Magyar zsidó történelem az ókortól napjainkig

Magyar zsidó történelem az ókortól napjainkig

Római kor

Magyarország területén már az időszámításunk szerinti 2-3. évszázadban, a római Pannonia provinciában éltek zsidók. A római táborok, városok környékén több olyan feliratos emlék került elő, amely ezt bizonyítja.

A zsidó lakosság részint kereskedőkként Rómából, részint közvetlenül Izrael területéről, rabszolgákként települt az országba. Pannoniából ugyanis három légiót szállítottak át a rómaiak Júdeába, a Bar Kochba vezette szabadságharc (132-135) leverése érdekében. Később a csapatok kisegítő egységként rabszolgákat hurcoltak magukkal állomáshelyükre, Aquincumba (ma Budapest északnyugati része) és Savariába (a mai Szombathelyre). A pannon légiók izraeli jelenlétét a Bar Kochba utolsó végvára, Bethar mellett feltárt római emléktábla, valamint a Komárom mellett, egy római katona sírjából előkerült és a Magyar Nemzeti Múzeum éremtárában látható Bar Kochba-érme bizonyítja.

Így azon sem kell csodálkoznunk, hogy a mai Magyarország területén, már jóval a magyar honfoglalás (895) előtt számottevő zsidó közösségek működtek. Intercisa (a mai Dunaújváros) római kori maradványaiból egy emléktábla került elő, amelyet Alexander Severus császár és anyja, Julia tiszteletére emelt időszámításunk szerint 225 körül Cosmius állomásfőnök, aki a tábla szerint a helyi hitközség, „a zsidók zsinagógájának elnöke” is volt. (Jelenleg a Nemzeti Múzeum kőtárában található.)

Egy másik, ma a budapesti Zsidó Múzeumban látható sírkő egy család (apa, anya és gyermek) emlékét őrzi. Az elhunytak arcképes domborműve és a latin felirat mellett három menóra rajzolatot és görög betűkkel az „Egy az Isten” jelmondatot találjuk: nyilván így akarták kifejezésre juttatni ragaszkodásukat hitükhöz és a zsidó közösséghez. (A sírkő egyébként a mai magyar fővároshoz tartozó Óbudán (a hajdani Aquincum területén) került elő.

Magyarország nyugati határszélén, Szombathelyen (ókori neve Savaria) és másutt (Pécs, Dombóvár, Siklós, Eszék stb.) menóra-díszítésű lámpások, gemmák és egyéb tárgyak kerültek elő, amelyek mind a zsidóság jelenlétét bizonyítják a római korban. Szombathelyen, ahol ma a zsinagóga áll, az ókori Isaeum (Isis-szentély) közelében szép, zsidó tulajdonú pecsétnyomókat is találtak. Az ugyancsak dunántúli Sárváron a 4. századból teljes temetőt is feltártak (sírkövek nélkül), amelynek keleti tájolása és egyéb külső jelei a zsidó közösséghez tartozónak minősíti azt.

Középkor

A magyarság, még a honfoglalás előtt kapcsolatba került a zsidó vallásra tért kazárokkal, akiknek Volga-menti fővárosáról, Itilről nevezik a magyar nép vándorlásának talán legfontosabb állomáshelyét Etelköz-nek. Amikor a magyarok a Kárpát-medence irányába továbbindultak, két kazár törzs, az úgynevezett kabarok csatlakoztak hozzájuk. A magyar honfoglalás (895 körül) vezérének, Árpádnak egyik felesége is kabar leány volt. A honfoglalás kori temetkezési helyek között, Békéscsaba környékén a zsidó vallás előírásaira utaló sírcsoportokat találtak.

Hászdáj ibn Sáprutnak, a cordovai kalifa zsidó miniszterének fennmaradt levele valószínűvé teszi, hogy a 9-10. században már nem csak vándorló kereskedők, hanem letelepedett zsidók is laktak az ország területén. A magyar államalapítás idejéből pedig már írásos dokumentumok jelzik a zsidók jelenlétét, zsidó közösségek létezését. Az államalapító Szent István, aki felvette a kereszténységet, és 1000-ben uralkodó vallássá emelte, törvényeiben a különböző népeknek és vallásoknak, így a zsidóknak is jogegyenlőséget biztosított.

A megerősödő városokba egyre több zsidó költözött, így kialakultak a "történelmi hitközségek": Buda, Esztergom, Sopron, Tata, Óbuda. Az egész Európát jellemző zsidóüldözés itt nem volt számottevő, már csak azért sem, mert az új ország építése, majd újjáépítése során a királyoknak szükségük volt a zsidók gazdasági szakértelmére és adójára. Néha kiűzték ugyan a zsidókat egy-egy, többnyire a betelepült német polgárok által lakott városból, de hamar visszaengedték őket. 1093-ban Könyves Kálmán a vegyes házasságot korlátozó és a vasárnapi munkát szigorúan tiltó törvényeket hozott. A zsidók letelepedését csak a püspöki székhelyeken engedélyezte, de a későbbiekben a szabad királyi városokban is házat vásárolhattak.

Az Árpád-házi királyok alatt (1301-ig) többnyire az ő gyakorlatát követték. II. Endre az úgynevezett aranybullában (1222) és a beregi esküben (1233), a pápa (és a német kereskedővárosok) követelésére megtiltotta a vegyes házasságot, az 1215-ös lateráni zsinat határozatai alapján előírta a zsidó megkülönböztető jel viselését, és eltiltotta ugyan a zsidókat az állami és közhivatalok viselésétől, ám ennek ellenére továbbra is igénybe vette a zsidók gazdasági szolgálatait. Ez idő tájt, a nyugati határszélen egy jelentős zsidó kamaragróf, Teka működött. Endre király fia és utóda, IV. Béla, a közeledő tatárveszély, majd különösen a tatárjárás pusztítása (1241/42) miatt visszavonta ezeket a korlátozó intézkedéseket, hogy a zsidók gazdasági közreműködését elősegítse az ország javára.

Ennek érdekében 1239-ben IV. Béla azzal a kérelemmel fordult a pápához, hogy az úgynevezett közjövedelmeket ismét zsidóknak adhassa bérbe, mert ezt kívánja az ország és a király érdeke. IX. Gergely pápa, a magyar király erőteljes kérésére, kénytelen volt megengedni a zsidók helyzetének enyhítését Magyarországon. Ettől kezdve (IV. Béla és fia, V. István alatt) számos héber betűs magyar pénzzel találkozhatunk, amelyeken szereplő egy-egy héber betű a pénzverő vagy bányabérlő nevének, illetve a pénzverés helyének rövidítését jelzi. A héber betűs magyar pénzek mellett pecsétnyomók, gyűrűk is előkerültek héber betűkkel, ami a zsidók kivételezett helyzetét igazolja. IV. Béla 1251-ben kiadott híres zsidó kiváltságlevelét a középkori magyar királyság fennállása alatt az egymást követő uralkodók megerősítettek. Ennek lényege, hogy a zsidók a király kamaraszolgái, a kincstárnak adóznak, az pedig biztosítja jogvédelmüket. A zsidók ekkor kereskedelemmel, pénzügyletekkel foglalkoztak, s a királyi udvar nem egyszer vette igénybe pénzüket, szakértelmüket.

