződtetett Schmidt igazgató 20 forint havi gázsiért, ami a különféle
levonások után 10 forintra csökkent. Életem változatlanul nyomorban telt. Télen
a kis színházban játszottunk, fönt a Várban, nyáron lent a fedett arénában. Az
egyik fiatal zenekari társammal, emellett jeles zongoristával közös
szoba-konyhát béreltem a Várban. Egy zongora és egy szék volt a különben
teljesen üres szoba egész bútorzata. A konyhában aludtunk egy szalmazsákon,
amelyből számos egyéb lakótárs sem hiányzott."
Goldmark
hamarosan zongorázni is megtanult, mégpedig olyan magas szinten, hogy
növendékeket is vállalhatott. Hogy nyugalomban komponálhasson, és meg is tudjon
élni, hegedűsként továbbra is fellépett hangversenyeken, különböző bálokon
pedig egészen hajnalig tánczenét játszott. Bécsben közben kiadták Sturm und
Drang című zongoraciklusának három darabját – ez volt az első kinyomtatott
műve, és húsz forint az első zeneszerzői honoráriuma.
"Ahogyan
korábban tíz éven át zenekari hegedűs voltam, most, a Sába királynője című
operám megjelenéséig tizenöt éven keresztül zongorát tanítottam. Zongoratanár!
Igen lebecsült, hogy ne mondjam ócsárolt foglalkozás. Bizonyos tekintetben
jogosan. Naponta öt-hat vagy még több órán át kényszerűen, lusta, hallás és
ritmusérzék nélküli, csökönyös, komisz kölyköket tanítani – ehhez képest öt
méter fát felaprítani eszményi, de legalábbis egészséges, idegerősítő
tevékenység. A megfigyelés nézőpontjából azonban van a dolognak egy másik,
érdekes oldala is, és mennyi élvezetet tud ez szerezni! Vallom, hogy tehetséges
gyermekeket örömmel tanítottam. Mindez nagyon szép lenne, de ezáltal kevés idő
marad a szorgalmas komponáláshoz. És ez a helyzet még tizenöt éven át tartott,
s mint említettem, kezdetben eléggé szűkös megélhetés mellett.
És
aztán megint a véletlenek... az ihletet is a véletlenek hozzák.
Tanítványom,
Bettelheim Karolina alig tizenöt évesen lépett a bécsi udvari operaház
színpadára. Az egyik próba után mesélte nekem az édesanyja, derék jó asszony,
Schober főrendező kijelentését Karolináról: „Ez a leány! Az arca! Tiszta Sába
királynője!” E kijelentésre Chopin francia festő ismert képével való
portréhasonlósága késztethette. Ennek a véletlen kijelentésnek köszönhetem
operámat."
Az
1875-ben bemutatott opera meghozta a sikert, a világhírt és az anyagi
stabilitást. Goldmark nyaralót vásárolt Gmundenben, hol sok időt töltött és
boldogan járta a természetet. Alkotókedve nem lankadt, de a Sába sikerét soha
többé nem tudta megismételni, még az egyébként igen jól fogadott, Téli rege
című operájával sem. Ragyogó muzsikus volt, és széplelkű, jószándékú ember,
akinek hosszú élet adatott. 1815-ben halt meg Bécsben, bizonyára szakmai
hiányérzettel, de megbecsülve, és legalább anyagi jólétben.