Napi Talmud - Bava Batra 149: "Lopás egy betért fiától"

A Daf Yomi egy több évszázados gyakorlat, amelynek során a babiloni Talmud egyetlen oldalát tanuljuk meg minden nap, meghatározott időbeosztás szerint. Ilyen ütemben a ciklus befejezése 7,5 évet vesz igénybe. A   My Jewish Learning  úttörő célkitűzése, hogy a zsidó tanulás e globális projektjét széles közönség számára is elérhetővé tegye, mi pedig igyekszünk rendszeresen rendszeresen közzétenni ezeket a tanításokat.

Most a Bava Batra 149-hez kapcsolódó magyarázat fordítását hoztuk el Önöknek. A mai dáfban egy különös és nyugtalanító történettel találkozhatunk az öröklésről.

Issur, a betért zsidó, tizenkétezer dinárt tartott Rává házában. Rav Mari, a fia, aki még nem zsidóként fogant, de már zsidóként született, épp távol, egy rabbinikus tanházban tartózkodott.

Issur a fia fogantatása és születése között tért be a zsidóságba. Ahogy a rabbinikus tanításokból tudjuk, a betérés megszakítja az ember jogi rokoni kapcsolatait — még a meg nem született gyermekkel is. Amikor Issur betért, a magzattal fennálló rokoni kapcsolata megszűnt, és Mari jogilag már nem számított a fiának. Természetesen a jogi és az érzelmi kötelékek nem ugyanazok. A történetből világossá válik, hogy Issur és Mari apának és fiának tekintették egymást.

Mivel a történet az öröklési jogról szól, feltételezhetjük, hogy Issur a halálos ágyán van. A szöveg elmondja, hogy Mari nem volt jelen, mert távol tanult, miközben Rává hatalmas összeget őrzött Issur számára. De mi történik a pénzzel?

Rává felsorolja az okokat, miért nem szerezheti meg Rav Mari, aki halachikusan (zsidó jogilag) nem Issur fia, a tizenkétezer dinárt Issur halálakor:

Ha örökségként szerezné meg, akkor nem jogosult örökölni. Ha ajándékként, a bölcsek a halálos ágyon történő ajándékozást az örökléshez hasonlították. Bárhol, ahol örökségként lehet megszerezni, ott ajándékként is lehet, bárhol, ahol nem lehet örökségként, ott ajándékként sem lehet.

Rává rámutat, hogy mivel Rav Marinak nincs jogi kapcsolata Issurral, nem örökölheti a vagyonát, és így nem részesülhet olyan halálos ágyon tett ajándékokból sem, amelyeket a rabbik csak jogi örökösök számára engedélyeztek (vagyis szóbeli ajándékokból, amelyekhez nem kapcsolódik tulajdonátruházási cselekmény). Ahhoz, hogy Mari jogilag megszerezze a pénzt, formális tulajdonszerző cselekedetre lenne szükség:

Ha átvétellel szerezné meg, a pénz nincs nála. Ha csere útján, pénzt nem lehet cserével megszerezni. Ha földdel együtt, Issurnak nincs földje. Mindhárom feltétel teljesülése esetén?

Mivel a szóbeli átruházás nem elegendő a vagyon mozgatására, formális tulajdonszerzés szükséges. De akadályok merülnek fel. Rává rámutat, hogy Rav Mari nincs jelen, és nem tudja fizikailag mozgatni a pénzt, hogy a szimbolikus csere nem működik pénz esetében (lásd Bava Mecia 46a), és hogy Issur nem adta a pénzt a földdel együtt, amelyet szimbolikus cserével lehet megszerezni. Ha a szokásos vagyonátruházási módok egyike sem működik Issur számára a halálos ágyán, akkor az egyetlen módja annak, hogy Rav Mari megkapja a pénzét, az, ha Issur odagyűjti saját magát, Rav Marit és Rávát, és kinyilvánítja szándékát (lásd a Bava Batra 144a-ban látható vitát). Hogyan reagál Rává erre a lehetőségre?

Ha üzenne nekem, nem mennék el.

Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy Rává nem tűnik önzetlen félnek. Ha Issur örökös nélkül hal meg (ami valószínű), és hagyatéka marad (mivel nem tudja átadni a pénzét Rává jelenléte nélkül), Issur hagyatéka hefkernek, vagyis jogilag gazdátlannak minősül, és bárki megszerezheti. Bárki számára elérhetővé válik, hogy eljöjjön és lefoglalja azt. Az a személy pedig, akinek a legjobb esélye van arra, hogy lefoglalja azt a tizenkétezer dinárt, nem más, mint akinek már a birtokában van — Rává. Nehéz nem úgy olvasni ezt a történetet, mint Rává kísérletét arra, hogy megszerezze a vagyont, amely nem az övé, talán még rosszabb módon, azáltal, hogy megakadályozza egy halálos ágyán fekvő ember egyértelmű akaratát.

Rav Ika, Rav Ami fia így tiltakozott: Miért nem? Ismerje el Issur, hogy ezek a dinárok Rav Mari tulajdonát képezik, és ruházza át őket elismeréssel. Közben Issur házából megjelent az elismerés.

Rav Ika emlékezteti a közösséget, hogy van egy másik módja is a pénz halálos ágyon történő átruházásának, mégpedig úgy, hogy szóban „elismeri”, hogy a pénz már a címzett tulajdona. Ez egy jogi fikció, de működik. Issur egyértelműen megragadja ezt a lehetőséget, és azonnal biztosítja, hogy a pénz a fiához kerüljön. Rává nem hagyja ezt szó nélkül.

Rává dühös lett, és azt mondta: Tanítják az embereknek a követeléseket, és veszteséget okoznak nekem.

Rává a Talmud egyik nagy hőse. Jogi álláspontja szinte mindig felülkerekedik vitapartnere, Abaje véleményével szemben. De ebben a történetben kapzsinak és kegyetlennek tűnik, aki a Tóra ismeretét arra használja, hogy megszerezzen egy vagyont, amely nem az övé.

Az évek során ez az ábrázolás számos talmudi tudóst arra késztetett, hogy magyarázatot keressen Rává viselkedésére: Talán pedagógiai technika, hogy tanítványai több kérdést tegyenek fel az öröklésről? Lehet, hogy komikus előadás, amely a törvény korlátait hivatott bemutatni? Vagy talán a pénzt közösségi jótékonysági szervezetek finanszírozására akarta felhasználni? Ezek a magyarázatok Rává viselkedését a Talmud többi részéből ismert jellemvonásai fényében értelmezik.

De talán nem Rává a lényeg. Talán Rav Ika, Rav Ami fia áll a történet középpontjában, aki helyesen érti meg Rává kísérletét a pénz megszerzésére. Vagy ha a Rává-pártiaknak van igazuk, talán éppenséggel nem érti, mit csinál Rává. Akárhogy is, amikor igazságtalanságot lát, a törvényhez fordul, és van bátorsága kiállni azért, amit helyesnek tart.

A My Jewish Learning írása alapján fordította: Zucker-Kertész Lilla
A Bava Batra 149 ITT olvasható.