Az első héber feliratú sírkő Budáról való, és Peszach, Péter fia fölött állították fel 1278-ban. Ekkor már Budán, Sopronban, Kőszegen, Esztergomban, Székesfehérváron és másutt jelentős zsidó közösségek működtek. Sopronban és Budán két-két középkori zsinagóga romjai is előkerültek. A két soproni zsinagóga közül az egyik a 13., a másik a 14. századból való. Itt a zsinagógák mellett külön női imatermek (Frauenschul) és rituális fürdő helyiségei is napvilágra jutottak. Ezek a zsinagógák, valamint az ott előkerült zsidó sírkövek ma is láthatók a soproni Új utcában.

Az Anjou-házból származó Nagy Lajos alatt egy időre el kellett hagyniuk az ország egész területét (1360-64). Amikor visszaengedte a kiűzötteket, elődei gyakorlatának megfelelően saját oltalma alá helyezte őket. Ebben az időben is sok zsidó vándorolt ide Nyugatról, ahol az 1381-es pestisjárvány miatt sok atrocitás és hamis vád érte őket (kútmérgezési és vérvádak). A budai zsidók korábban az úgynevezett Szombati kapu közelében laktak, amelynek neve egyesek szerint onnan ered, hogy a kapu a zsidó munkaszüneti napon, szombaton mindig zárva tartott. Nagy Lajos korától kezdve pedig a Bécsi kapu közelében, a mai Táncsics Mihály utcában (ekkori nevén a Judengasse, a Zsidó utca) területén telepedtek le.

Luxemburgi Zsigmond király alatt bár részben korlátozták a zsidók jogait megengedték, hogy néhány nemesi birtokon is letelepedjenek a királyi városok mellett. Ekkor épült a nagy budai zsinagóga, amelyet a várfalon kívül is jól látni lehetett, így a bécsi országúton oda érkezők vagy a dunai hajósok már messziről figyelhették a gótikus épület sajátos alakját. (A korabeli budai látképek metszetein is feltűnő helyen szerepel a zsinagóga képe.)

A középkori zsidóság virágkora Magyarországon egybeesett az ország politikai-gazdasági fejlődésének csúcspontjával, Mátyás király uralkodásának korával. Ebben az időben, amikor az itáliai reneszánsz Magyarországra is kiterjesztette hatását, az 1470-es évektől a mohácsi vészig (1526-ig) egy igen gazdag és előkelő zsidó família, a Németországból érkezett, de spanyol eredetű Mendel-család töltötte be a budai hitközségi elnöki és a Mátyás király által létrehozott országos zsidó prefektusi tisztet.

Egy névtelen erfurti lovag leírása szerint a zsidók ünnepélyesen felvonultak Mátyás király és Beatrix 1476-ban lezajlott esküvői menetében: Buda várának bejáratánál a zsidók élén agg elöljárójuk ment, lóháton, kivont karddal, melyen kosár függött, amelyben tíz font ezüst volt. Mellette fia, szintén lóháton, karddal és ezüst kosárral. Utánuk jött huszonnégy lovag, mindnyájan bíbor díszruhában, kalapjukon három szál strucctollal. A leírás szerint Fekete (Schwartz) Mendel, fia Jakab és a lovagok (nyilván a hitközségi elöljárókról van szó) Dávid-pajzzsal díszített zászlóval jelentek meg az esküvői menetben. (Mellesleg, ez az első említés a világon a hatágú csillagról, mint a zsidóság szimbólumáról.) A felvonulás leírása jól érzékelteti a magyarországi zsidók különleges helyzetét, hiszen az iménti magyar példán kívül az egész középkori keresztény Európában sehol nem tudunk arról, hogy zsidók lovon, vagy karddal nyilvánosan megjelenhettek volna.

Mátyás halála (1490) után az ország egyre inkább a közeledő török támadás veszélyébe sodródott, s a magyarországi zsidók helyzete is bizonytalanabbá vált, fellángolt a zsidóüldözés. Ennek ellenére a spanyol zsidó származású Szerencsés (Fortunatus) Imre (eredeti neve Slomó ben Efrájim) a mohácsi vész során tragikusan meghalt utolsó magyar király, II. Lajos kincstárnoka lehetett. Noha egy keresztény asszonnyal való kapcsolata miatt kénytelen volt elhagyni hitét, közben sok zsidó testvérén is segíteni tudott. Ez idő tájt állította össze Werbőczy István híres törvénykönyvét (Tripartitum), amelybe több zsidóellenes intézkedést is bevett. Később azonban, amikor a török ostrom után, 1541 októberében meghalt, kegyeletből csak a budai zsidók temették el, a sors sajátos fintoraként, saját temetőjükben.

Török hódoltság

1526-tól, a törökök mohácsi győzelme után az ország három részre szakadt, és anarchikus állapotok uralkodtak mindenütt. A nyugati határszélen, a királyi fennhatóság alatt maradt Sopronból és Kőszegről például kiűzték a zsidó lakosságot, akik ezután a környező Esterházy, illetve Nádasdy-birtokokon, Kismartonban, Nagymartonban, Lakompakon, Sopronkeresztúron (ennek héber neve Célem volt), Köpcsényben, Kaboldon és Boldogasszonyban, illetve Rohoncon találtak menedékre. (A kiűzöttek egyébként ezekben a helységekben élve, mintegy háromszáz évig perelték a két várost, amíg 1840-ben végül kénytelenek voltak visszafogadni őket.) Noha az elűzöttek haragja indokolt lett volna, a Kőszegről eltávolított zsidók hat évvel később, az 1532-i török támadás során, szállításaikkal jelentős mértékben hozzájárultak a város sikeres védelméhez, amelynek kapitánya a horvát Jurisich Miklós volt.

