A kábálát sábát meglepő története

A németek 1940-ben elfoglalták Franciaországot, ám a lyoni Nagy Zsinagóga rendíthetetlenül működött tovább. A francia náci kollaboránsok, akiket Milice néven ismertek, kihasználva a helyzetet, úgy döntöttek, hogy 1943. december 10-én, péntek este megtámadják a zsinagógában imádkozó zsidókat.

A péntek esti istentisztelet a Kabbalat Sábáttal, a „Sábát köszöntésének” liturgiájával kezdődik. Ez az ima hat zsoltárból áll, amiket egy költői ima követ, amelyet az 1500-as években írtak Lecha Dodi néven. A Lecha Dodi utolsó strófájának elmondásakor az a szokás, hogy mindenki megfordul, és a zsinagóga hátsó része felé néz, ezzel üdvözölve a szombat királynőjét.

Amikor a lyoni gyülekezet ezzel az imával fogadta a szombatot, egy gyilkos szándékkal érkező támadó csendben belépett a zsinagógába hátulról. Épp arra készült, hogy gránátokat dobjon a tömegbe, amikor megdöbbentő élmény érte. Az egész gyülekezet, amely eddig előre nézett, hirtelen szembefordult vele! A támadót annyira megrázta ez a váratlan fordulat, hogy elejtette a gránátokat, és kirohant a templomból, szerencsére csak sérüléseket okozva, haláleset nélkül. meg. A zsinagóga rabbija szerint az isteni gondviselés irányította úgy, hogy a Milice kollaboránsa éppen akkor lépjen be, amikor a gyülekezet a utolsó versszakát recitálta, így megmenekítve az életüket.

Ez a különleges ima évszázadokon át felemelte és spirituálisan védelmezte a zsidókat. Amikor a sábát elkezdődik, énekkel köszöntjük, ahogyan a Zsoltárok mondja: „Zsoltárének a szombat napjára” (Zsoltárok 92:1). Miért kezdjük énekkel a sábátot?

Shimshon Pincus rabbi azt válaszolja, hogy amikor az embert elönti az érzelem és az öröm, a szavak olykor kevésnek tűnnek. Az ének viszont teret ad ezek kifejezésére. Minden héten, amikor elkezdődik a sábát, a zsidó nép annyira örül, hogy a szavak nem elégségesek ennek kifejezésére. Ezért fordulunk az énekhez, hogy teljesebben kifejezzük az örömünket és kapcsolatunkat.

Kezdetben a zsidók a szombatot azzal kezdték, hogy elmentek a zsinagógába, és elmondták a márivot (esti ima), amely csak kis mértékben különbözött a hétköznapitól. Nem mondtak külön imákat vagy zsoltárokat.

A 12. és 13. században vált széles körben elterjedtté, hogy péntek este a Maariv előtt elmondják a 92. zsoltárt (Ének a szombat napjára) és a 93. zsoltárt.

1488-ban az olasz bölcs, Bartenura Ovadia rabbi az egyiptomi Alexandriába utazott. Azt írta, hogy az ottani zsidók felkészülnek a sábátra, gyertyát gyújtanak, majd az esti étkezéshez ételt szolgálnak fel. „Utána mindenki friss, vasalt ruhába öltözve jön a zsinagógába, és énekkel és dicsőítéssel kezdenek, majd sötétedés után két órán át hosszan tartó márivot imádkoznak”. Azt azonban nem tudjuk, hogy milyen imákat énekeltek.

Marc Chagall, Sabbath, 1910

A 16. században kezdett kialakulni az a szertartás, amelyet ma ismerünk. A zsidók hat zsoltárt mondtak, kezdve a 95–99. fejezetekkel, majd a 29. zsoltárt, amely a teremtés hat napjára utal. Körülbelül ebben az időben a Cfátban élő Slomó Alkabetz rabbi egy költői imát írt, amely üdvözli a sábátot, és leírja a hétköznapi gondok elhagyásának örömét. Beszélt a zsidó nép nagyságának visszatéréséről, és arról, hogy elhagyják a „Könnyek Völgyét”. Az imáját Lecha Dodinak nevezték el a refrén első két szava után.

Szavai mélyen megérintették a zsidókat, és hamarosan általánosan elfogadottá vált, hogy a szombat kezdetén a világ minden zsidó közössége ezt mondja. Sőt, olyannyira szerves része lett a liturgiának, hogy a zsidó törvény szerint a gyülekezet a Lecha Dodi  utolsó versszakával fogadja el a szombat szentségét.

Slomó HáLévi Alkabetz rabbi az 1500-as évek elején született Szalonikiben. 1529-ben feleségül vette Jichák Cohen, egy gazdag szaloniki férfi lányát. Esküvői ajándékként feleségének nem ékszert adott, hanem egy frissen elkészült tóramunkát, a Manos HaLevi-t. Menyasszonya családja nagyra értékelte a Tóra-tanulmányokat és tisztelte a Tóra-tudósokat, ezért nagy örömmel fogadták ezt az ajándékot, ami túlszárnyalta az ékszer okozta örömöt.

Nem sokkal később Alkabetz rabbi és felesége úgy döntöttek, hogy Izrael földjén telepednek le. Útközben megálltak a törökországi Adrianopolban. Felismerve látogatójuk szellemi nagyságát, az emberek könyörögtek neki, hogy maradjon, és vezesse őket, hogyan szolgálják Istent és tartsák be a parancsolatokat. Alkabetz rabbi beleegyezett, és számos tanítványa később nagy tóratudós lett. Ebben az időszakban több művet is írt.

