Silló Sándor: Három felvonás a tel-avivi buszon

Akik Izraelben nem utaznak buszokon - gyanítom ők vannak többen - azok nem ismerik ezeket a történeteket. A hőskorban katasztrofális lehetett a tömegközlekedés, ezért sokan ma is rettegnek, ha buszra kell szállni. Pedig a buszok tiszták és pontosak. Sőt az utazás rajtuk néha kifejezetten szórakoztató. Hat izraeli évem három legjobb busz-színházát kötöttem csokorba.

1. Felvonás

Haifától északra a Krayotban, ahol az első izraeli félévem telt alig láttam ilyet. Tel-Avivban viszont mindennapos.

Feleségemmel “regázásnak” neveztük el. A buszokon jàtszák az őslakosok. A lényege, hogy mikor a busz megáll és a leszállók zöme már a járda aszfaltján, a buszvezető pedig már csukná az ajtót, akkor a játékos feláll a székéről és hangosan regázni kezd: Regá regá nág!/Várjá’ várjá’ sofőr! Ismételgeti ordítva, de minden indulat nélkül. Ha tömeg van, akkor az utazó közönség, mint egy görög tragédia kórusa átveszi a regázást. A sofőr, ha kikanyarodott is a megállóból, most megállítja a buszt és újra kinyitja az ajtót. Az igazi hazárdőr ilyenkor még összeszedi az ülés alatt szètgurult mandarint…, de senki sem sürgeti! 

Nem maradhat a buszon, aki le akar szállni! Ez a közös óhaj. A sofőr is ismeri a játékszabályt. 

Nyugodt, mint a bolondokháza ápolói. Tíz buszozásból nyolc rega ez a statisztika. Pénteken sűrűbb. A piacoknál pedig gazdagodhat a játék: a Hatikva piacon átjövő buszokon időnként hét-nyolc nahtkaszli méretű gurulós bevásárló táska (pesti nevén: banyataxi) utazik. Ha a regázó közülük kerül ki, akkor nagyon izgalmas meccs várható. A játszó természetesen távolabb ül az ajtótól, mint a többi banyataxis. Elindul, a gurítva is nehéz jószágát pedig megpróbálja átemelni a többin. Igazi interaktív sporteseménnyé válik az akciója. Mindenki segíteni próbál, de legalàbbis szakért. Mint egy focimecsen: – Passzolj,már! – Lőjjed, ne cipeld! – ilyesmi. De közben persze senki nem felejt el ordítva regázni. Aztán a hosszas kinti dudaszó után – hisz az egyetlen járható sávban állunk – a játékos leszáll. De a sors már kijelölte a következőt. Mi még nem tudjuk, hogy ki az, mert nyugodtan ül, pókerarccal, mint a koncentráló atléták. Egészen a következő ajtócsukásig, amikor is felharsan majd ajkairól a csatakiáltás: rega rega nág.

Ezt csak tel-avivi meri megcsinálni.

A turista már két megállóval a leszállás előtt rémülten hurcolkodni kezd az ajtó felé. Mi meg, friss bevándorlók irigy csodálattal bámuljuk a rega hőseit. Nyomjuk a leszálló gombot és speiccelünk lefelé ajtónyitáskor.

A múltkor viszont annyira belefeledkeztünk a mellettünk ülő vadidegennel egy szelíd beszélgetésbe, hogy nem vettük észre: a busz már ott járt, ahol le akartunk szállni. Sietve búcsúzkodtunk, mikor csukódott az ajtó. De Ági nem vesztette el a lélekjelenlétét: – Rega! – szaladt ki a száján.

A kórus persze most is a hős mellé állt: – REGA REGA NAG! – diadalmenetben leszálltunk. Néztünk a busz után. Ági felkiáltott és a nyakamba borult: – Tel-aviviak vagyunk! Igazi tel-aviviak!