A budai zsidók 1526-ban elhagyták a várost, és csak a város eleste után, 1541-ben tértek oda vissza. Visszatelepülésüket héber betűkkel megörökítették a zsinagóga alapkövén. Ennek jelentése: 301 (= 1541), (a zsinagóga) 80. évében. Ebből a feliratból azt is megtudhatjuk, hogy a budai nagyzsinagóga Zsigmond király uralkodása idején, 1461-ben épült. A török hódoltság korában a magyarországi zsidóság, néhány nagyváros kivételével, főként falvakban, a főurak védelme alatt élt. Itt vám-, kocsma- és földbérlőként, kereskedőként, vagy házalóként tevékenykedtek. A német városi polgárság (az iparosok és kereskedők) erős konkurenciát látott bennük, ezért igyekeztek távol tartani őket a piactól. A Felvidéken (a mai Szlovákia területén), Nagyszombatban, Bazinban és másutt zsidóellenes támadások is előfordultak. Így a török megszállás alatt a zsidó lakosság szabadabban, jobban élt, mint a királyi Magyarország területén. Ugyanakkor Erdélyben a reformáció, a Biblia olvasása nyomán toleráns, zsidóbarát megnyilvánulásokra került sor, nem történtek pogromok. Péchi Simon volt erdélyi kancellár saját birtokán, a székely lakta Bözödújfaluban és környékén, megindította a szombatos mozgalmat, amely a bibliai zsidó vallás gyakorlatára szólította fel a keresztény híveket. Péchi lefordította magyarra a zsidó imakönyvet és a Zsoltárokat. (Az erdélyi szombatosok később, a zsidóság emancipációja után áttértek a zsidó vallásra, és még a holocaust üldöztetését és a halált is vállalták hitükért.)

Budán, a visszatelepülteken túl a törökök által korábban megszállt vidékekről (Belgrádból, Isztambulból, Bulgáriából, Szíriából) is érkeztek szefárd zsidók, akik az egykori zsidó prefektus lakóházában, a mai Táncsics Mihály utca 26-ban külön zsinagógát rendeztek be maguknak. (Ez a prefektusi épület és az általuk használt, úgynevezett szír zsinagóga ma múzeumként működik. A múzeum előterében a hódoltság korabeli zsidó sírkövekből kőtárat is kialakítottak.)

A 17. század közepén a Buda az egyik legjelentősebb, virágzó kultúrájú európai zsidó közösséggé fejlődött Európában. Neves tudósok, rabbik és kabbalisták, héber és jiddis nyelvű írók és költők működtek ott. Közülük hadd említsük meg Efrájim Kohén rabbit, a budai jesiva vezetőjét, valamint két vejét, Cvi Askenázit, a későbbi híres amsterdami szefárd főrabbit és Schulhof Izsákot, aki héber nyelvű krónikájában (Megilat Ofen, Budai krónika) örökítette meg a helyi zsidó közösség életét és tragédiáját.

A szír zsinagóga kapubejárója fölötti boltíven két rajzot és a héber Bibliából vett feliratot találtak a régészek. Itt mágikus vörös festékkel formált Dávid-csillagot láthatunk, körülötte Áron főpapi áldásának kabbalista módon írt héber szövegével. Ugyanott egy íj rajzolata is fennmaradt, ugyancsak vörös festékkel, a bibliai Hanna imájával: A hősök íja megtörik s az elesettek erővel övezik fel magukat. Mindez a budai zsidóság súlyos veszélyérzetét és kabbalista hitét mutatja. Ugyanebből a korból két (ezüst, illetve arany markolatú) héber feliratú díszkard is fennmaradt, amelyek egyrészt az elkeseredett zsidók önvédelmi szándékára, másrészt ugyancsak kabbalista meggyőződésére utal. (A történészek a korábban előkerült, ezüst markolatú kardot sokáig tévesen Mendel prefektus kardjának vélték.)

A törökök 1683-i sikertelen bécsi hadjárata után a szövetségesek Buda várát 1684-ben, majd 1686-ban újra megostromolták. A második ostrom sikeresnek bizonyult, Buda vára a szövetségesek kezébe került, az ott élt jelentős zsidó közösséget kirabolták, s 1686. szeptember 2-án és 3-án majdnem teljesen elpusztították Mindkét ostrom idején a zsidók is részt vettek a vár védelmében.

Már említett krónikájában Schulhof részletesen szól arról a visszás helyzetről, amelyben a budai zsidóság 1683 és 1686 között élt: a két birodalom határvidéke gazdasági jólétet hozott számukra, de a pusztulás veszélye mindvégig fejük felett lebegett. Schulhof leírta az 1686-i ostromot is, amelyben a nagy lélekszámú zsidó közösség jórészét (köztük a szerző feleségét és gyermekét) a hódítók kegyetlenül elpusztították. A nagy zsinagógát a szövetségesek valósággal megostromolták, s mivel a zsidókat legyőzni nem tudták, rájuk gyújtották az épületet. 1964-ben, amikor feltárták ezt a budai zsinagógát, a romok alól megszenesedett holttestek is előkerültek. (Ezeket a csontvázakat a régészeti feltárás után a rákoskeresztúri zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra. Miután a törököket kiűzték, a hódoltságbeli zsidók egy része a török birodalom területére távozott.

A törökök kiűzése után

Buda visszafoglalása (1686) után, a Habsburg uralom alá került Magyarországon a zsidók nem költözhettek a nagyobb városokba, ezért előbb a földbirtokos főurak jóvoltából a nagy birtok-központokban, majd a kereskedelmi utak csomópontjában kialakuló, megerősödő városokban telepedtek le. Így például Budán vagy Pesten eleinte csak a heti piacokon és várásokon jelenhettek meg, és közben Óbudán, a Zichy grófok jóvoltából lakhattak. A török háborúk miatt jórészt elnéptelenedett ország nyugati és keleti határvidékén a német, szlovák stb. paraszti telepesekkel együtt zsidók is érkeztek: Cseh-Morvaországból, később Lengyelországból, illetve a Monarchia fennhatósága alá kerülő Galíciából. Az előbbiek magukat oberländer-nek nevezték, németül és jiddisül beszéltek, míg a keletiek neve unterländer lett, s ők a keleti jiddis mellett a magyart is beszélték. 1769-ben mintegy 20.000, 1787-ben már kb. 80.000 főre tehető a magyarországi zsidóság lélekszáma. A zsidók mezőgazdasági kereskedelemmel foglalkoztak, értékesítették a nagybirtokok és a falvak termékeit, a bort, búzát, bőrt stb.

A II. Rákóczi Ferenc fejedelem által vezetett szabadságharc (1703-1711) alatt ezért a nyugatiak a császári haderő, a keletiek pedig a felkelő, úgynevezett kuruc seregek segítői, szállítói lettek. Északkelet-Magyarországon a 18. században igen komoly zsidó hitközségek szerveződtek, amelyeknek tagjai egyszerű, vallásos emberek voltak (favágók, tutajosok, fuvarosok, falusi szatócsok és házalók), akik azután jórészt a hászid irányzathoz kapcsolódtak. A Hegyalján, a híres magyar borvidéken azért települtek meg a zsidók, hogy onnan kóser bort szállíthassanak hittestvéreiknek Lengyelországba és Oroszországba. Rövidesen azonban ők szervezték meg az egész borvidék exportját, nemzetközi kereskedelmét és hírnevét.

