Bokor Gabriella: A hegedűkirály titka

Csodagyerekből ritkán lesz csodafelnőtt, de néha erre is van példa: az 1875-ben Bécsben született Fritz Kreisler tízévesen elvégezte a Bécsi Konzervatóriumot, tizenkét évesen megnyerte a Párizsi Conservatoire első díját, néhány évvel később pedig a világ legkeresettebb és legjobban fizetett hegedűművésze lett – és az is maradt évtizedeken át. Közben pedig volt egy kis titka, amit szórakozásnak vagy játéknak is nevezhetünk, és amivel hosszú időn át – mondjuk így – bolondot csinált a zenekritikusokból.

A Galíciából származó és Bécsben letelepült Kreisler családban szinte mindenki játszott valamilyen hangszeren. A négyéves kis Fritzet kiváló amatőr hegedűs orvos édesapja kezdte tanítgatni, és később is támogatta a „csodagyerek-karriert”, de arról, hogy fia orvosi diplomát szerezzen, nem mondott le. Fritz egy ideig járt a bécsi orvosi egyetemre, ahol a nagyhírű sebészprofesszor, Theodor Billroth – maga is kiváló amatőr hegedűs és zongorista – azt javasolta, hogy maradjon mégis inkább a hegedűnél, orvosnak ugyanis pocsék lenne.

Billroth nem tévedett a tanítványát illetően: jöttek sorban a koncertek a legjobb zenekarokkal a legpatinásabb koncerttermekben, a turnék, és a lemezszerződések. Évi kétszázhatvan koncert volt az átlag, Kreisler, a „Hegedűkirály”, aki nem csak zseniális előadó, de kis szalondarabokat is komponál, a közönség kedvence lett. Amerikai feleségével, egyúttal menedzserével, Harriettel, hol New Yorkban, hol Berlinben éltek, 1939-ben azonban, amikor származása miatt ő is feketelistára került, végleg New York-ban telepedtek le. 

Kreislerről köztudott volt, hogy szenvedélyesen gyűjti a régi kéziratokat, és sok feledésbe merült barokk darabot is játszik a koncertjein. Hol egy addig ismeretlen Vivaldi hegedűversennyel lepte meg a közönséget, hol egy frissen felfedezett Couperin menüettel, egyre-másra ásta elő az ismeretlen barokk darabokat.  Különösen gyakran játszotta az olasz barokk szerző, Gaetano Pugnani Praeludium és Allegro című darabját, amit 1935-ben az akkor tizenkilenc éves Yehudi Menuhin is műsorra tűzött egy New York-i beszélgetős koncerten. Menuhin Kreislert és a híres zenekritikus Olin Downes-t is meghívta, utóbbi pedig a koncert után szeretett volna belenézni az eredeti Pugnani kéziratba. – Dehát nincs semmiféle kézirat, ezt én írtam, meg a többit is, az összes Vivaldinak, és Dittersdorfnak, és Couperinnek tulajdonított darabot – mondta keresetlen egyszerűséggel Kreisler, majd gratulált Menuhinnak a remek előadáshoz.

Az ügy akkora hullámokat vert, hogy még a New York Times címoldalára is felkerült. Jogosan, hiszen a sajtó évtizedeken át készpénznek vette a barokk felfedezéseket, pedig a darabok magukon viselték a késő romantika stílusjegyeit, ráadásul Kreisler kifejezetten romantikus előadásmódja is gyanút kelthetett volna. Szégyellte is magát több kritikus, hogy nem igazán értő és figyelő füllel hallgatta a koncerteket, és hagyta magát megvezetni. Az esethez Kreisler annyi kommentárt fűzött, hogy évekkel korábban, amikor bővíteni akarta a koncertrepertoárját, nem találta volna helyénvalónak és ízlésesnek, hogy túl sok darab mellett szerepeljen szerzőként a neve a műsorban….

Bármilyen magasra is csaptak a hullámok, a botrány hamar elült, a Hegedűkirályt ugyanis őszinte és mély szeretet vette körül. És ez nem csak színpadi pályafutásának szólt, hanem a nagy szívének is: Kreisler volt korának egyik legjelentősebb adományozója. Amint elkezdett jól keresni, segítette a fiatal zenészeket, az elszegényedett kollégákat, az árvákat, a természeti katasztrófák áldozatait. Szülővárosát, Bécset mindkét világháború után kivételes nagyvonalúsággal támogatta. Küldött pénzt, ruhát, élelmiszert, gyógyszert Bécsbe, sőt még Berlinbe is, nem felejtve az ott töltött éveket. 1949-ben elárvereztette híres könyvtárát, és a mai értékén mintegy 1,5 millió eurós bevételt a New York-i Lennox kórháznak és gyerekeket segítő alapítványoknak adományozta. Hetvenhét évesen pedig úgy döntött, hogy teljes zenei hagyatékát – benne olyan értékes kéziratokat, mint Brahms Hegedűversenye – a Library of Congress-nek ajándékozza. Ők kapták meg kedvenc hegedűjét, az 1733-ban készített Guarnerius del Gesù-t is, amin több, mint húsz évig játszott. 

Nyolcvanhét évesen halt meg, temetésére a felesége, az akkor kilencvenhárom éves Harriet – akivel imádták egymást – már túl gyenge volt elmenni, ezért az egyik búcsúztató idézte az asszony gyakori mondását: „Ha Fritz rendesen gyakorolt volna, nagy zenész lehetett volna belőle”.