Alkabetz rabbi azonban nem maradt a végtelenségig Adrianopolban, mivel vágyott arra, hogy Izrael földjén telepedjen le. Cfátba végül 1535-ben érkezett meg. Cfát ekkoriban a tóratudomány és a misztika központja volt. Az egyik kiemelkedő vezető Rabbi Jichák Luria, ismertebb nevén Arizal volt, akit a modern Kabbala atyjának tartanak, mert a Kabbala tanulmányozását átfogó rendszerré alakította, amelyet luriai Kabbalának neveznek. Két másik nagy vezető volt rabbi Joszef Karo, a Sulhán Áruh, a zsidó törvénykönyv legjelentősebb klasszikusának a szerzője, és rabbi Mose Cordovero (Rámák), a Zohár (a „Ragyogás Könyve”, amely a kabbalisztikus irodalom alapműve) tanításainak egyik legtermékenyebb és legszisztematikusabb tanítója és szerzője. Karo rabbi és a Ramak rabbi is Alkabetz rabbi tanítványai lettek, ami tanúskodik nagyságáról.

1540 körül Alkabetz rabbi megkomponálta a Lecha Dodi imát, amelynek szavaiban számos bibliai utalás szerepel, valamint Alkabetz rabbi nevének rövidítése. Imáját a Kabbalat Sábát részeként építették be az imarendbe mind Cfát városában, mint a világ többi részén. Alkabetz rabbi 1580-ban halt meg, és a régi cfáti temetőben nyugszik.

A Yoseph Karo zsinagóga Cfátban

Az évszázadok során sokan követték a cfáti kabbalisták példáját, akik a mezőkön, a szabadban köszöntötték a szombatot a Lecha Dodi utolsó szakaszának elmondásával. Jehiel Mihel Hálévi Epstein rabbi (1829-1908) klasszikus művében, az Áruh Hásulhánban azt állította, hogy az ő idejében a sábesz köszöntésére való kimozdulás a szabadba nagyrészt elfelejtődött. Ebből a szokásból mégis megmaradt az, hogy a Lecha Dodi utolsó bekezdésekor mindannyian a zsinagóga hátsó része felé fordulunk, a lenyugvó nappal együtt nyugat felé, így köszöntve a sábátot.

Megható fordulat, hogy Alkabetz rabbi saját leszármazottja a Lecha Dodi imájának köszönhetően tért vissza a gyökereihez.

Egy fiatalember megjelent egy izraeli zsinagógában, ahol meghívták valakihez vendégségbe. Teljesen járatlan volt a sábát szertartásaiban, de mindent megtett, hogy kövesse a szokásokat. Étkezés közben megkérdezte, hogy elénekelhetnék-e újra a Lecha Dodit, mivel kivételesen szépnek találta a dalt, amikor a zsinagógában hallotta. Vendéglátói udvariasan újra és újra elénekelték a Lecha Dodit, ahogy azt vendégük kérte.

Az étkezés végén a házigazdák tovább beszélgettek a vendéggel, és megtudták, hogy ő valójában Mahmoud Ramallahból. Döbbent arcuk láttán Mahmoud tétován elmagyarázta, hogy az utóbbi időben sok kérdése volt az iszlámmal kapcsolatban, és megkérdezte az apját, hogy az iszlám miért bánik olyan rosszul a zsidókkal. Válaszul az apja kidobta őt a házból.

Az édesanyjának sikerült kapcsolatba lépnie Mahmouddal. Elmondta, hogy az apja azért volt annyira dühös, mert Mahmoud valójában zsidó, mivel az édesanyja is az. Bevallotta, hogy nagy hibát követett el, amikor arab férfihoz ment feleségül, és átadta Mahmoudnak a születési anyakönyvi kivonatát, valamint régi izraeli személyi igazolványát, ezzel bizonyítva az igazságot. Végül, mikor búcsút vett tőle, átadott neki egy fényképet, amelyen a szülei egy családtag sírja mellett álltak.

Amikor Mahmoud befejezte a történetét, a vendéglátói megkérdezték, láthatják-e a képet. Elámultak azon, ami rajta volt: egy idős házaspár állt egy sír mellett, amelyen egyértelműen olvasható Rabbi Slomo Alkabetz neve – a Lecha Dodi nagy költőjéé.

Rabbi Alkabetz leszármazottját annyira meghatotta a Lecha Dodi, hogy nem is sejtette, hogy ezt a szent imát a saját őse írta!

Az elmúlt 500 évben miért találtak visszhangra a Lecha Dodi szavai a zsidó nép minden szegmensében? Továbbra is inspirálja és újra összekapcsolja a zsidókat, bárhol is vannak – akár egy zsinagógában, a Siratófalnál vagy Cfátban. Nemcsak a gyönyörű szavak miatt, amelyeket Rabbi Alkabetz írt, hanem azok mély jelentése miatt.

A Lecha Dodi emlékezteti a zsidókat a sábáttal és Istennel való kapcsolatuk szépségére. A zsidók évezredek óta megtartják a szombatot, mint bizonyságot arra, hogy Isten teremtette a világot, és különleges kapcsolatban áll a népével. Minden héten újra megtapasztalhatjuk, hogy a szombat miként védelmez minket, és hogyan marad a zsidó nép örök áldásának forrása.

Az aish.com cikke alapján fordította: Zucker-Kertész Lilla