"Álságos humanizmus ez" – Gábor György gondolatai a Szombat folyóiratban

Gábor György filozófus, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem tanszékvezető egyetemi tanárának a Szombat folyóiratban megjelent, a közel háromszáz magyar zsidó művész által aláírt petícióról szóló véleményét az alábbiakban változtatás nélkül közöljük:

Újra előkerült a jól ismert forgatókönyv: önjelölt „humánus” magyar zsidók megírták a szokásos nyilatkozatukat, amelynek egyetlen valódi célja van: tisztára mosni a lelkiismeretüket azáltal, hogy elhatárolódnak attól a közösségtől, amelyhez állítólag tartoznak. És persze közben megpróbálnak belépőt váltani a „jó zsidó” szerepébe, akit a környező világ végre hajlandó szeretni, mert készségesen átveszi a környezet narratíváit.

Az első mondatban már elárulják önmagukat: „hiányzik itthon egy véleménynyilvánítás”. Hol éltek az elmúlt évtizedekben? Az utcákon, egyetemeken, sajtóban folyamatosan halljuk a palesztinpárti narratívát. Ami hiányzik, az nem a vélemény, hanem a tisztesség.

A szöveg a „humanizmus” látszatát kelti, de minden sora ordít a történelmi tudatlanságtól. Mert miről hallgatnak? Arról, hogy Izrael 1948 óta állandó támadás alatt áll. A függetlenségi háborúban öt arab állam (Egyiptom, Jordánia, Szíria, Libanon, Irak) indult neki az újszülött államnak azzal a jelszóval, hogy a zsidókat „a tengerbe kell hajtani”. A háborúban közel 6000 zsidó halt meg – egy frissen megalakult ország lakosságához mérten ez óriási veszteség volt. Vajon akkor hol voltak ezek a „humanisták”?

1967-ben a Hatnapos háború előtt Nasszer egyiptomi elnök világosan kijelentette: „Célunk Izrael megsemmisítése.” És valóban: egyetlen nap leforgása alatt izraeli városok, kibucok, repülőterek kerültek volna tűz alá, ha az IDF nem lép elsőként. Vajon a levélírók szerint Izraelnek akkor sem volt joga az önvédelemhez?

1973-ban a Jom kippuri háborúban – a zsidó nép legszentebb ünnepén – Egyiptom és Szíria indított váratlan támadást, miközben Izrael a teljes pusztulás szélén állt. Vajon akkor is relativizáltak volna ezek a „békeharcosok”, mondván, hogy „minden oldalon emberek élnek”?

És mi történt később? A ’80-as és ’90-es évek intifádái: öngyilkos merénylők robbantották fel magukat jeruzsálemi kávéházakban, tel-avivi buszokon, családokat mészároltak le, gyerekeket, anyákat daraboltak szét a piacokon. 2001-ben a Sbarro pizzéria elleni támadásban 16 ember halt meg, köztük hét gyermek és egy terhes nő. 2002-ben a Netanyában tartott pészachi széder estén 30 zsidót robbantottak fel és 140-et sebesítettek meg. Vajon akkor miért nem született ilyen levél? Miért nem szólaltak meg a „humanizmus” bajnokai, amikor kisgyerekek véres cipőjét szedték össze a romok között?

És az elmúlt két évtized? Több ezer rakéta zúdult Dél-Izraelre a Gázai övezetből: Sderot, Askelon, Asdod lakói évek óta légiriadókban élnek. Gyerekek nőnek fel úgy, hogy az első szavuk nem „anya” vagy „apa”, hanem „miklat” – óvóhely. Ez a mindennapi valóság. Erről azonban a levél szerzői mélyen hallgatnak.

És elérkezünk 2023. október 7-hez: a Hamasz által elkövetett bestiális tömegmészárláshoz, ahol több mint 1200 zsidót gyilkoltak le válogatás nélkül, nőket erőszakoltak meg, csecsemőket vágtak le, idős embereket hurcoltak el túszként. A támadók élő közvetítésben mutogatták, hogyan égetnek el családokat a saját otthonukban. Vajon ezek a „humanisták” is csak annyit tudtak hozzáfűzni: „de hát Gázában is vannak áldozatok”? Ez nem humanizmus, hanem erkölcsi vakság.