2. Felvonás

Ionesco, a román származású francia író nem halt meg 1994. március 29-én Párizsban, hanem a 125-ös buszjárat sofőrje Tel-Avivban ma is. Az előadásait maga rendezi, és az a szerencsés (vagy szerencsétlen, ezt nehéz eldönteni), aki vele utazik, kivételes élményben részesül. Ne keressük ezt a travel guide-okban, ez csak az őslakosoknak jár, és néhány frissen jöttnek, akik még nyitott szemmel közlekednek.

A néző gyanútlanul lehuppan egy szabad ülésre Észak-Tel-Avivban, és elindul délnek. A busz hamar megtelik, az ülőhelyek elfogynak. Ekkor egy idős néni száll fel, és szinte észrevétlenül elkezdődik az előadás.

Ionesco a középső tükrében pásztázza az utasokat, majd megszólal: „Utasok! Kérem, adja át valaki az ülőhelyét a most felszállt idős hölgynek!” Senki nem reagál. „Szőke hölgy! Igen, te te!” (A héberben nincs magázás, de azt érezni, ha “tegeznek”) A Kis Szőke Lány – hívjuk így ezentúl – riadtan körülnéz. Tekintete találkozik a tükörben a sofőrével. „Nem látod, hogy egy idős ember áll melletted?” Nincs mese, feláll. Az idős hölgy leül. Függöny, de mégse. Most középen felszáll az Orosz Lány Kimonóban. Érvényesíti a bérletkártyáját. A hosszú buszokon középen is van ehhez kütyü. Magassarkú cipőben van, fekete mini kombinéban és földig érő tarka japán kimonóban, de lehet, hogy ez inkább valamelyik kaukázusi népnél szolgált, mint pongyola. Tel-Avivban nehéz feltűnően öltözni. Neki sikerült.

Itt lép elő két mellékszereplő. Siketnémák. Eddig csendben jeleltek. Az Orosz Lány Kimonóban elvonul előttük. Fontos megbeszélnivalója van Ionescóval. A Két Siketnéma Lány elnémul – ha ez nem képzavar –, és csak nézik az Orosz Lány Kimonóban-jelenséget, aki most visszabilleg középre, mint egy manöken a kifutón, aztán leszáll. A Két Siketnéma Lány most vad jelelésbe kezd. Kifejezően, szinte „ordítva” leszólják: „Láttad azt a csajt? Hogy nézett ki? Mi volt ez a cucc rajta?”

De ne feledkezzünk meg a Kis Szőke Lány drámájáról. A hölgy, akinek a helyét átadta, leszállt, és a Kis Szőke Lány visszaült. Most minden megállóban izgatottan néz körül; jön-e valaki, aki miatt felállíthatja őt a Nagy Rendező. És jön! A Feleségem, a fiatalos – szintén szőke – fejével úgy érzi, hogy ő is veszélyben van. A felszálló ősz szakállú bácsi éppen előtte toporog. Ionesco pásztáz. A Feleségem hirtelen ötlettől vezérelve felkapja az olvasó-szemüvegét, abban idősebbnek néz ki. Megússza. A sofőr újra a Kis Szőke Lányt szúrja ki. Mire odáig ér a monológjában, hogy „egy idős utas szállt fel!”, a Kis Szőke Lány már újra áll. A Két Siketnéma Lány helyesel.

Hosszú a 125-ös útja.

Már valahol Dél-Tel-Avivban jár, mikor a Kis Szőke Lány helye újra felszabadul. Nem mer leülni, de a Két Siketnéma Lány biztatja. Hát, leül mégis. Persze, hogy egy jól rendezett abszurdban ilyenkor újra felszáll egy öreg. A néni hatalmas banyataxit, azaz kerekeken guruló fémrács-kosarat tol maga előtt. Totyogva halad befelé a buszba. A Kis Szőke Lány már pattan… „Nem! – szólal meg most Ionesco. – Olyan helyet kérek, ahol a kosár is elfér!” Feleségem megint megússza! „Igen, a te helyed pont jó lesz!” – szól rá a Középkorú Férfira, aki háttal ül neki. Az megpördül. Összenéznek a tükörben. „Igen, rólad beszélek! Add át a helyed!” – a Középkorú Férfi pattan, de kicsit morog, amire szúrós tekintet érkezik a tükörből. A Néni A Kosárral leül, a motyóját három ember segíti a térdeihez. A lábait felteszi a kosárra, mint otthon a kanapéra. Egy megállónyi nyugalom.

