Gitta könyve: „Még Auschwitzban is megvolt bennem az életvágy”

2021. November 15. / 17:42


Gitta könyve: „Még Auschwitzban is megvolt bennem az életvágy”

Szerző: Kácsor Zsolt

Mann-Schőner Gizella – akit mindenki Gittának szólít évtizedek óta – az ukrán határ mellett fekvő Csengeren született, s nem sokkal múlt tizennégy éves, amikor Auschwitzba került. A holokauszttúlélő, testben és lélekben máig erős asszony életét Shiri Zsuzsa újságíró írta meg a Gitta könyve című műben. A kötet bemutatóját a napokban tartották Budapesten, ebből az alkalomból beszélgettem Gitta nénivel. 


Egy budapesti lakásban találkozom vele, aprócska asszony, aki a korához képest meglepően kiváló testi-szellemi állapotban van. Bot nélkül közlekedik, és amikor betoppanok hozzá, éppen az Egyesült Államokban élő fiával telefonál héberül. Aztán befejezi és hellyel kínál, a szeme kíváncsi, sőt, mosolygósan kíváncsi. Olyan érdeklődő tekintettel néz rám, mintha ő volna az, aki interjút akar csinálni velem, pedig én jöttem, hogy kérdezzem. Aztán csak bámulok: a beszélgetés közben egy pillanatra sem fárad el, s habár olykor egy-egy emlék kapcsán könnybe lábad a szeme, hamar erőt vesz magán. Azt mondja, ezért élte túl Auschwitzot is: erőt vett magán. Élni akart. 

20211111_174505.jpgA kötetbemutatón Gitta néni középen, a balján Shiri Zsuzsa, a jobbján Finy Petra (Fotók: KZS)

– Elolvastam Shiri Zsuzsa könyvét, és szinte szégyellem, hogy ezt kell mondjam, de közben többször elsírtam magamat.
– Pedig a könyv nem szomorú.

– Ezt hogy érti?
– Nem a könyv szomorú, hanem az, ami történt. Illetve nem az a jó szó, hogy szomorú, hanem az, hogy tragikus. De megbirkóztam vele.

– Hogyan lehet egy család meggyilkolásával megbirkózni? Elfelejti az ember a fájdalmat?
– Azt nem lehet elfelejteni. De előhozni sem kell mindig. Úgy látszik, az életösztön az, ami nagyon erős. Hogy is mondjam, az életre vágyás. Az élet folytatásának a vágya. A fájdalom olyan nagy és olyan nehéz, hogy muszáj félretenni. Nem elzárni kell, hanem félretenni.

– Hogy kell ezt a mindennapokban elképzelni? Az ember tudatosan nem gondol a múltra?
– Az élet azt követeli az embertől, hogy a jövőbeli teendőire koncentráljon. Nincs idő a múltra. És az ember azt nem bírná elviselni, hogy minden egyes nap a múlton rágódjon. Élni kell tovább.

– Miután elment, hány év után jött vissza újra Magyarországra?
– Ötvenhárom év után.

– Miért várt ilyen sokáig?
– Ez nem tőlem függött. A családi helyzet miatt alakult így. Ráadásul én azt éreztem, hogy el kell távolodni innen. Olyan fájdalmas volt, ami itt történt velünk, hogy el kellett menni, el kellett távolodni. Nem tudtam volna itt élni azzal a fájdalommal, amit éreztem a családom elvesztése után. Ezért döntöttünk úgy a férjemmel, hogy elmegyünk Amerikába. Nem volt könnyű, nagyon nehéz volt eleinte, küszködtünk eleget, de talpra álltunk, mert belevágtunk a bőrbizniszbe és bejött. Önállósítottuk magunkat, jól ment az üzlet, két gyerekünk is született, egy lány és egy fiú. Fizikailag ott éltünk Brooklynban, de a szívünk Izraelben volt, úgyannyira, hogy amikor kitört a hatnapos háború, a férjem jelentkezett önkéntesnek. De mire meglettek volna a szükséges papírok, a háborúnak már vége is lett. Megéltünk, a gyerekek megtanultak angolul, a férjem gyakorolta a vallását, szóval a gyerekek héber iskolába jártak, cionista nevelést kaptak. A férjem sajnos 1974-ben hirtelen meghalt, nekem kellett átvennem az üzemet.

