Harcos az erdőben: Celia Kassow és az ellenállás

Az angolul hamarosan megjelenő Fighter in the woods című könyv Celiáról szól, aki a nácikkal szembeszállva harcolt a szovjet partizánokkal. 1941-ben a náci Németország Lengyelországot bombázta, a zsidókat pedig gettókba zárta, olyan zárt területekre, amelyeket éhínség és nyomor jellemzett. Celia is arra kényszerült a családjával, hogy egy ilyen helyen éljen, 1500 zsidóval együtt.

Celia végtelen szenvedést látott maga körül. Édesanyja náci adminisztrátoroknak főzött, és előfordult, hogy neki és családjának lapát nélkül kellett eltakarítaniuk a havat az útról - meleg ruházat nélkül, amely megvédte volna őket a zord időjárástól. A körülöttük élő zsidók haldokoltak, és ő kénytelen volt elszakadni a családjától, hogy munkát találjon, és elkerülje az éhhalált. Mégis bátran szemszebállt a gonosszal szemben, a náci parancsokkal szemben, míg végül kínzókamrába vitték, ahol gumitömlőkkel verték. A nácik ezután rálőttek. A golyók csodával határos módon néhány centivel elkerülték - de maradandó károsodást okoztak a hallásában.

Bár Celia a holokauszt során családja nagy részét elvesztette, soha nem hagyta abba a küzdelmet. Végül csatlakozott az ellenálláshoz és a szovjet partizánokhoz, és túlélte a háborút.

Történetét most a „Harcos az erdőben” című Scholastic Focus könyv meséli el a 8-12 éves korosztály számára. Joshua Greene író elsőszám első személyű vallomások alapján írta meg a könyvet, amelyben Celia fia is közreműködött, és amely már előrendelhető, és februárban jelenik meg.

Hogyan élte túl Celia a borzalmakat?

Celia Cymer néven látta meg a napvilágot 1923-ban, a lengyelországi Szarkowszczyznában. Hat testvére volt.

Amikor a nácik megszállták Lengyelországot, megnőtt a fizikai attrocitások száma; elkezdték verni és gyilkolni a zsidókat. Amikor a zsidó közösség vezetői felszólították az embereket, hogy meneküljenek el a gettóból, sokakat megöltek, köztük Celia apját is. Celia összetalálkozott az egyik volt osztálytársával, aki rendőr lett. Az illető fegyvert fogott a lányra, de a fegyver beragadt. Így menekült meg Celia és a nővére, Slava. Míg ők elmenekültek, másik nővérüket, a 15 éves Chaya-t meggyilkolták.

Celia és Slava a káosz elültével visszatértek a gettóba, de anyjuk arra biztatta őket, hogy meneküljenek egy lengyel farmra. Ez volt az utolsó alkalom, amikor Celia látta az anyját. A tanyán való bujkálás után Celia és Slava a testvéreikkel együtt csatlakoztak a partizánokhoz. Vonatokat robbantottak fel, és az erdőkből támadták a német helyőrségeket.

Amikor 1944-ben eljött a felszabadulás, Celia férjhez ment, és majdnem három évet töltött egy kitelepítettek számára fenntartott menekülttáborban. Férjével végül Connecticutba költöztek, ahol felnevelték három gyermeküket.

Joshua úgy döntött, hogy megírja Celia történetét, mert az:

„olvasmányos, akár egy kalandtörténet... de ő sosem tekintette magát hősnek. Mint sok más fiatal nő, aki csatlakozott a partizánokhoz, Celia is hétköznapi embernek tartotta magát. Akkor vált rendkívülivé, amikor rendkívüli körülmények között próbára tétetett."

A könyv Celia figyelemre méltó története mellett azt is bemutatja, hogyan küzdöttek a zsidó ellenállók az elképzelhetetlen gonoszsággal szemben.

A partizánok történetének elbeszélése

Joshua szerint az elmúlt 90 évben hamis narratíva alakult ki, amely a közvélemény képét, ami kialakult a második világháború alatt élő zsidókról, kifejezetten passzívnak színezte.

„[Őket] inkább áldozatként határozták meg, mint saját sorsuk alakítóiként” – mondta. „Azóta az írók és filmkészítők elkezdték megérteni, hogy ez a kép nemcsak sértő, hanem történelmileg is pontatlan. A partizánokról és más ellenállókról szóló könyvek és filmeknek felelőssége van abban, hogy segítenek kiegyensúlyozni ezt az ábrázolást”.

Joshua számos történetet mesélt már el zsidó hősökről. Könyvei, valamint az ellenállókról szóló más művek a holokauszt másik, korábban nem ismert oldalát mutatják be.

A szerző nemcsak azt akarta megmutatni, hogy a zsidók visszavágtak, hanem azt is, hogy az ellenállás különféle módon tudott megvalósulni. Nem csak a fegyverrel való lövöldözést jelentette, olykor a náci parancsokkal való szembeszegülést, események titkos naplókban való rögzítését takarta, vagy a zsidó kultúra megőrzését. Minden olyan tevékenységet jelentett, amelyet a náci törvények tiltottak.

A szerző személyes kötődése a munkájához

Joshua, aki filmrendező is, nem vallásos zsidó családban nevelkedett, és elmondása szerint csak jóval az ötvenes éveiben fedezte fel a judaizmus szépségét és inspiráló erejét, elsősorban az irodalom révén.

Joshua Greene szerző

Joshua családja részt vett a holokausztban. Nagynénje a francia ellenállásban szolgált, és az 1950-es években érkezett az Egyesült Államokba, míg nagymamája és nővére voltak az egyetlenek, akik túlélték a holokausztot a nagy lengyel zsidó családból.

Holokauszt-írói és dokumentumfilmes karrierje akkor kezdődött, amikor néhai apósa, Alan Fortunoff bemutatta neki az általa alapított Yale-i archívum munkáját.

„Szenvedélyesen szerettem a videós tanúvallomásokat, mint a leghatékonyabb módot arra, hogy azok, akik nem voltak ott, közel hozzák azok élményeit, akik ott voltak.”

A „Harcos az erdőben” és hasonló történetek megírásával Joshua reméli, hogy szélesíteni tudja az emberek holokausztról alkotott nézeteit, és megmutathatja, hogyan változtatták meg a fiatalok a holokauszt kimenetelét.

„A fiatalok soha nem lényegtelenek” – emelte ki. „A történelem során a nemes szándéktól vezérelt fiatalok drámai javulást értek el egy problémás világban.” – Majd hozzátette: „A túlélők, akikkel beszéltem, azt szerették volna, ha az olvasók tudják, hogy a holokausztot soha nem szabad elfelejteni, és hogy az emlékezés egyik fontos módja a szemtanúk vallomásai, akik ott voltak – olyan szemtanúk, mint Celia Kassow”.

Az aish.com cikke alapján fordította: Zucker-Kertész Lilla