Nyugaton viszont a zsidó lakosság inkább a tudásra épülő hagyományhűség, vagy a teljes modernizáció felé nyitott, és bérlőként, kereskedőként, nem céhes iparosként (például üveges, ékszerész, órás, aranyozó stb.), vagy muzsikusként tevékenykedett. Ez idő tájt a Dunántúlon híres klezmer zenészek és együttesek járták a magyar vidéket, róluk a kor legjelesebb magyar költője, Csokonai Vitéz Mihály is említést tett. A leghíresebb zsidó zenész Rózsavölgyi Márk (1787-1848), a Nemzeti Színház megnyitása alkalmával játszott palotás szerzője volt. (Eredetileg egy klezmer banda vezetőjeként tevékenykedett.)

A hászidizmus első magyarországi képviselője Taub Izsák nagykállói cádik (csodarabbi) volt a 18. század végén. Számos legenda fűződik nevéhez. Szoros kapcsolatban élt a környék parasztjaival és pásztoraival, akiknek szokásait, dalait beépítette tanításaiba. (A Szól a kakas már, vagy a Sírnak, rínak a bárányok kezdetű szatmári népdalokat a rabbi hívei mindmáig világszerte magyarul éneklik.) Azon a vidéken később is sok ismert cádik működött (ilyen a sátoraljaújhelyi Teitelbaum Mózes, a bodrogkeresztúri Steiner Sájele, az olaszliszkai Friedländer Herman), akiknek sírjait a hívők mindmáig előszeretettel látogatják.

Mária Terézia (1740-1780) az osztrák örökösödési háború miatt az országgyűlés jóváhagyása nélkül a magyar zsidókra külön, eredetileg csak hadi célt szolgáló, úgynevezett türelmi adót (taxa tolerantialis) vetett ki, amelyet azonban a háború múltán sem szüntettek meg. A türelmi adó összege folyamatosan emelkedett: 1749-ben még évi 20 ezer arany forint volt, 1772-re ez az összeg már évi 50 ezer, 1813-ban pedig évi 160 ezer forintra rúgott. A magyar vármegyék megtagadták a törvénytelen különadó behajtásában való közreműködést, így 1828 után már egyáltalán nem sikerült azt behajtani.

II. József, a kalapos király (1780-1790), a felvilágosodás és a birodalmi politika (az abszolutizmus) jegyében rendeletében kötelezte a zsidókat német családi név felvételére. Német nyelvű iskolák felállítását is előírta a zsidó közösségek számára. Így lassanként megindult a zsidó felvilágosodás (a haszkala) az ország zsidósága körében. A német zsidó filozófus, Mendelssohn köréhez Magyarországról is többen csatlakoztak, mások viszont később az ő nyomukban lépnek. A móri születésű Löwissohn Salamon héber költő (1788-1821) például a bécsi Anton Schmidt-nyomda korrektora és ismeretterjesztő művek szerzője, a lovasberényi Saphir Moritz Gottlieb (1796-1858), aki fiatalon, Óbudán még jiddis nyelvű purimjátékot írt, neves német író és újságíró lett.

Vallási téren is jelentkezett a zsidóság önmegújító akarata: a reform irányzatú zsidók vezére Chorin Áron (1766-1844), míg a konzervatívoké a gyönyörű óbudai zsinagóga rabbija, Münz Mózes (1750-1831) és a híres pozsonyi főrabbi, Schreiber-Szofer Mózes (1762-1839) volt. A modernebbek a liturgiában, a zsinagóga építésében és berendezésében is újítani szerettek volna. A hagyományos oszlopos Tóra-olvasó asztalt a zsinagóga közepéről a keleti falhoz, oltárszerűen akarták áthelyezni. (A hagyományos építkezés szép példája az 1700-es évek végéről való apostagi zsinagóga.) Nagy viták folytak orgonát és a kórust elhelyezéséről a zsinagógában, valamint a prédikáció nyelvének magyarrá változtatásáról.

Reformkor, szabadságharc és emancipáció

A 19. század elején, a reformkorban a haladó nemesség sok egyéb hasznos újítás mellett a magyarországi zsidóság egyenjogúsítását is célul tűzte ki. Ez az országgyűléseken gyakran szóba került, de a törvény még sokáig váratott magára. A zsidók a részben általuk megteremtett ipari és kereskedelmi fellendüléssel együtt fokozatosan bekerültek az ország gazdasági életébe. Lőwy Izsák (1793-1847) például a Károlyi grófoktól 1835-ben megvásárolt pusztán alapította meg bőrgyárát, és egy egészen új, modern várost, teljes önkormányzatra, vallási egyenlőségre ás a céhektől független iparszabadságra építve, A város, amelynek Lőwy az Újpest nevet adta. rövidesen igen jelentős település (és ezen belül zsidó közösség) lett, első zsinagógája 1839-ben épült. (Újpest, a mai főváros IV. kerülete, Budapest északi részén terül el. A városból a holocaust idején több mint 20.000 zsidót deportáltak.)

1839-ben alapította a tatai születésű Farkasházi Fischer Mór (1800-1880) a világhírű herendi porcelángyárat, amelynek művészi porcelánjai később „többek között” Viktória angol királynő asztalát díszítették. A gyáralapító fia, Farkasházi Fischer Vilmos (1839-1921) Kolozsvárott telepedett le, és az erdélyi magyar ipar vezető egyénisége lett, a millenniumon is ő képviselte az erdélyi gyárosokat. 1822-ben alakult a „Deutsch és Fia” cég, amelyből rövidesen a báró Hatvany-Deutsch család cukorgyárai nőttek ki.

A reformkor nagyjai, élükön Kossuth Lajossal, folyamatosan támogatták a zsidó emancipációt: 1840-ben kimondták, hogy a zsidók szabadon, az ország egész területén – a bányavárosokat leszámítva – bárhol letelepedhetnek, gyárakat alapíthatnak, kereskedhetnek. Ugyanakkor a zsidóságon belül is megindult a magyarosodási mozgalom. Bloch Móric (későbbi nevén Ballagi Mór akadémikus, 1815-1891) 1840-ben kiadta kétnyelvű (héber-magyar) bibliáját. A legkiválóbb rabbik kétnyelvű imakönyveket és hittankönyveket adtak ki, és magyar nyelven tartották zsinagógai szónoklataikat. Löw Lipót (1811-1875), aki később a magyar szabadságharc tábori lelkésze lett, a morvaországi Cernahoráról 1841-ben érkezett rabbiként Nagykanizsára, ám három év múlva már csak magyarul prédikált. Az első magyar zsidó évkönyv 1848. évre látott napvilágot.

Az 1848. március 15-i magyar forradalomban és az azt követő szabadságharcban a zsidók számarányukat messze meghaladó módon, nagy anyagi és véráldozattal vettek részt. Az 1849-i harcokban részt vett mintegy 180 ezres honvédségből Kossuth „jászberényi nyilatkozata szerint” húszezren voltak zsidók, közülük 76-an hadnagyi, 29-en főhadnagyi, harmincan századosi és nyolcan őrnagyi rangra emelkedtek. A zsidó katonaorvosok száma 56 volt, és a már említett Löw Lipót mellett Schwab Arszlán (1794-1857) pesti főrabbi és a reformmozgalom egyik vezére, Eichorn Ignác (1825-1875) is tábori rabbiként szolgált. (Előbbiek a szabadságharc leverése után börtönbe jutottak, míg Eichorn Kossuthtal együtt ment az emigrációba, majd a kiegyezés után, Horn Ede névvel államtitkár lett. Hadd említsük meg Reményi Ede nevét is, aki Görgey Artúr segédtisztje, majd New Yorkban világhírű hegedűművész és zeneszerző lett. (Később Reményi állította fel a kor két legkiválóbb magyarjának, Széchenyi Istvánnak és Petőfi Sándornak a szoboralapját.) Az 1849-i szegedi országgyűlés ezért joggal mondta ki a zsidók egyenjogúsítását, noha a határozat – a szabadságharc bukása miatt – törvényerőre már nem emelkedett.

Nem véletlen, hogy Haynau, a kegyetlen „bresciai hóhér” ezt jegyezte le: „a zsidók, érzelmeik és gonosz cselekvésük által olyannyira előmozdították a magyar forradalmat, hogy az az ő közreműködésük nélkül sohasem nyerhetett volna ilyen jelentőséget.” Ezért a magyar zsidóságot a fegyverletétel után hatalmas hadisarc megfizetésére kötelezték. (A kiegyezés után ezt az összeget, kamatok nélkül, I. Ferenc József császár visszaadta, és abból úgynevezett Iskolaalapot létesítettek. Ebből a korábbi hadisarcból épült, többek között az 1877-ben felavatott budapesti rabbiképző intézet és tanítóképző.)

A kiegyezés (1867) és az Osztrák-Magyar Monarchia létrejötte után azonnal megszületett az emancipációs törvény a zsidók teljes egyenjogúsításáról, a polgári és politikai jogok tekintetében. 1868/69-ben létrehozták az Egységes Izraelita Kongresszust, ahol egy közös zsidó szervezet létrehozását tervezték. Ehelyett végül három szervezet jött létre: a legnagyobb a moderneké lett, az úgynevezett kongresszusi vagy neológ zsidóság, míg a szélsőségesen konzervatívok az ortodox, a középutasok pedig az úgynevezett statusquo szervezetbe tömörültek. (Ez utóbbiak jelszava így hangzott: status quo ante = a helyzet legyen olyan, mint régen, vagyis ne újítsunk, de ne is szigorítsunk.) A zsidó vallás teljes elismertetése, recepciója azonban ekkor még nem valósult meg, arra csak 1895-ben került sor.

A neológ nagyzsinagóga már korábban, 1859-ben felépült a budapesti Dohány utcában, orgonáján Liszt Ferenc is játszott. A stusquo főtemplom, az előbbi közelében álló Rumbach utcai zsinagóga 1872-ben létesült: a bécsi szecesszió úttörőjének, Otto Wagnernak egyetlen hiteles magyarországi alkotása. Az ugyancsak budapesti ortodox nagyzsinagóga a Kazinczy utcában, az ortodox hitközségi székházzal együtt, a Löffler-testvérek műve, csak 1913-ban épült meg. Amíg a neológ és az ortodox szervezet központja a fővárosban jött létre, a statusquo szervezeté Debrecenben székelt. A Dohány utcai zsinagóga legnépszerűbb rabbija Hevesi Simon (1868-1943), a Rumbach utcaié Adler Illés (1868-1924), a Kazinczy utcaié Reich Koppel (1838-1930) volt. (Reich Koppel, a szegedi Löw Immánuellel együtt, 1927-ben a Felsőház tagja lett, s életéveinél fogva ő lett volna a korelnök, de ezt a politikai viszonyok nem engedték me. A kormányzó köréből azt tanácsolták neki, jelentsen beteget.) A Dohány utcai templom legismertebb kántorai Quartin és Ábrahámssohn Manó, a Rumbaché a tarnopoli születésű Tkatsch Israel volt. Egyébként, a világ első ismert kántorművésze, Jossele Rosenblatt Pozsonyból vándorolt ki az Egyesült Államokba, a századfordulón.

Polgári fejlődés az I. világháború végéig

Budapest fővárosa 1873-ban, három város (Buda, Pest és Óbuda) egyesüléséből jött létre, s annak felemelkedésében a zsidóság igen fontos részt vállalt. Ebben a korban az egész ország gazdasági élete jelentős mértékű fejlődést mutatott, amiben döntő szerepe volt a magyarországi zsidóságnak. Tevékenységük nyomán gyárak és üzemek létesültek (köztük a Wolfner-bőrgyárat, a Pick- és a Herz-féle szalámigyárat), bányákat létesítettek, bankokat hoztak létre, kiépült a vasúti hálózat, és megszervezték a magyar mezőgazdaság, a gyümölcs- és bortermelés modern exportját. (Gondoljunk csak például a Wodianer-féle maglódi mintagazdaságra, vagy a Kecskeméti Hercz által Kecskemét környékén megszervezett gyümölcs-nagykereskedésre stb.).

A magyar zsidóság a hazai tudomány fejlődésében is jelentékeny szerepet vállalt, mindenekelőtt az orvostudomány terén. A Budai Egyetem első zsidó vallású doktora, Östreicher-Mannes József (1756-1832) a Balaton első fürdőorvosaként megalapította Balatonfüred települését és a füredi szívkórházat. A magyar szemészet úttörője Hirschler Ignác (1823-1891), aki az 1686/69-ben megtartott „zsidó kongresszus” fő szervezője volt, akadémikus és főrendi házi tag lett. Ugyanezeket a rangokat érte el a magyar tüdőgyógyászat vezéralakja, korábban a szabadságharc katonaorvosa, báró tolcsvai Korányi Frigyes (1823-1913). A modern magyar sebészet kiemelkedő alakja báró pusztapéteri Herczel Manó (1861-1918), aki a Szent István kórház főorvosaként tevékenykedett. A tudományos magyar nyelvészet úttörője Munkácsi Bernát (1860.1937), az iszlámkutatásé Goldziher Ignác (1850-1921), a magyar történetírás legkiemelkedőbb művelői pedig Acsády Ignác (1845-1906).és Marcali Henrik (1856-1943) voltak

1895-ben a magyar országgyűlés a zsidó vallást „bevett vallásnak”, azaz a többi felekezettel egyenrangúnak nyilvánította. Ugyanebben az évben törvényt hoztak a polgári házasságról, amely a zsidó-keresztény vegyes házasságok lehetőségét nyitotta meg. Egyre több zsidó vallotta magát magyarnak, s a különféle nemzetiségek lakta országrészekben a zsidó vallásúakat magyar nemzetiségűnek írták be a statisztikákba. A zsidók ezeken a területeken a magyar képviselőkre adták le voksukat. A magyarosodás folyamatán még a tiszaeszlári vérvád és Istóczy Győző Antiszemita Pártja sem tudott változtatni.

A 19. század végén Magyarország korábban soha nem látott módon fejlődött, és a 20. század elejére utolérte, sőt bizonyos területeken meg is előzte néhány nyugat-európai szomszédját. Nem kétséges, hogy a liberális felemelkedésben különös szerepe volt az ország zsidóságának. Nemesi rangot mintegy 280 zsidó vallású család kapott, közülük 26-an a bárói címet is elnyerték. Európában sehol ennyi nemesi rangot nem szereztek zsidók, és persze, nem is törekedtek megszerzésükre.

A magyar kultúra megújulásában is hallatlanul nagy szerepe volt a magyar zsidóságnak. A századvég legjelentősebb irodalmi folyóiratát, (A Hét címmel) Kiss József (1843-1921) költő szerkesztette. Ágai Adolf (1836-1916) indította meg már 1867-ben a legismertebb humoros lapot, Borsszem Jankó címmel. A „Pesther Lloyd” főszerkesztője, Falk Miksa (1828-1908) akadémikus lett: egyébként ő volt a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István iratainak közreadója, a „haza bölcse”, Deák Ferenc titkára és Erzsébet királyné magyar tanára is. A népszerű „Tolnai Világlapja” és a „Tolnai Világlexikon” a Mauthausenban elpusztított Tolnai Simon (1868-1944) újságírónak köszönhető.

A modern művészetek képviselői között szinte minden területen (az építészetben, a szobrászatban és a festészetben) nagy számmal találunk zsidókat. Baumhorn Lipót (1860-1932), Lechner Ödön tanítványa például összesen huszonnégy gyönyörű, szecessziós zsinagógát tervezett az országban, köztük a híres szegedi zsinagógát (1903). Még a változatlanságáról híres zsidó temetőkbe is behatolt a modern művészet: Lajta Béla (1873-1920) tervezte a Salgótarjáni úti temető kapuját. A rákoskeresztúri Schmidl-sírkó a magyar szecesszió egyik remekműve. Az új magyar irodalmi hullám (élén Ady Endrével) a Fenyő Miksa (1877-1972), Ignotus (eredeti neve Veigelsberg Hugo, 1869-1949) és báró Hatvany Lajos (1880-1961) által 1908-ban alapított „Nyugat”-ban jelent meg.

Az I. világháború végéig tartó polgári fejlődés a zsidóság asszimilációját és megerősödését is elősegítette. Kialakult egy nagy létszámú, iskolázott, művelt, értelmiségi vállalkozói és kereskedői réteg, amely hazájának érezte ezt az országot, és jól összeegyeztette magyarságát zsidóságával. A magyar ipar és kereskedelem létrehozásában, fejlesztésében múlhatatlan érdemei vannak a zsidóságnak. Sorolhatnánk pénzembereket, közgazdászokat, tudományos kutatókat, mérnököket, feltalálókat. A zsidó írók, költők, művészek, színészek, rendezők, filmes és színházi szakemberek örökre beírták nevüket a magyar kultúra történetébe. Európa más országaihoz hasonlóan, a magyarországi zsidóság is megmutathatta a világnak az évszázadokon keresztül kényszerűen visszafogott és ekkorra felszabadított alkotóerejét. Ők alakították ki a tradicionális életvitelt folytató falusi zsidóság mellett a számos önálló jellegzetességgel bíró városi, Budapesten pedig a nagyvárosi magyar-zsidó kultúrát.

Egyes zsidók a politikai közéletben is szerepet játszottak. Az első pesti rabbi, Wahrmann Izrael unokája, a várospolitikus Wahrmann Mór (1832-1892) még csak a Kereskedelmi és Ipari Kamara, valamint a Zsidó Hitközség elnökeként hallatta szavát a közéletben. A sümegi születésű Vázsonyi Vilmos (1868-1926) azonban már igazságügyi miniszter, a rimaszombati báró Hazai Samu (1851-1942) tábornok és 1910-17 között hadügyminiszter is volt. Báró Szterényi József (1861-1941), az újpesti rabbi, Stern Albert fiaként a magyar ipar egyik újjászervezője, államtitkár, majd kereskedelmi miniszter lehetett. (A Tanácsköztársaság alatt egyébként Szterényit internálták, de később, 1927-től felsőházi tag lett.)

A politikai ellenzék, elsősorban a polgári radikálisok között is szép számmal találunk zsidókat. A modern gondolkodók vezére Jászi Oszkár (1875-1957) lett, aki 1918-ban a polgári demokrata gróf Károlyi Mihály vezette kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere lett. A szocialista eszméknek is sok híve akadt, így a szovjet mintára 1919 márciusában megalakult Tanácsköztársaság vezetői között is több zsidót találunk, akárcsak, eleinte az annak leverésére szerveződő fehérek között. (Az úgynevezett „szegedi tiszti különítmény” 72 tagja közül tizenöten zsidók voltak.)

A századfordulón kibontakozó cionista mozgalom alapítói, Theodor Herzl (1860-1904) és barátja, Max Nordau (eredeti neve Südfeld Miksa, 1849-1923) Budapesten születtek, az újságíró Herzl a Dohány utcai zsinagóga melletti házban (ma ennek a helyén működik a Zsidó Múzeum), míg az esszéíró Nordau a Wesselényi utca és a Rumbach utca sarkán. A magyar cionisták is létrehozták országos szervezetüket, folyóiratukat (Zsidó Szemle címmel), ifjúsági és sportegyesületeiket. Magyarországon a legismertebb zsidó sport-egyesület a Makkabi és a VAC (Vívó Atlétikai Club) volt.

Herzl unokaöccse, Heltai Jenő (1871-1957) viszont magyar író, költő, Petődi Sándor „János vitéz”-ének dalműírója, a mozi magyarországi népszerűsítője lett. Az első magyar olimpiai bajnok, 1896-ban, úszásban Hajós Alfréd (1878-1955) mérnök lett. A magyar zsidókat az olimpikonok és sportvilágbajnokok között feltűnően nagy számban találjuk, köztük Petschauer Attila kardvívót (1904-1943), akit később, a holocaust idején, az úgynevezett munkaszolgálatban, Ukrajnában halálra kínoztak. (Az ő történetét dolgozta fel Szabó István „A napfény íze” című filmjében.)

A zsidótörvények és a holokauszt

Az I. világháború, illetve a trianoni egyezmény (1920. június 4.) miatti sokk után rendkívül megerősödött az antiszemitizmus Magyarországon. Az ellenforradalom a zsidók ellen fordult. Szervezett bandák raboltak és gyilkoltak országszerte, Pesten a Britannia szálló pincéjében kínoztak meg „kommunistagyanús” zsidó kereskedőket. (A legdurvább, több halálos áldozatot követelő incidens a Pest megyei Izsák és Orgovány közelében zajlott le.) Még a nagy tiszteletnek örvendő (később felsőházi taggá emelt) tudós szegedi főrabbi, Löw Immánuel (1854-1944) ellen is „kormányzósértési” pert indítottak. 1920-ban megszületett az első korlátozó törvény, az úgynevezett numerus clausus.

A Bethlen István gróf nevével fémjelzett konszolidáció alatt sem javult lényegében az ország és vele az itt élő zsidók helyzete. A Horthy Miklós kormányzó vezetésével kialakult, úgynevezett keresztény, úri vagy rendi Magyarországon a haza és a haladás elvei (a korábbiaktól eltérően) egymással szembekerültek. A német orientáció, az irredenta törekvések és az 1929/30-i gazdasági világválság kétségbeejtő hatása egyre inkább a fasizmus felé sodorták az országot. Hiába állította fel a magyar zsidóság Budapesten a ma is működő, első világháborús Hősök Templomát, hiába bizonyították a Hadviseltek Aranyalbumával nagyszámú és eredményes részvételüket a magyar hősök arzenáljában, a hatalom ellenük fordult. A hitleri Németországgal és a Mussolini vezette Olaszországgal kötött szövetség, akárcsak az irredenta jelszavak pedig már a II. világháború előkészítését szolgálták.

A 30’as évek végére ugyan javult a gazdasági helyzet, az úgynevezett zsidótörvények viszont egyre inkább megfosztották jogaitól a hazai zsidóságot. (1938-tól kezdődően összesen négy zsidótörvényt szavazott meg a Magyar Országgyűlés, ezek egyre szigorúbbak voltak.) Magyarország 1941 nyarán lépett be a II. világháborúba, amikor hadat üzent a Szovjetuniónak, és német nyomásra, noha megnemtámadási egyezmény kötötte, megtámadta Jugoszláviát, és megszállta a Délvidéket. Már a harcok megindulása előtt a katonaköteles zsidó férfiakat, fegyveres szolgálat helyett fegyvertelen, úgynevezett munkaszolgálatra és megkülönböztető jel viselésére kényszerítették. A munkaszolgálatosokat felügyelő „karpaszományos” keretlegények (felsőbb jóváhagyással) folyamatosan kínozták és gyilkolták a szerencsétlen zsidókat, akik közül többet egyenesen az orosz aknamezőkre küldtek, hogy alattuk robbanjon fel az elhelyezett akna. A „büntetések”között gyakran szerepelt a kikötözés, a botozás és a hideg télben meztelenre vetkőztetés.

1941-ben, a Délvidéken, az úgynevezett újvidéki pogromban mintegy tízezer embert, majd 1942-ben a nem őshonos (1913 után beköltözött) zsidók elhurcolásakor, az ukrajnai Kámenyec-Podolszkban mintegy húszezer főt, a polgári lakosság soraiból, kegyetlenül meggyilkoltak. A zsidótörvények a többség munkájának megszűnését, megélhetésének veszélyeztetését, sőt egyre inkább életét is fenyegették. S mindez csak előjele volt a szörnyű katasztrófának, amely a magyarországi zsidóságra várt. 1944. március 19-én a német csapatok megszállták az országot, Eichmann és hírhedt kommandója Magyarországra érkezett, a „zsidókérdés” úgymond „végső megoldása” végett.

Minden zsidót összeírtak, és sárga csillag viselésére kötelezték őket. Megkezdődött a vidéki zsidóság deportálása, először a Kárpátaljáról (ma Ukrajna), majd az ország egész területéről. A fővárosban a zsidókat úgynevezett csillagos házakba, majd gettóba zárták. A román kapituláció után, 1944. augusztus végén a front Magyarország területére tevődött át. Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter egy időre leállította a deportálásokat. Horthy Miklós kormányzó megpróbált „kiugrani” a háborúból: 1944. október 15-én proklamációjában bejelentette, hogy Magyarország leteszi a fegyvert. Még aznap „német katonai segédlettel” a szélsőséges nacionalisták, az úgynevezett „nyilas párt” (élén Szálasi Ferenccel) átvette a hatalmat.

Ekkor már, miközben az ország fokozatosan az előrenyomuló orosz csapatok kezére került, a féktelen terror lett úrrá. Mivel a deportáló vonatokat már nem tudták útnak indítani, bujkáló és szomszédjaik által feljelentett, vagy az utcán és másutt, kegyetlen módon összefogdosott zsidókból gyalogmenetet indítottak nyugat felé. Ebből a „halálmenetből” csak kevesen tértek vissza. Az életben maradt munkaszolgálatosokat is nyugatra irányították. Közülük is sokan út közben pusztultak el, vagy meggyilkolták őket, mint a bori haláltáborból út közben megölt Radnóti Miklós költőt (1909-1945), vagy Szerb Antal irodalomtörténészt (1901-1945).

A pesti gettót (időhiány miatt) nem tudták deportálni, ott mintegy 70.000 ember zsúfolódott össze, közülük hétezren az éhezés és a járványok következtében elpusztultak. (A Dohány utcai zsinagóga kertjében temették el őket, ott áll ma Varga Imre szobrászművész emlékfája, amelynek „leveleire” a meggyilkoltak neveit jegyezték fel.) A nyilas banditák a fővárosban folyamatosan raboltak, és válogatás nélkül gyilkolták az üldözött zsidókat, az őket rejtegető magyarokat és az ellenállógyanús személyeket. Az úgynevezett „nyilas házak” pincéiben (például a zuglói Thököly étterem épületében) kínzóhelyiségeket rendeztek be. Az elfogott zsidókat a jeges Dunába lőtték. (A gettó két egykori bejáratánál később táblát helyeztek el, a Dunába öltek emlékét pedig a Vizafogónál és a Margit híd pesti hídfőjénél emlékmű őrzi.)