Már Jaffón vágtat a busz, a hosszú egyenes Jeruzsálem bulváron. A Néni A Kosárral elindul, és a száguldással nem törődve, a kocsijára dőlve elszántan totyog a középső ajtó felé. „Üljön vissza!” – dörög rá Ionesco hangja. „Nem ülök!” – sipít a Néni A Kosárral, mint egy öt éves kislány. Feleségem szerint kicsit túlspilázva. „Üljön le! Nem állhat, míg a busz mozog!” – jön a dühös hang a hangszóróból. „Nem ülök! Le akarok szállni.” – csipog a Néni A Kosárral. „Nem hallom, mit mond!” – dörög a hangszóróból Ionesco. Ekkor a középső fertály görög színpadi kórussá alakul: „Nem ül le! Le akar szállni. Nem ül le! Le akar szállni.” – zúgja a kar. „Üljön le! Majd megvárom, míg leszáll, addig nem indulok!” – így Ionesco. A vitának a megálló vet véget. Ionesco tényleg megvárja, míg leszáll.

Aztán sorra leszállnak a szereplők: a Két Siketnéma Lány, a Kis Szőke Lány, a Középkorú Férfi. Még előtte a tekintetük találkozik a Nagy Rendezőével a középső visszapillantóban. Feleségem már el is felejtkezett a színházról, illetve azt hitte, ő csak néző volt. Mikor leszáll, már nincs rajta az idősítő olvasószemüveg. „Látlak, szőke! Te is átadhattad volna a helyed!” – szól még utána Ionesco, aki a 125-ös buszjárat sofőrje Tel-Avivban, a Feleségem szerint…

3. Felvonás

Majdnem üres a busz. A sofőr, egy hatalmas kopasz óriáscsecsemő, fülig érő szájjal vigyorog mikor a rádióban új szám kezdődik. Eleinte diszkréten dúdol, de a refrénnél baritonja már túlharsogja a keleti popsztár falzettjét. Ebben a pillanatban találkozik a tekintetünk a visszapillantó tükörben. Több mint diszkrét mosoly, ahogy vihogok rajta. Visszaröhög és belekezd egy sztoriba az előző ária hangerején, elvégre két széksorral mögötte ülök. Amit megértek belőle, hogy a éppen tegnap találkozott a plázában a túlüvöltött énekessel. Aztán mint egy Brecht-színész az elidegenítő effektus után, visszaáll a dalba, mert jön a refrén és mivel megálló is közeleg egy kicsit foglalkozik az eredeti szakmájával is, bekormányozza a buszt a kikötőbe. A dal verzéje nem érdekli inkább folytatja a fantasztikus történetet, amiből kiderül, hogy a fiának is ez a kedvenc dala. Félbeszakítom. Nem tudom melyik megálló lesz jó nekem, ez, ami most jön vagy a következő. – Hova mész? – Nem jut eszembe az adóhivatal szó, körülírnám; az iroda, ahol...de már látni az épületet az utca végén.

Oda! – mutatom.

– Adóhivatal! – kiállt fel operai fájdalommal, és két tenyerébe temeti az arcát. Közben persze a vezeti a buszt.
– Most szállj le! – Buenos dias! Muchos gracias! és további öt spanyol mondatot recsitál felém. Félrehallhatta az akcentusomat.
– Magyar vagyok – mondom persze héberül, de már az leszállóban. Igen, igen, igen! – kiabál utánam tört magyarul, de közben már sorol is vissza a forgalomba, nyitott első ajtóval.

Becsukja, függöny. De jön a ráadás.

A lámpa megfogja a járgányát a zebránál, ahol állok. Újra kinyitja az ajtót és kikukorékol rajta magyarul: Istenem! Istenem!