– A gyerekeinek mi az anyanyelve?
– A héber. Nem a magyar, nem is az angol. 

– Akkor nekik Magyarország már nem sokat jelent.
– Szinte semmit. De eljöttek velem ide, hogy megnézzék, honnét származom. Miután kiköltöztem Izraelbe, ők átjöttek Amerikából, hogy meglátogassanak, ez hérom éve volt, akkor eljöttünk Magyarországra és elvittem őket Csengerbe, ahonnan indultam.

– Milyen érzés volt újra látni a várost?
– Csengert 1970-ben elöntötte a nagy árvíz, nagyon kevés maradt meg a múltból.

– Ez Gitta néninek bizonyos szempontból talán jó is, nem? Nem kellett látnia a múlt emlékeit.
– Nem volt jó. Csalódás volt. Mert én látni akartam a múltat. A nagymamámnak ott volt a háza a temető mellett, a kertjében nagyon finom almát teremtek az almafák. Mindent elmosott a víz.  

– Az a csengeri kislány, aki maga volt, gondolta volna a háború előtt, hogy a XXI. században Izraelben fog élni, beszél majd angolul, jiddisül, héberül, svédül, a gyermekei meg Amerikában élnek?
– Érdekes ez, mert amikor a férjemmel megérkeztünk Brooklynba, a férjem elvitt engem a Wall Streetre, s azt kérdezte: Gittus, Csengerben gondoltál arra, hogy onnan, a világ végéről a világ pénzügyi központjába kerülsz? Sokat gondolkodtam ezen, mert sok mindent megéltem, amire sosem gondoltam volna. Otthonról elkerültem a lágerbe, a fasizmusból aztán a kommunizmusba, a kommunizmusból a cionizmusba, a cionizmusból a demokráciába, és most Izraelben élhetek, amire nagyon büszke vagyok. Ezt az utat jártam be, pedig hat elemim van, és a magyaron kívül mégis beszélek négy nyelven. 

– A könyvben szó esik arról, hogy a holokauszt után sokan elhagyták a vallást, Gitta néninél ez hogyan és miért történt?
– A háború előtt nem is istenhívő voltam, hanem istenfélő. Féltem, hogy ha rosszat teszek, akkor Isten megbüntet. De találkoztam egy fiúval, aki azt mondta, hogy a vallás szerine csak álom, rábízzuk a bajunkat erre az álomra, és abban bízunk, hogy minden Isten akaratával történik. Az ő hatására azon kezdtem gondolkodni, hogy hogyan engedhette meg az Isten azt, ami velünk történt?  Olyan nehéz sorsú ember volt az anyám, küszködött, hogy minket felneveljen. Miért érdemelte azt a büntetést, hogy a halálba küldjék, az ölében egy gyerekkel? Mi bűnük volt azoknak, akiket meggyilkoltak? Semmi! Mi bűne volt a megölt gyerekeknek? Semmi! Mi bűne volt az istenhívő, vallásos zsidóknak, akiket elvittek és megöltek? Semmi! És sikerült engem ennek a fiúnak meggyőznie. És egyszer azt vettem észre magamon, hogy megkönnyebbültem. Nem féltem többé. Másképp kezdtem látni a világot, mert azt éreztem, hogy most már én vagyok a felelős a saját tetteimért. Hadd kérdezzek én is valamit, jó?

– Persze!

– Mit gondol a könyvről?

– Nagyon jó. Igazi emberi sorsról szó. Az ilyen könyveket szeretem.
– És nem szépítek benne semmit. Azt akartam, hogy mindent úgy mondjak el, ahogy megéltem. Nagyon szenvedtem, hogy elveszítettem a szüleimet, még a mai napig elgyengülök ettől. De akkor sem mondtam le magamról. Még Auschwitzban is megvolt bennem az életvágy. De most is megvan! Mert még látni akarom, hogy Izraellel, az én országommal megbékélnek a szomszédai. Ahogy itt Európában, az Unióban meg tudtak egyezni az államok, hátha odahaza is meg fognak egyszer egyezni. Remélem, hogy megérem ezt is. 

A Gitta könyve című kötet szerzője Shiri Zsuzsa újságíró, aki az ELTE történelem-szociológia szakán, majd a Tel-Avivi Egyetem film és televíziós tanszékének rendező-producer szakán végzett. 1992 óta él Izraelben, ahonnan 2003 óta tudósítja a magyar médiát.

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek