A hallgatás ellenében – Papp Richárd tanulmánya a holokauszt emlékezetéről és a megszólalás felelősségéről

Az alábbiakban Papp Richárd írását közöljük, amely az idei Ünnepi Könyvhéten megjelent, Csepeli Györggyel közösen írt Kiáltó csend. A holokauszt helyi emlékezete Magyarországon című kötethez, valamint a nemrég megrendezett SIEF 2025 konferencián elhangzott előadásához kapcsolódik.

A tanulmány érzékeny példákon keresztül tárja fel a hallgatás légkörében megszülető, személyes felelősségvállalással átitatott megszólalásokat, amelyek a holokauszt emlékezetének elhallgatott történeteit hozzák felszínre:

Előadásom és könyvünk meghatározó példái és elemzései a magyarországi soá emlékezetéhez kapcsolódó hallgatást, a holokausztra vonatkozó nyílt társadalmi párbeszéd hiányának mindennapjainkat átszövő következményeit tárják fel és értelmezik.

Kutatásunkban ezzel együtt azonban – a bizalmatlanság és a csend atmoszférájában, illetve ezek ellenére is – hallhatóak olyan hangok, amelyek felvállalják a holokauszt és az annak emlékezetéhez kapcsolódó narratívák megosztásának személyes felelősségét. Jelen írásban erre szeretnék két olyan példával szolgálni, amelyek a soáról szóló beszéd nehézségeit és lehetőségeit egyaránt elgondolkodtatóan (és talán példamutatóan) tudják számunkra megmutatni.

Papp Richárd és Csepeli György az Ünnepi Könyvhéten

Az itt következő két példa középpontjában egy zsidó és egy nem zsidó nő áll. Mindketten annak a harmadik generációnak a tagjai, akiknek nagyszülei a második világháború idején, felnőttként élték át a vészkorszakot: egyikük oldaláról áldozatként, másikuk oldaláról elkövetőként. A kutatásunkat övező bizalmatlanság, valamint a fókuszcsoportos és egyéni interjúkban való részvételt elutasító személyek nagy száma alapján azt várhattuk volna, hogy ők is visszautasítják az interjúban való részvételt. Ehelyett azonban mindketten beszélni akartak.

Zsidó beszélgetőtársunk – szavait idézve – „fordított antiszemitizmusban” nőtt fel. Anyai ági rokonai közül hárman haltak meg a vészkorszakban. Anyai nagyszülei és nagymamájának lánytestvére túlélték a borzalmakat. Családján belül szó esett a holokausztról, annak szörnyűségeit megosztották vele családtagjai. Nagynénje például mesélt neki dédanyja haláláról: amikor terelték őket, az édesanya meglátta a lányát, és oda akart hozzá futni. Mivel azonban a dédmama siket volt, nem hallotta, hogy visszaparancsolták a sorba, ezért puskatussal agyonverték.

Beszélgetőtársunk az ehhez hasonló traumatikus családi emlékeket nem oszthatta meg senkivel „kifelé”. Apai ágon nagymamájáról azt tudja, hogy árvaként keresztények fogadták be, így élte túl a borzalmakat. Apai ági nagymamájára így emlékszik beszélgetőtársunk:

„Sosem beszélt erről sem, de valahogy benne volt a levegőben, hogy ő is zsidó.”

Apai ágról tehát a teljes hallgatás csendje vette körül. Tudása volt a soáról és annak a családban továbbadott emlékezetéről, de a teljes hallgatás csendje által szőtt légkörben nőtt fel.

Mivel tudott zsidóságáról és érintettségéről az erős, „egyértelmű” anyai ági családi narratívák ismerete miatt, nem volt benne bizonytalanság a soához való viszonyát illetően. Ugyanakkor a bizalmatlanság „kifelé”, a társadalom felé (és így kutatócsoportunk irányában is), érthetőnek tűnhetett volna.

Ehhez képest az első pillanattól kezdve nyitottan állt a felvételhez, sőt, kifejezetten részt akart venni abban. Amikor később arról kérdeztem, hogyan született meg benne a motiváció és bátorság a részvételre, annak ellenére, ahogyan és amilyen atmoszférában felnőtt, a következőket válaszolta:

„Igen, anyám mindig azt mondta, hogy titkolni kell a zsidóságunkat. Engem meg nagyon érdekelt tinédzser korom óta a történetünk, a múltunk, de nem beszéltem róla kifelé, csak a gimnázium után egy barátnőmnek. Neki beszéltem először a zsidóságomról. Ők amúgy arisztokrata származásúak. Aztán volt egy antiszemita pasim, akkor nőtt bennem a dac és a vágy, hogy vállaljam. Abban az évben meghalt a nagymamám. Pár évig utána más prioritásaim voltak, fájt is a téma a mama miatt. Amikor a kisfiam megszületett, akkor újra szembesültem azzal, hogy szembe kell néznem az antiszemitizmus kérdésével. Végül meghátráltam, és úgy döntöttem, hogy majd ő eldönti. A saját sorsom felett hozhatok döntést, de az övé felett nem… Körülbelül 2018-ban anyósom elvitt a zsinagógába egy szombatfogadásra, és úgy éreztem, hogy otthon vagyok. Néztem az embereket, a hangzavart, ami az utcára hallatszott, és rájöttem, hogy ezek az emberek nem félnek. Szerettem a közösséget, a rabbit. Tíz éve halt meg a nagymamám, amikor elhatároztam, hogy visszatérek a zsidósághoz, és ezzel feloldozom ezt a kétgenerációs rettegést. Kis lépésekben vállaltam magamat, és nem tapasztaltam azt az antiszemitizmust, amiről anyám beszélt. Amire a fókuszcsoportra került sor, már nem volt kérdés, hogy vállalom, addigra az egész zsidóságom, a közösségbe járás természetes lett.”

Az idézettekből érzékletesen bontakozik ki az a folyamat, amin beszélgetőtársunk végigment. Újra láthatjuk a gyermekkori családi atmoszféra hatását, a zsidóság „titkolásának” kényszerét, amelynek hatására fiatal felnőttkoráig nem is beszélt „kifelé” zsidóságáról.

A titkolózásból való kilépés vágyát az a „dac” teremtette meg benne először, hogy az antiszemitizmussal nagyon közeli személyes tapasztalat által találkozott. Vágyát zsidósága felvállalására azonban nagymamájának elvesztése újra zárójelbe tette. Kisfia születésével újra elgondolkodott zsidóságához való viszonyának átértékelésén, különösen az antiszemitizmussal való szembenézés miatt. Nem lehetett könnyű helyzetben beszélgetőtársunk, hiszen a „fordított antiszemitizmus” által meghatározott, a zsidóságot „titkolni kell” légkörben nőtt fel. Hiába lappangott benne a vágy és a „dac”, hogy vállalja zsidóságát, kisfiáért is felelősséget kellett vállalnia abban a világban, amelyet meghatározott számára az antiszemitizmustól való félelem. Úgy döntött, tehát, hogy „meghátrál”, hiszen kisfia sorsa felett „nem hozhat döntést”.

Évekkel később, azonban mégis meghozta azt a döntést, hogy „feloldozza ezt a kétgenerációs rettegést”. Döntése két forrásból fakadt: egy zsinagógai közösségben való „otthonra” találásából és holokauszt-túlélő nagymamájának emlékéből.

A zsidóság, ami „miatt” nagymamája és több felmenője szenvedett vagy meghalt immár nem a „titok”, a félelem és a szorongás tárgya volt, zsidó identitása bátran és nyíltan vállalt jelentéssé transzformálódott. Nehéz út állt mögötte, de az őt befogadó zsidó közösség segített neki, hogy az addig is benne lévő vágy megvalósuljon. Nem véletlen, hogy az általa elmondottak utolsó mondatában is a „közösségbe járásra” hivatkozott, hiszen ebben a közösségben olyan szeretetteljes és biztonságos közegre talált, amelynek tagjai fel tudták benne oldani a családból hozott szorongást azzal, hogy ezek a zsidóságukat nyíltan felvállaló „emberek nem félnek”.

A zsinagógai közösség így pótolni tudta annak a biztonságot adó hálónak a hiányát, amely a családját ért tragédiák miatt szakadt el. Ennek köszönhetően, „amire a fókuszcsoportra került sor”, már az sem „volt kérdés”, hogy eljön és nyíltan, őszintén beszél a felvételen zsidóságáról és a soához kapcsolódó érintettségéről.

Másik beszélgetőtársunkat egy későbbi budapesti fókuszcsoportos interjú előtt ismertük meg. Kétszer is beszéltünk hosszan az interjút megelőző terepmunka alkalmak során. Mindkétszer elmondta, hogy részt akar venni az interjúban és ennek okáról is mesélt. Arról is beszéltünk, milyen sokan utasítják el az interjúban való részvételt. Az interjú napján el is jött és részt vett szinte a teljes napot kitöltő felvételen. Ezzel együtt a felvétel során visszautalt korábbi beszélgetésünkre, megemlítve, hogy azért benne is volt olyan „kényelmetlen érzés”, amely az interjúhoz kapcsolódott:

„Amikor én idejöttem ma reggel, és előtte ugye beszéltünk, hogy jönni fogok, akkor teljes mértékben át tudtam érezni azt, hogy miért mondják emberek vissza ezt az interjút. Nem akartam visszamondani, de valami kényelmetlen érzés volt bennem, és nem azért, mert nem merem elmondani, vagy nem akarom elmondani, hanem azért, mert idáig mindig olyanoknak mondtam el, akikben tökéletesen megbízom, akiket szeretek, és akik viszont szeretnek. De ki tudja, hogy most ki fogja megnézni, kinek mi lesz a véleménye ezzel   kapcsolatban, amit én már persze nem fogok megtudni, de azt nagyon remélem, hogy érezni fogja azt, hogy hiába, hogy nem tartozom felelősséggel a családom tagjaiért és a cselekedeteikért… És a nagyapám borzasztóan szerencsés volt, mert 1945. április 4-én meghalt. Akkor is, ezen nem tudom túltenni magam. Soha többet. Ez olyan, mint a gyónás. Egyszerűen mindig könnyebb. Nem biztos, hogy valaha könnyű lesz.”

Láthatjuk az interjúrészletből, hogy az imént említett „kényelmetlen érzés” és az ehhez kapcsolódó „átérzése” annak, hogy „miért mondják emberek vissza ezt az interjút”, a bizalmatlanság atmoszférájából fakad. Beszélgetőtársunk ugyanis bár többször beszélt a holokauszthoz kapcsolódó családi emlékeiről, de ezeket eddig csupán azokkal osztotta meg „akikben tökéletesen megbízott”.

Ugyanakkor az interjúban való részvétele a társadalmi nyílt kommunikációnak bizalmatlansággal átszőtt légkörére is utal, amelyhez kapcsolódóan meg is jegyezte, hogy „ki tudja, hogy most ki fogja megnézni, kinek mi lesz a véleménye ezzel kapcsolatban”. Ennek ellenére is vette a bátorságot, hogy elmondja családi emlékét és részt vegyen a közös társadalmi emlékezet őszintébbé és nyíltabbá tételének hozzásegítésében. Tette ezt azért is, mert nem „tudja túltenni magát” azon a családi vonatkozáson, amit el kell mondania, meg kell „gyónnia”, még akkor is ha „nem biztos, hogy valaha könnyű lesz”.

Erről a családi vonatkozásról, amelyen „nem tudta túltenni magát” végül a fókuszcsoportos interjú után később egy személyes interjúfelvételen is részletesen beszélt:

„Sose találkoztam a nagyapámmal, az anyai nagyapámmal. Ő óbudai sváb családból származott, és édesanyja szerint végtelenül jó ember volt, nagyon kedves, ő volt a kedvenc gyereke, mindig nagyon szépen beszélt mindenkivel. Ezzel együtt nem ő volt, a téglagyárban dolgozott egyébként, meg a Goldbergben is, nem túl sok jó döntést hozott, többek között azt, hogy a háború vége felé végül is belépett a Nyilas Pártba és ott munkálkodott. Hogy mit és hogyan…? A család nem értett egyet a döntésével, nem is lakott utána már otthon, hanem a nyilas házban lakott a Bécsi úton, és nem tudom, fogalmam sincsen, hogy mit csinált, vagy mit nem. Vannak történetek róla, például az, hogy két zsidó emberrel, meg egy puskával… Meg egy puskával fölment a hegyre. Mindig azt mondták, hogy ’biztos, ő biztos nem’. Nem tudjuk, hogy hogy jött vissza… Meg volt egy olyan, hogy anyának egy volt osztálytársa kiszaladt a nyilas házból egy zsidó lány, és anya találkozott vele, és azt mondta, hogy ’jaj, jaj, borzasztó dolog történt, és a te apukád is ott volt’. De anya ezzel együtt mindig azt mondta, hogy ’nem, nem, a nagyapa biztos, hogy nem csinált semmi olyat’.  És tudom, hogy nem minden nyilas volt rossz, és nem mindenki csinált szörnyűséget, de ilyen idős koromra most értettem meg, hogy milyen súlyos következményei vannak annak, hogy ő így döntött a mi nemzedékünkre is, mert a testvéreimmel, unokatestvéreimmel velük végül is egy nézőpontot képviselünk, soha nem volt titok, hogy a nagyapa nyilas volt. Én tanítás közben is mindig elmondtam, de ezt mindig tényként mondtam el, hogy igen, volt ez is és volt az is, de ennyire megrázó soha nem volt valamiért számomra. Ezek a kérdések, amiket önök föltettek, ezek ébresztettek rá arra, hogy milyen rettenetes következményei lehetnek egy ember cselekedeteinek és döntéseinek, és félreértés ne essék, én nem gondolom, hogy felelős vagyok a nagyapám döntéséért, de azért viszont igen, hogy az én gyerekeim azok tudják azt, hogy ezt így ne, hogy soha többet ilyen ne forduljon elő. És nem csak a gyerekeim, hanem a tanítványaim sem. Én tudom, hogy azért mondtam el nekik is, mert akkor még nem szégyelltem, de most ezek miatt a kérdések miatt borzasztóan szégyellem a nagyapámnak a döntését. És én mondtam akkor is, hogy én kérek bocsánatot helyette. Ez egy nagyon rossz döntés volt. Ennek nem lett volna szabad bekövetkeznie.”

Beszélgetőtársunk többször is elsírta magát az interjú alatt, mélyrehatóan érezhető volt az a fájdalom, amit átélt miközben nagyapja szörnyű tetteiről beszélt. Ezek után kiemelte, hogy kutatásunk kérdései és az interjú lehetősége „ébresztették rá arra” és motiválták, hogy a nyilvánosság irányában is elmondja ezeket a családjában tovább élő emlékeket.

Kutatásunk említését azért tartom fontosnak, mert interjúink, felvételeink társadalmi célja az, hogy hozzájáruljunk egy nyilvános, kölcsönös és értelmező emlékezés elősegítéséhez. Az itt bemutatott példa pedig erőteljesen mutat rá arra, hogy ez mennyire fontos lenne a mai Magyarországon és arra is, hogy ez nem lehetetlen.

Beszélgetőtársunk emellett szintén kiemelte, hogy bár nem felelős a nagyapja tetteiért, azért viszont igen, hogy a gyermekei és a tanítványai ismerjék meg azt és hogy ezáltal „soha többet ilyen ne forduljon elő”.

Láthatjuk tehát, hogy beszélgetőtársunk mind a családi emlékezet, mind a társadalmi emlékezet iránt egyszerre érez felelősséget és ezért vállalta a részvételt az interjúban még ha rendkívül nehéz is volt számára mindez.

A bizalmatlanság atmoszféráját így változtathatja meg a szembenézés és a társadalmunk jövője iránt érzett felelősségből fakadó bátorság. Azt, hogy a vészkorszak emlékezetét körülvevő bizalmatlanság légkörét, még ha egyelőre csak mikroszinten is, felválthatja a bizalom atmoszférája, szívbe markolóan mutatta meg az a szituáció, amikor a fókuszcsoportos interjú alkalmával beszélgetőtársunk elmesélte nagyapjának tetteit, és ami után a fókuszcsoport tagjai, akik között túlélők is voltak, megsimogatták és halkan ismételték neki, hogy „ez nem a te bűnöd”, „nem te tehetsz róla”, „angyal vagy”.

Mindkét példa alkalmával azt láthattuk, hogy a bizalmatlanságtól, a család keretein belül tartott emlékezéstől a bizalomig, az emlékek „kifelé” való megosztásáig hosszú folyamat vezetett. Fontos volt ebben a folyamatban a gyermekeik iránt érzett felelősség, a családi emlékezet megváltoztatásának motivációja is.

Ugyanígy láttuk, hogy fontos egy bizalomra épülő közösséghez való tartozás is. Olvashattuk ennek tükrében elsőként idézett beszélgetőtársunk narratívájában, hogy mennyire sokat jelentett neki a zsidóságáról és a soához való érintettségéről való nyílt kommunikációjában zsinagógai közössége, ahol „otthonra talált”. Másik beszélgetőtársunk pedig egy olyan evangélikus közösség tagja, ahol a lelkész rendkívül sokat tett a holokauszt emlékezetének érzékeny és értelmező ápolásáért, és amely közösséghez holokauszt-túlélők is kapcsolódnak.

Ugyanakkor, mindezekkel együtt, ahhoz, hogy beszélgetőtársaink részt vegyenek egy olyan interjú felvételén, amelyet családjukon és közösségük tagjain kívül „ki tudja, ki fog megnézni” tudatos és bátor döntés kellett. Ez a döntés egyrészt a családi emlékezetben tovább élő terhektől való megszabadulás vágyából született: zsidó beszélgetőtársunk döntést hozott arról, hogy „feloldozza a kétgenerációs rettegést”, nem zsidó beszélgetőtársunk pedig arról hozott döntést, hogy „meggyónja” nagyapjának rettenetes tetteit, hogy enyhíteni tudjon azon a „szégyenérzeten”, ami úgy is nyomja a szívét, hogy tudja nem felelős nagyapja tetteiért.

Mindkét döntésben megláthattuk továbbá a társadalom iránt érzett felelősség felismerését és felvállalását is. Beszélgetőtársaink azért is vettek részt tudatosan a felvételen, hogy szerepet vállaljanak abban a folyamatban is, amelyben a holokausztról való emlékezés őszintébbé és nyíltabbá válhat, és amely többek között a családi emlékezetbe zárt traumákat is megoszthatóvá és reflektálhatóvá teheti.

Papp Richárd és Csepeli György az Ünnepi Könyvhéten

Papp Richárd írása