A levélben nagy bölcsen kijelentik: „Netanjahu nem egyenlő Izrael zsidóságával.” Ez igaz. A Hamasz viszont mindig mindent megtett és most is megtesz annak érdekében, hogy egyenlőnek tartsák a palesztin emberekkel. Ez végtelenül aljas működésük egyik sarokköve. Egyetlen pillanatig sem tűrt meg maga mellett semmilyen más politikai szerveződést, ahogyan a 2007-es – palesztinok ellen irányuló – véres Hamasz-leszámolások mutatták. A Hamasz teljes stratégiája arra épül, hogy azt szajkózhassák: aki a Hamaszt támadja, a palesztin embereket támadja. Minden tájékozott ember tisztában van ugyanakkor azzal, hogy ki szórja a rakétákat, ki ássa az alagutakat, ki neveli gyerekeit arra, hogy a legnagyobb dicsőség a zsidók meggyilkolása. Ám erről valamiért mély a hallgatás.

És jön a nagy leleplezés: „a magyarországi közbeszédben meghatározó hangú hazai zsidó szervezetek, véleményformálók egyoldalú, szélsőséges megnyilvánulásai nem képviselik a véleményünket.” Nos, hála az égnek! Mert ha ez a levél képviselné a magyar zsidóságot, akkor az egész világ előtt azt üzennénk: a zsidó közösség képtelen kiállni önmaga és Izrael legalapvetőbb biztonsági és önvédelmi joga mellett. Azt a látszatot keltenénk, hogy a zsidóság maga is elhiszi azokat a hamis narratívákat, amelyek relativizálják a népirtó szándékú támadásokat, és elkenik az áldozat és az agresszor közti különbséget. Ez pedig nem szolidaritás, hanem önfeladás.

És vajon mik ezek az állítólagos „szélsőséges megnyilvánulások”? Hogy kimondják: Izraelnek joga van az önvédelemhez? Hogy elítélik az október 7-i mészárlást, és nevén nevezik: terror, népirtó szándék, antiszemitizmus? Hogy emlékeztetnek: a palesztin áldozatokért elsősorban a saját vezetőik – a Hamasz, az Iszlám Dzsihád – felelősök, akik pajzsként használják őket?

A levélírók ezt nevezik „egyoldalúságnak”. Valójában nem egyoldalúság, hanem a tények kimondása. Egyoldalú az, aki következetesen hallgat arról, hogy 1948 óta folyamatosan és szisztematikusan próbálják megsemmisíteni Izraelt, és hogy minden izraeli válaszlépés ennek a létfenyegetettségnek a következménye.

A szöveg tele van drámai fordulatokkal: „kiéheztetés”, „brutális pusztítás”, „betiltott tüntetések”. De valahogy soha nem esik szó arról, hogy a Hamasz miként zárja el saját népe elől a segélyt, hogyan építi a cementet alagutakba a házak helyett, és hogyan fosztogatja a civil lakosságot. Álságos humanizmus ez: könnyet ejtenek minden palesztin áldozatért, de egyetlen szavuk sincs a gyilkosokat működtető rendszerről.

És végül eljutunk a csúcspontig: „Mi nem hallgatunk.” Hát éppen az a baj, hogy nem hallgattok, hanem téves, káros és álnok narratívát harsogtok, amelyből gondosan kihagytok minden tényt, ami nem illik a szép, steril humanista képletbe.

Mert a tény az, hogy Izrael állam létjogát soha senki nem adta ingyen. Nem adta 1948-ban, nem adta 1967-ben, nem adta 1973-ban, és nem adja most sem. Izrael minden egyes nap a létéért küzd – és ebben a küzdelemben az önvédelem nem választás, hanem létfeltétel. Aki ezt elhallgatja, az nem humanista, hanem bűnrészes.

Ez a levél nem más, mint gyáva menekülés a felelősség elől. Annak felelőssége elől, hogy kimondjuk: Izraelnek joga van élni. Izraelnek joga van megvédeni magát. Izraelnek joga van az önvédelemhez. Ezt elhallgatni nem humanizmus, hanem kollaboráció azokkal, akik zsidók vérét akarják ontani.

Megjelent: Szombat.org