Az üldözöttek mentésében a magyar értelmiségiek (a népszerű Jávor Pál színész, Karády Katalin énekes és mások) mellett a semleges országok követségei is tevékenyen részt vettek. Ezen a téren Raoul Wallenberg, a svéd nagykövetség titkára volt a legeredményesebb. (Őt rövidesen az oroszok, politikai megfontolásból elfogták, és a gulágra hurcolták.) Jelentős embermentést végzett a svájci Carl Lutz is, akárcsak az olasz Giorgio Perlasca, aki spanyol követnek adta ki magát a németek előtt. (Áldásos tevékenységüket ma emlékmű őrzi Budapesten.)

A pesti gettó 1945. január 17-én szabadult fel, a főváros budai oldala (noha a fasiszták a hidakat mind felrobbantották) február 13-án került szovjeturalom alá, az egész országból pedig 1945. április 4-én űzték ki a fasisztákat. A korabeli Magyarország területén élt közel egymillió zsidó kétharmadát, több mint 600.000 embert, a mai Magyarország területén élt hatszázezer zsidóból pedig mintegy 400.000 főt pusztítottak el a holocaust idején.

Kommunista uralom és rendszerváltás

A felszabadulást követően ellentmondásos folyamat indult meg: a haláltáborokból és a munkaszolgálatból hazatérő, a gettóból szabaduló zsidók egy része a cionista mozgalmak felé fordult, mások viszont az átélt szenvedések hatására feledni kívánták hitüket, származásukat. A zsidó középosztály megmaradt tagjai komoly szerepet vállaltak az ország újjáépítésében. 1948-ban, a „fordulat évében” azonban egyértelműen a kommunisták kerültek hatalomra, és a polgári elemeket kitelepítették, vagy börtönbe zárták. Rövidesen a kommunisták egymás ellen is koholt pereket indítottak. A kommunista vezetésbe került zsidó származásúak (köztük Rákosi Mátyás pártvezér) folyamatosan „kompenzálva”, a zsidókkal szemben még szigorúbban jártak el, mint másokkal. (A legismertebb koncepciós bírósági színjáték, a Rajk-per áldozatai közül a zsidó származásúakat két héttel korábban tartóztatták le, ami nyilván nem véletlenül történt.) A szovjet orvos-per mintájára Rákosi cionista kirakatpert készített elő, amelynek fővádlottja legjobb barátja, korábbi fogolytársa, a háború utáni közélelmezési kormánybiztos, Vas Zoltán lett volna. Erre csak azért nem került sor, mert Sztálin 1953 tavaszán meghalt.

A hagyományaikhoz és zsidóságukhoz ragaszkodó, többnyire a szegényebb rétegekhez tartozó zsidók ugyanakkor rendkívül nehezen éltek. Üzleteiket, iparengedélyüket többnyire elvették, nemzetközi kapcsolatuk megszűnt. 1949-től az egyre erősödő ateista állami nyomás hatására visszaszorult az időlegesen felpezsdült hitélet, a cionista-ellenes akciók folyamatossá váltak egyes zsidó vezetők és fiatalok ellen. A vallás kizárólag a szertartásokra és a mártírokra való emlékezésre korlátozódott, a gyermekek zsidó neveltetése szinte lehetetlenné vált.

Az 1956. október 23-án kitört forradalom előkészítésében, sőt a szovjet támadást követő fegyveres ellenállásban is több zsidó vett részt. A korábban Auschwitzot megjárt Angyal István például a Tűzoltó utcai szabadságharcos csoport parancsnoka volt. Ezért őt később, társaival együtt halálra ítélték, és kivégezték. Ugyanakkor, az anarchikus állapotok következtében, helyenként antiszemita megnyilvánulásokra is sor került. Ezért, vagy az 50-es évek rossz tapasztalatai miatt nagyon sok zsidó is elhagyta az országot.

A Kádár-korszak alatt az Állami Egyházügyi Hivatal által ellenőrzött hitközségi vezetés csupán a hitélet külsőségeinek és a felekezet központi szervezeteinek fenntartására törekedett. A hagyományaikhoz ragaszkodó zsidókat ismét gyakorta zaklatták, a vallásosság, vagy ami sokkal súlyosabbnak számított, a cionizmus „vádjával”. (Az utolsó, úgymond cionista letartóztatásokra és kihallgatásokra 1986 nyarán került sor.)

A rendszerváltásban a hazai zsidóság liberális és demokrata gondolkodású része jelentékeny részt vállalt. Kelet-Európában az első alternatív zsidó szervezet az 1988-ban Budapesten létrejött Magyar Zsidó Kulturális Egyesület volt. Az 1990-ben szabadon megválasztott első Országgyűlés elnöke a neves történész professzor, dr. Szabad György lett, az országgyűlési képviselők között is mintegy 20-25 zsidót találunk. A gazdasági és a kulturális élet szinte minden területén kiveszik részüket. A demokratikus átalakulással együtt azonban újjáéledt az addig leplezett antiszemitizmus is.

A rendszerváltás után az általános vallási és társadalmi fellendülés hatására a hozzávetőleg 80.000-100.000 fős magyarországi zsidóság reneszánszáról beszélhetünk. Megerősödtek a cionista szervezetek, a civil és ifjúsági egyesülések, a kulturális, az oktatási és a sportélet, zsidó oktatási és szervezeti hálózat jött létre, a nemzetközi kapcsolatok is erősödtek. 45 év óta először nem az ingatlanok eladása, hanem visszaigénylése és felújítása került előtérbe.

Magyarország, amely 1967-ben, a hatnapos háború idején, szovjet nyomásra, megszakította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, 1989-ben nagyköveti szinten újra létrehozta azt, és azóta a kapcsolatok komoly fejlődésnek indultak.

A rendszerváltás lehetővé tette a zsidóság szabad megélését. Az összetartozást ugyanakkor az itt-ott felparázsló antiszemitizmus is növeli. Olyan vidéki városokban is létrejöttek hitközségek, ahol hosszú ideig nem élt bevallottan zsidó család. A vegyes házasságból származók jó része is keresi gyökereit, a zsidó kötődést. Ma már négy zsidó iskola, négy óvoda és zsidó egyetem működik a fővárosban.

A mai magyar társadalmi változások ellentmondásait, feszültségeit természetesen a zsidóság is érzi. Kezd kialakulni a nyugat-európai közösségekhez hasonló, vallásához, hagyományaihoz hű, Izrael Államra büszke, szülőföldjéhez erősen kötődő, öntudatos zsidó réteg. A közösség fennmaradásának alapja az ifjúság visszatérése a zsidósághoz.

Orbán Ferenc